Ferkai András: Modern házak - A mi Budapestünk (Budapest, 2009)

iparosítható szerkezeti rendszert fejlesszen ki. Ehhez felhasználta a néhány centiméter vastag „héjbeton" találmányát, amelyet bennmaradó (és így végleges, vakolást nem igénylő falfelületet adó) gipszzsaluzatba öntött. A héjakból derékszögű faldarabokat vagy U alaprajzú, úgynevezett szekrénypilléreket szerkesztett, amelyek sokkal kevesebb helyet foglaltak el, mint a hagyományos vasbeton pillérek, és polcaikkal beépített bútorként is lehetett őket használni. A szekrénypillérekre magas, páros héjgerendákat támasztott, amelyek a teret kisebb-nagyobb cellákra osztották. A födém a felső síkba került, így a páros gerendák között jól el lehetett rejteni az elektromos és más gépészeti vezetékeket. A héjbeton elemek vasalása vékony drótháló, amit a beton kötése előtt megfeszítettek. Ugyancsak egymáshoz feszítették a tartószerkezet összes elemét — vízszintes és függőleges irányban —, így biztosították az állékonyságát.

A lapos tető szigetelése is teljesen eredeti volt: a lejtésmentes felületet bitumen sávokba fektetett üveglemezzel szigetelték a csapadékvíz ellen. Lehet, hogy ez a megoldás jobb időkben tökéletes lett volna, de a háború utolsó éveiben - a légitámadások és a főváros ostroma idején - nem számított igazán célszerűnek: a légnyomás gyorsan tönkretette. A héjbeton technológia és a később „szövetszerkezetnek" elnevezett tartószerkezet viszont jól állta a próbát: a gépfegyver- és ágyűlövedékek könnyedén átszaladtak a házon, anélkül, hogy komoly kárt okoztak volna, a szerkezet állékonyságát nem veszélyeztették. Sajnos ez a szerkezeti rendszer a háború után nem tudott széles körben elterjedni. A tömeges lakásépítésben alternatívát jelenthetett volna a drágább és rugalmatlanabb nagypaneles rendszerrel szemben, de a szovjet érdekszférában elképzelhetetlen volt, hogy egy helyi fejlesztésű, ráadásul szokatlanul precíz munkát igénylő építési rendszert alkalmazzanak, amikor komplett házgyárakat lehetett venni a Szovjetuniótól. A hatvanas—hetvenes években fiatal építészek egy kis csoportja fedezte fel Sámsondi Kiss szerkezeteit, és legalább a saját praxisukban következetesen használták. Párkányi Mihály professzor is mellé állt, legutóbb pedig Janesch Péter igyekezett felhívni a nagyvilág figyelmét erre a zseniális konstruktőrre, amikor az ő életművét állította a 2004. évi Velencei Biennálé magyar kiállításának középpontjába.

Néhány szót még a Dayka Gábor utcai ház ugyancsak szokatlan belső tereiről. Az emelet szinte egy tér: a szekrénypillérek egyenletes raszterben tagol28