Faurest, Kristin: Tíz tér - A mi Budapestünk (Budapest, 2010)

ideszállíttatta, s ebből alkotta meg az István téri Színházat. Olyan színészeket nyert meg magának, akik valamiképpen elégedetlenek voltak vidéki színházukkal vagy a Nemzeti Színházzal; a társulatnak balettkara is volt, Storch Miksa balettmester vezetésével. 1872. október 30-án Jókai Mór prológusával avatták fel a színházat. Miklósy igazi nagy vágya az volt, hogy a Nemzeti Színházzal keljen versenyre, végül be kellett látnia, hogy erre nincs esélye. Ezért aztán operetteket adott elő, nagy sikerrel. Sajnos azonban 1874. január 2-án tűz ütött ki az épületben, s ez véget vetett a színháznak.

1897-ben nyílt meg a lll-as számü vásárcsarnok — az öt kerületi vásár- csarnok egyike, amelyeket a korábbi, meglehetősen szervezetlen szabadtéri piacok ellenőrzöttebb és higiénikusabb utódainak szántak.

A csarnokhoz kapcsolódva bérház is épült a Klauzál téren - bevétele lehetővé tette, hogy az árusítóhelyekért alacsonyabb bért kérjenek. Az árusok száma eredetileg meghaladta a háromszázat, és a csarnokban, elkülönített helyen, kóser élelmiszer is kapható volt. A bérház földszintjén étterem, kávézó és iroda kapott helyet, itt volt a húsellenőrök hivatala, egy rendőrőrs, valamint az elsősegélynyújtó hely. A csarnok T alakú telekre épült az Akácfa utca és a Klauzál tér között, az egykori színházzal szemben, és így manapság sokszínű átjáróház, egyben kereskedelmi központ. A csarnok Akácfa utcai homlokzatán a bejárat fölött óra található, az oromzatot pedig egy kőből faragott, oroszlános címerpajzs díszíti, melyen felirat hirdeti, hogy a csarnokot Budapest városa építtette. A bejárattól balra egy neológ zsidó közösség kóser hentesboltja működött, míg az 1980-as években be nem zárt. A vásár- csarnokot 1987-ben az egész terület teljes átrendezésére kiterjedő folyamat részeként felújították. Napjainkban nagy élelmiszer-áruház uralja a csarnokot, bár továbbra is vannak egyéni árusok. Szombatonként szabadtéri piac is működik a 11. szám előtti parkolóban.

A Klauzál téren és környékén álló házak borzalmas események tanúi voltak. A nyolcvanas években az omladozó házak lakói közt még szép számmal voltak olyanok, akiknek emlékezetében elevenen éltek a háború, a gettóélet, a kényszer-kilakoltatások, majd visszaköltözésük megpróbáltatásai, és jól emlékeztek arra is, hogy a hatóságok parancsára hogyan takarították el maguk a romokat. Sokan őriznek nyomasztó emlékeket, ahogy Szabó-Pap Krisztina Adalékok a Belóő-Srziébetvároi történetéhez című összeállításá34