Vadász- és Versenylap 42. évfolyam, 1898
1898-01-08 / 2. szám
14 VADÁSZ- ES YEKSKNY-LAF 18'J8. január 8 TARCZA. A Bogarak. — Rajzok a pusztákról. — Irta : Tóth Mór. (Folytatás.) A nagy hajsza után Dönti Péter negvedmagaval meghuzta magát a szabadszállási tanyák közt; szégyenlette nagyon futását, s restelte különösen azt, hogy egy szál komiszárus előtt futott ötöd magával. Imre elfogatását nem bárita, mert irigyelte annak szép fiatalságát s nagyon zokon vette töle sokszor, hogy minden fehércseléd utána bolondult akkor, mikor ö nem kellett egynek sem. Goromba, mérges, házsártos lett társaihoz ; — kihívó daczczal gúnyolta őket. sokszor keményen is bánt velük, mint egy harambasa ; de azok tűrtek csendesen, nyelték a haragos szót. elszenvedték az ütleget is, és követték a kemény parancsokat. A két megmaradott Bogár fiú szomorú gyásszal szivükben búsult testvérük után. de azért szivük fenekén nehéz keserűséggel feküdt egy vád Dönti gondatlansága miatt, s kezdett a türelem pohara náluk csordultig telni. Hogy halt meg ? — miként halt meg ? — nagyon szomorú volt-é? — mit mondott? — merre nézett utoljára? mindezeket régen meghozták a vidék lakói a szegény Bogár Imréről, — sa két testvér, kik rövididő alatt apjukat és három testvérüket vesztették ezen utóbbi veszteség felett nagyon elbúsulták magukat. Mert hát egészen más volt az izsáki veszteség; ott ütközetben kapott, sebekben haltak el apjuk és testvéreik; balálért halál, — ott maradt a három katona is a platzon! — de Imre elfogva, épen. egészségesen az akasztófán ! — Ugy kell neki a nyomorultnak, — kiabált bele Dönti a busulók bánatába, — sohasem volt valamire való ember; mindig élhetetlenkedett, maga volt oka a bajnak. — Maga, meg keed 1 — felelte durczásan Jakab. — Hát miért épen én ? — Mert keed cserélte ki régi jó lovát avval a görhessel, a melyik felbukott vele. Felcseréltem-é ? I hát hogyne cseréltem volna, jó pénzt fizettek annak a tetejébe; — nem ért Imre élete annyi pénzt, m ;nt a mit a lócserénél kaptunk. «Ne sarczolja keed az embert hogy menyit ért; — azt csak mi tudjuk — felelt vissza Jakab haragos piros arczczal Döntinek. Hát jár a szád ? — rikkant fel Dönti egyszersmind az asztalon levő pisztolyok közül egyet felkapva, az ajtó mellett álló Jakabra süté. Egy éles sikoltás követé a lövést; Jakab ugyan sértetlen maradt, de Juczi, ki éppen ebédet főzött a betyároknak a konyhában, szivén löve esett össze. Hanem a másik pillanatban azután Dönti Péter is ott hevert az alacsonv szobában, keresztül lött. szívvel; — s néhány óra múlva a baromitató kútban, a hová társai dobták; leborult arczczal nézett a kut fenekére, a föld közepébe — s mikorra a teli hold felkelt a láthatárra, a betyár tanya üres maradt; csakis a messzeségben látszott két lovas, egy kis szekér mellett, a mint a bábonyi szöllök felé vonult, csendes lépésben vive kedves halót jukat magukkal, hogy annak örök nyugalmas helyet adhassanak valamelyik ezüstlevelü régi nyárfa tövében. A menet csendes volt, csak néha hagzott fel a szegény Baski Gyurka halk zokogása ki a halottat vivő szekér két lovának gyeplőjét tartva, mély búval szivében követé az előtte léptető Bogár testvérek lovai nyomát, kik szó élkül botorkáltak előre a fényes hideg éjszakában. A Egv pár nap múlva megtermett a nóta — s tanyáról tanyára hangzott szomorú dallama : «Sodar magas rezgö-nvár áll A pusztába — magába, Halva nyugszik a lövénél Barna legény kiszenvedett babája.» VII. Komor februári idő volt, a köd sűrűen hömpölygött végig a mezőn, hatarokon — ló. ember, csupa zúzmara és dér. — a hó ittott engedve az előbbi napok enyhe fuvalatának. fekete foltokban tünteté fel a fagyos földet száraz avarjaival és szikes fehér vonalaival. A hidegtől kipirult arczczal lovagoltunk hárman, a két Gerébi testvérrel, puszta Adacs messze terjedő sikján be a tanya felé, melyet már több mint 3— 4 század óta bir bérbe a Gerébi család a királyi családtól — egyenesen a királyi családnak lévén bérlői. A hideg daczára igen jó hangulatban voltunk. — Rókát űztünk a rétségben jó sikerrel, agaraink közül azonban bárom darab sántitva. sebesülten kullogott lovunk nyomába. Nagyon megviselte őket a fagyos talaj, no meg a róka foga. Egyszerre csak az idösbik Gerébi hirtelen megállítja lovát, a távolba kezd nézelődni ; tudtuk, hogy igen jó szeme van, s a köd daczára jól megtudja különböztetni a messze lévő tárgyakat is, tehát megállítottuk lovainkat is, s vártuk mit fog kisütni, talán bizony egy egerésző rókát fedezett, fel. Ez időben a keleti marhavész már Adacson is óriási pusztításokat vitt véghez, a Gerébiek gulyájának több mint, fele elhullott a rettenetes betegségben, melynek semmi orvos szerét nem tudták feltalálni, s e miatt ezen a vidéken felette szigorú rendszabályok voltak