Vadász- és Versenylap 56. évfolyam, 1912

1912-11-29 / 108. szám

1912. de o z ember 12. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. 641 teszik ezt meg egyes kis hibák, a melyek egy hasonló — tenger-adatra, kikeresésre, össze­állításra alapozott munkában — elkerülhetetle­nek. A könyv szakirodalmunk nagy nyeresége és kivánatos, bogy a szerzők azt időszakonként uj és bővitett kiadásokban bocsássák sajtó alá. A tárgygyal kapcsolatosan érdekesnek tartot­tuk a könyvben szereplő összes mének vonalait Eclipseig, Herodig és Matchemig megrajzolni. Igy a kővetkező statisztikai képet nyertük: Birdcatcheren át 58 mén Touchstoncon át 29 « Voltigeurön át 47 « Whiskeren át 3 « Weatherbiten át 1 « Eclipse 138 mén K.no Herod / át 1 oá an * Ionon át 20 cö men | Thormanbyn át 2 Matchem 7 mén i' Melbourneon át E kimutatásból újra látszik, hogy az Eclipse­vonal — mint Angolországban is — teljesen elnyomni készül a Herodokat és Matchemeket. Hogy ez meg fogja bőszülni magát, valószinü, és nem győzzük elég sokszor szavunkat fölemelni. A Herodoknak oly nevezetes vonalai, mint a Sweet­meaté, Flying Dutchmané, Lexingtoné eltűnt te­nyésztésünkből shogy Glencöe csupán egy ménnel, Thormanby kettővel van képviselve, szintén nem vigasztaló. De az Jow-vonal sincs már régeu azon a színvonalon, mint Buccaneer idejében volt. Még sivárabb a helyzet Melbournenál, a mely mindössze 7 ménnel jelenik meg a könyvben. Meg kell egyébbkéut jegyezni, hogy a ménes­könyvekből kijegeczesedó számos Eclipse-xo­nal közül is csak három virul igazában: Bird­catcher é (fóleg The Báron révén), a Touchstone (főleg Newminster révén) és a Voltigeuré' ( Vedette révén.) A Whisker, Weatherbit, Monarque stb. vonalak sorsa épen olyan bizonytalan, mint a Herodra és Matchemre vezető ereké általában. Elpusztulásuk nyilván a telivértenyésztés deka­dencziájával lesz azonos. Régi időkből. Régi panasz, hogy lótenyésztésünk történetét eddig senki sem irta meg részletesen. E hiány­oka kétségkívül az, hogy a megfelelő források fölötte hézagosak, s a magánföljegyzések leg­nagyobb része az idők folyamán elveszett. Épen ezért érdekes az alábbi, a mult század közepén irt munka, a melyet a feledés porából a tevé­keny id. Benson William ur mentett meg és bocsájtott rendelkezésünkre. Hogy ki e mű szer­zője, ma kifürkészni aligha lehet; akárki lett légyen is azonban, bizonyos, hogy nagy műn­két végzett, éles elme volt és postumus szol­gálatot tesz az ügynek. Olvasóink bizonyára örömmel olvassák e szakszerű fejtegetéseket, a melyek javarészt ma is megállják helyüket, tenyész-történeti szempontból pedig megbecsül­hetetlenek. i. Vessünk egy tekintetet hazai lótenyésztésünk álla­potára. Nézzük, hogy a lovagias magyar lovával, mely­nek ő oly sokat, mondhatni mindent köszönhet, a mely nélkül mostani hazáját aligha birná, mit mivelt ? A magyar, igenis, hálátlanságot követ el legalább is, midőn egykori jeles lovának tenyésztését és fenn­tartását elhanyagolja ; fonákságot, midőn e gyémántot mással cseréli fel s nem saját porával, önmaga által vagy vele rokon keleti fajjal emeli, nemesiti. Hogy azon egykori magyar ló, melyen őseink 894-ben e hazát meghódították, mily vérű és kitartásu állat lehetett ? Hozzá vethetünk, ha elgondoljuk, hogy rajta a magyarok Árpád ós Zoltán idejében 899-től 940-ig mily sétákat ós kirándulásokat tettek Európában. .Majd Olaszországban találjuk őket (899); majd Bajorhonban, Regensburgnál (900), majd ismét Olaszhonban a schwei­czi havasoknál, honnét visszatérve (902) utjokban Boren­gárt, a friauli herczeget győzték le s nagy zsákmány­nyal térnek haza. Majd ismét Bajorországba mennek győzelmesen (907), innen Prankónián keresztül Thiirin­giába (90£), hol, miután az ottani lovagokkal diadal­masan megküzdenek, felhatolnak Brémáig. Ezután ismét a frankok, az alemannok (a mostani Würtemberg) földjén teremnek (909) s egy évvel később Augsburg­nál győzedelmeskedve tul mennek a Rajnán ; 916-ban pedig, mint Arnulf bajor herczeg szövetségesei a német császár ellen harczotoak Elszász s Lotharingiá­ban. Hat év múlva őseink már ismét Olaszországban vannak Apuliánál (922); két év múlva pedig (924), miután Páviát beveszik, Schweiczba mennek. Innen a Jurán keresztül Dól-Francziaországba mennek, egész Languedoceig, az akkori Góthiáig; innen végre a sardiniai havasokon keresztül hazájukba vissza. S alig hogy megérkeznek, már ismét két sereg jelenik meg a német földön (925) Alomanniában az egyik, mely Augsburgtól a szt.