kihirdetve. Gerébi Laczi azért nagyon meg volt ütközve midőn észrevette, hogy messze tőlünk egy nádszárnyék mellett utasok tartanak pihenőt, ott etetve és takarmányozva képesek tovább hurczolni más vidékre a gazdák veszedelmét. — No hiszen a ki leikök van ezeknek a hitvány gányóknak, megkeserültetem nekik ezt az abrakolást, tudom is nem lesz kedvök nekik ezen a pusztán máskor statiót tartani. Ezzel lovagostorát kibontva, megszoritá lovát, s erös iramban nyargalt a mutatott pont felé, hova mi is száguldva követtük öt. Néhány másodpercz, s már ott állottunk a szárnyék előtt, melynek enyhébe egy kis kurta könnyű szekér volt vontatva, a rud mellett két hámos, a szekér hátuljánál a sarogjához kötve pedig két nyerges ló volt, az eléjük rakott szénából húzogatva. A szekéren két tulipántos láda volt egymás tetejébe rakva, azon állott egy nyalka magos fiatal legényke kivarrott báránybőr subában, mely egész termetét befödve, még magasabbnak tünteté fel őt; a szárnyék mellett két alak feküdt mozdulatlan, — valószínűleg mélyen aludtak, — vagy legalább is aludni látszottak. Gerébi Laezi. ki néhány ölM megelőzött benőnket, a mint a szekér közelébe ért, mindjárt rákiálltott a legényre, miközben ostorát ütésre készen tartá: — Azt az ilyen amolyan ide oda csavargó míndenteket, hogy mertek itt etetni? A legény, ki a ládák tetején állott és szerteszét figyelmesen nézte a magasból a vidéket, figyelembe se látszott venni Laczi czimborám kifakadásait, rá sem nézett, csakis a messzeséget fürkészve forgatta fejét, ugy háta mögé szólva felelt: — Már pedig mi merünk. — Hol laktok? — Olt a hol a nyúl. Mindjárt láttuk, hogy kikkel van dolgunk, Laczi is alább hagyott haragjával, s bizonyos kíváncsisággal nézte körül az idegen vándorokat. Nekem ösmerösnek tűnt fel a legény ott a ládák tetején, s igaz, hogy most fekete báránybőr süveg volt fején, kivarrott subában állott előttem, mégis röglön felismertem az én mulató czimborámat, kivel karácsony el tt a kerekegyházi csárdában mulattam, megösmertem gyönyörű szép arczárói; fekete szemeiről, kissé pörge bajuszáról, daczára annak. hogy most zúzmara csüngött még a szempilláin is. — Csináltunk mi kárt valaha ebbe a pusztaba. a miért nehéz szívvel lehetne ránk az ur ? — mit tápászkodik azért rám, jobb bizony, ha bemegy a majorba és eleséget küld ki nekünk — és abrakot lovainknak. «Jól van jól, meglehet az is, ha nem parancsolod ! — Már mit parancsolnánk ; ha akarja az ur teszi, ha nem akarja, ugy is jó; azért nem megyünk birokra egymással. Nem folytattuk tovább a szóváltást. Jakabnak nem nagy kedve volt velünk diskurálni azt jól láttuk, ott állt az folyvást a. ládák tetején, melyek valószínű a szegény Juczi stafirungját képezték, és bámult, vizsgálódott a sik pusztaság felett, a másik kettő pedig folyvást mozdlilatlan feküdt a szárnyék enyhelyében ; Jakab nem méltatott bennünket egy pillantásra sem. Megfordítva azért lovainkat, csendes ügetésben tartottunk hazafelé, honnan pár perez múlva a lovász nyargalt ki, megrakodva a legények számára küldött eleséggel, borral és abrakkal. * * * Délután kíváncsiak voltunk arra. vájjon vendégeink ott tanyáznak e még a szárnyéknál. Sokat hallottunk rólok, telve volt a vidék hirökkel, csodadolgokat heszéltek rólok mindenfelé, s tudták már akkor Dönti elpusztulását is, kit nagyhamar megtaláltak a pásztorok a baromitató kut vizében s bevitték holttestét a szabadszállási kapitányhoz, nem csoda azért, hogy kíváncsiságunk fokozódva volt. Lóra kaptunk s kinyargaltunk a mintegy félmérföldnyi távolságban álló szárnyékhoz, hol a legények csakugyan ott voltak még akkor is, s oly nyugodtan fogadtak bennünket. mintha saját pásztoraink lettek volna. Most már mind a három ébren volt, — Bogár Miska, Jakab és Baksi Gyurka, — hallgatagon 'guggoltak egymás mellett, magok alá gyűrt subáik alsó részén. A pásztor ember nem igen szokott a földre ülni, hanem guggoló helyzetben ül, a mihez ugy hozzá van láb.izomzata szokva, hogy képes igy fél éjet által üldögélni. Szertelen sötét volt mind a három legény arcza. Én nem mutattam semmi jellel sem, hogy már találkoztam velők ; ők végignéztek csendesen mind a hármunkat, és néhány szóval megköszönték a küldött holmit s hangtalanul bámultak maguk elé. Gerébi Imre élövette a csutorát nyerge kápájáról s magyar parasztszokásként nagyot húzott belőle és átnyújtotta Miskának, ki azután kézröl-kézre a ta társainak. Jó szegszárdi fekete bor volt a kulacsban és kezdte a fiukat és minket is melengetni s lassan-lassan beszédesebb lett a társasag. — Hát Dönti hova lett közületek ? kéidezé Laczi barátom. — Részegen benézett a kútba, beleesett s oda fult. — Azt mondják Jakab, hogy löve volt az; te lőtted meg. — Hagyjuk azt uram. — ö volt a mi minden veszedelmünknek oka, verje meg az Isten.