-galleni apátság mellett Elszászon át Francziaországba nyomul; a másik pedig Tkürin­giába száguldozik. És még sincsen vége a'kirohaná­soknak. Néhány óv múlva már megint Spanyolország széleihez kalauzoltatják magukat (933) Hugó olasz király által, hogy Cordováuál Abdel-Rahmannal, az omajiadok nagynevű khalifájával szembeszálljanak, mi azonban csak a szándóknál maradt. Végül — 917., 38. és 39-ben — Elszász, Lotharingia és Burgundba lovagolnak, honnét Nápolyig mennek s ezen idó alatt majd Wolfenbüttelnél találjuk (938) őket, majd Berlin és Hamburg közt Braunschweignál. Vógiil Thrácziát ós Görögországot látogatják meg (939) s elhatnak itt egész Konstantinápolyig. Vessünk egy pillantást ezek után a térképre s uéz­zük e távolságokat s hasonlítsuk a roppant utakat az időhöz és a messzeséghez, mely alatt s által mind­ezen kirándulásoknak megtörténni kellett. Önkéntelen meg kell hajolnunk nemcsak a párduczos ősök bátor­sága és vitézsége elótt, hanem o lófaj előtt is, melyen e kirohanások lehetségesek voltak. Mily vérnek s mily kitartó erőnek kellett ez állatok ereiben és izmaiban lenni! Jeles volt ez állatnak kétségkívül minden por­czikája s ezért mondom, hogy a magyar ember lová­nak köszönheti azon földet, a melyen jelenleg él. És ezen faj elveszett-e volna végkép ? Ezen vér el­fogyott, elkorcsosodott volna teljesen ? Nem lehet. Megvan e faj, megvan e vér hazánk magyar fajú lovaiban most is, csakhogy elnyomorodva s elhanya­golva sokfólekóp. Emeljétek e fajt, emeljétek e gyé­mántot föl s meglássátok, mi lesz és mi lehet ismét a magyar lóból. Azon férfinak s azon időnek, mely a magyarnak elveszett lovát visszaadja, ezentúl kell jönnie. Hogy a faj, a vér megvan az országban, azt ujabban a franczia háborúk alatt is tapasztaltuk. Fényesen bebizonyították ezt az úgynevezett velitesok (önkéntesek), kik rögtönözve összevett lovaikon 1813 és 1814-ben Párisig nyomultak és visszatérve, lovai­kért mégis több pénzt kaptak, mint a mennyiért azo­kat vásárolták. Ezen lovak tehát a nagy és fáradsá­gos ut alatt, a helyett, hogy romlottak volna, javultak. De hogy egykori lovaink vére megvan még, szám­talanszor tapasztaljuk úgynevezett paraszt lovainknál is, melyek — ámbár testre a rossz bánás ós tartás miatt rendesen elnyomorodvák — kitartásra és tűzre bámulatos eredményt fejtenek ki a nélkül, hogy a végrehajtott nagy munka után összeszedósükro nagyobb nyugalomra lenne szükségük. Hogy eredeti magyar lovunk, annyi viszontagság után, oly nagy mórtékben elfogyott, azt csodálnunk pem lehet. De igenis csodálhatjuk, hogy e jeles ál­latnak becses tulajdonságai oly ritkán méltányoltat­nak ; és csodálhatjuk, hogy okszerű tenyésztése s nemesitéseért általában oly végbetlenül kevés történt ós történik. Állattenyésztésünk összes mezején a ló kétségkívül az az állat, melynek tenyésztését az egy­kor lovon lakott magyar a legnagyobb mértékben elhanyagolta. Nyomozzuk, amennyire adataink engedik, e ló történetét. Lótenyésztés dolgában a mult század második felé­bon is rosszul állottunk már. Az «Ipar és kereskedés» történetében azt találjuk erro vonatkozólag feljegyezve, hogy a lónevolés' Magyarországban ez időben már több oknál fogva igen leromlott. Figyelmét ezen ügyre is Mária Terézia forditá elsőnek. Nevezetesen azzal kezdé e téren tevékenységét, hogy Pesten lóorvosi iskolát állíttatott s a hatóságokat felszólította, hogy a tenyésztés emelkedését a nép között minden módon elősegítsék; sőt a nemesebb nagyobb ménektói meg­hágott kanczákataz adótól is felmenté. 1774-ben szabá­lyokat bocsátott ki, melyek szerint a lótenyésztést intézni kellendett, s ugyanakkor 6, 4 ós 2 aranyból álló jutalmakat rendelt egy-egy olyau jelesebb csikóra, mely a felállított szabályok szerint a mórtéket meg­ütötte. E mozgalom következtében némely megyék közméneseket állítottak fel, mások méneket szereztek s azokat a jobbágyság ingyen használatára a megye járásaiban felosztották. Mária Terézia 1777-ben uj reudeletet bocsátott ki, melyben a városokat is ezen ügy felkarolására liivta föl s kimondta, hogy a job­bágyok csikai is szabad alku szerint fognak a hadsereg számára megvásároltatni. Az ezredekből kimustrált, nemzésre még alkalmatos kanczák a vármegyéknek rendeltettek olcsó áron átadatni. Ugyan ő nemesfaju török ós német méneket is hozatott az országba. Kibéreltette továbbá a cseh lótenyésztő társaság által az enyedi pusztát a Csallóközben s az ormosdit Bor­sodban, hogy az ott cseh lovakból méneseket állitson a megyék számára • de ez intézkedésének foganatba léptetése az 1778-ban kitört bábom következtében megakadt. Intézkedéseinek némi hasznát már az 1781-ben Pesten történt lóvásárlások alkalmával lehe­tett tapasztalni, mert a kiküldött katonai választmány ez alkalommal már könnyebben szerezhetó be a szük­ségelt lovakat. A legtöbb s legnagyobb ménesek ez időben a Duna és Tisza közti s a dunántuli részeken legeltek, melyek tulajdonkóp forrásai a magyar lovaknak, a hol is akkoron, valamint itt-ott maiglan is, szilajul nevelték őket 4—5 éves korukig. Ugyanez időben dicséretesen állott a szepesi városok lótenyésztése is. Mindazonál­tal az országban nevelt ló korántsem volt elég akár csak a saját szükségletre sem; mert hiszen a mult század végső tizedeiben is körülbelül háromszázezer forint folyt ki évenkint a hazából azon lovakért, me­lyeket a magyar urak s az ezredek számára vásároltak. A Mária Terézia által sikeresen megkezdett javítá­sokat József is buzgalommal folytatta. Különösen szivén feküdt a lótenyésztés emelése. E végre minde­nekelőtt Moldvából és Ukraiuábúl 60 nemes mént hozatott s azokat a megyékben osztatta szét azon meghagyással, hogy a jobbágyoktól ingyen használ­tathassanak. Még nagyobb hatású volt azonban a mezőhegyesi ménes, melyet az uralkodó 1785-ben gr. Hóditz tábornok és Csekonics kapitány által állítta­tott s a melyet ez utóbbi — ki hazánk lótenyésztése körül általában igen sok érdemet szerzett magának — később oly terjedelemre s virágzásra emelt, hogy hozzá hasonló intézet az időben nem létezett. E jeles ménesnek fö czólja volt a lónemesitést az egész or­szágban, különösen Pest, Békés, Bihar, Szatmár, Arad ós Csongrád megyékben, továbbá a Jász-Kun kerüle tekben előbbre segiteni. Mihelyt a szükséges méneket beszerezték, József a következő rendelvényt bocsátá ki: a) választassák ki a nevezett megyékben 2000 nagyobb alkatú kancza s erről a tulajdonosnak hite­lesitvény adassék ; b) a nemzés ideje elkövetkezvén, a mének Mezőhegyesről azon helyiségekbe vitesse­nak, hol az összeirt kanczák találtatnak; c) a kan­czák tulajdonosának bágatás után egy forint aján­dékul osztassák; d) szabad legyen a tulajdonosnak a nemzett csikót kinek és mennyiért akarja, eladni; ha azonban más vevőt nem találna, tartozzék a hadi pénztár az egyéves csikóért 18—24, a kétévesért 35—45, a háromévesért 65—75 forintot lefizetni; e) ki három ily csikót nevelt, a kir. ménesből jutal­mul egy kanezát nyer; végül f) ha a jobbágy kan­czából kifogyna, hároméves csikaját, ha van, a mé­nesben kanczával felcserélhesse. József ugyanez alkalommal a Mária Teréziától a lótenyésztés tárgyában kihirdetett szabályokat is megváltoztatá; nevezetesen : megtiltotta a megyék­nek csődöröket vásárolni, miután olyanokat a kir. ménesből igért; továbbá a csikókra 1774-ben kitett jutalmakat eltörlé, s kárpótlásul azokat az adó alul vette ki; vógiil megparancsoló, hogy a megyék lovász­mestereikké fólrokkant katonákat válasszanak. A mező­hegyesi ménest József még erősebb alapra kivánván helyeztetni, számára 1788-ban a testőrség pénztárá­nak fölöslegéből évenkénti 10000 forintot rendelt. 8 ezen üdvös intézkedéseinek további fejlesztését csak a kitört török háború akasztá egy időre meg, a melynek befejeztével azonban á fontos ügy ismét élénkebb figyelemben részesült. A javitás megkezdett munkáját Ferencz uralkodása alatt is folytatták. Bár uralkodása elején súlyos hábo­rúk foglalták el figyelmét, 1804-ben azon rondolmónyt bocsátó ki, hogy a hatóságok nemes méneket vásá­roljanak a jobbágyok ingyen használatára; nehogy pedig valamely hatóság e rendelményt teljesítetle­nül hagyja, tehát azon esetro, ha alkalmatos mének a vidéken kaphatók nem volnának, olyanokat a mező-

Next

/
Oldalképek
Tartalom