Vadász- és Versenylap 41. évfolyam, 1897

1897-12-23 / 97. szám

1897. deczember 23. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. 683 Egyedül Balla Kálmán dabasi csendbiztos mosolygott vésztjóslólag, nem birta elfelejteni a Bereczky csődör ellopását az ö székhelyéről, mi miatt a kaszinóban sok keserű pilulát kellett neki lenyelni a birtokos társaktól. «Lesz még a békára — dér!» III. Az 1862. év farsang alatt a Duna—Tisza között egy igen kellemes verbungos nótán kezdtünk el tánczolni, pompásan szólt benne a czimbalom, klarinét, s megindult az izma még a beteg embernek is hallatára : «Czintányéron, czintányéron pogácsa. Fáj a szivem, fáj a szivem magára. Én rám bizony, én rám bizony ne fájjon, Úgysem leszek még a kendé a nyáron.» Dönti Peti hazajött a katonaságtól, kiszol­gálta az egész kapitulácziót, beleszeretett a szép Gergely Jucziba Kis-Körösön. megkérte, de kosarat kapott, ezt illusztrálta a fentebbi nóta s nem is hivták máskép, mint «Dönti Peti nótájának.» Péter derék, szép harminczas, barna ember volt, — de ilyeneken nem igen kap­nak a 15 éves parasztlányok, — nekik ez már vén ember, ilyenhez csak az özvegy­asszony illik feleségül. Péter azonban nem szerette a melegített káposztát, a mint ö az özvegyasszonyok sze­relmét jellemezte ; neki fájt a szive a szép. üde virágra, Juczira, a ki pedig rá sem hederített, mert — mint már fentebb jelzém — vénnek tartotta magához. Meg aztán Baksi Gyuriba, a deli gányólegénybe volt szerelmes, ki valahol ott a fülöpszállási tanyák közt dohányoskodott, s arról volt nevezetes, hogy gyönyörű, szép hangú nótáslegény volt, — még a katonasor alatt sem volt, mégis egyike volt a legderekabb legényeknek. Juczi meg is üzente Gyurinak, hogy jöjjön el az izsáki vásárra. Látták is egy­mást, beszéltek is egymással, kapott is Juczi aranyfüstös karikagyűrűt Gyuritól az ujjára és vörös klárist szép fehér nyakára. De jött a katonasor, Gyurinak is fölírták biró uramék a nevét; Gyuri azonban nem akarta sem Juczit, sem szülőföldjét oda­hagyni, s megugrott a katonasor előtt és el­ment bujdosóba. Pedig nehéz dolog az a bujdosás. Egyik tanyától a másikig, egyik pusztáról a má­sikra. Egy-két hétig meg-meg huzza magát valamely dohányosnál, vagy valamelyik pász­torembernél ; segit jó szivvel a mezon, gulya ménes vagy nyáj körül ; kap is jó szót ele­get, de hát mégsem otthon az. Messze kilát­szik annak tornya a nagy síkságba, hébe­korba elbarangol odáig, hová az eltévedi ha­rangszót is fülébe hozza a Duna felöl fuvó szellő, de hát. annál nehezebb lesz a szive, annál nagyobb ködbe borul és eszébe jut az a nóta : «Zöld az erdő, zöld a fája, levele, Kinek nincsen biztos tanyája, helye, A kit otthon puha ágyra nem várnak, Minden bokor szállást ád a betyárnak.» Előbb csak csendesen, suttogva mondogatja el magában, — szemeiből kiperdülnek a nehéz könyük, megáztatják a buczka gyopár nö­vényzetét, melynek oldalában rágyújt anótára s gyönyörű bariton hangja végig hangzik a nagy pusztaságon. — De ráérsz édes öcsém mulatozni, szólalt meg egyszerre közel egy erös hang, s mire Gyurka feltekintett, a buczka tetején volt az idegen, nyergelt sötét kis pejen lovagolva, a vidék felett, mely ott lábai alatt elterült. — Ha is ! — válaszolt daczosan Gyurka, alig hátra tekintve a megszólaló felé — dolgomtól eleget ráérek. A lovas lej ebb szállott alá a buczka mere­dekén, okos lova lába mélyen vágódolt be a sárga homokba, midőn lefelé csúszott, s pár pillanat alatt Gyurka előtt állott — ki felkiáltott: — Nini, hiszen kend az — Péter bácsi! Megösmertelek a hangodról Gyurka öcsém; nos hát, hány hét a világ ? — Egyik sem hányja a másikat. — féléit tréfásan; — merre jár itt Péter bácsi ? — Regrutákat keresek. Gyurka kérdőleg tekintett feléje, s kétkedöleg nézte tététől lova körméig. — Csak nem lett tán kéé vármegye had­nagya ? — Az nem épen, hanem pusztai kapitány. — Hibázik a kompániámba olyan legény, mint te. — Nincs kedvem katonáskodni, — azért futom a világot. — De nálam csak lesz kedved ? — Nem tudom. < De másnap Baksi Gyurka a bábonvi szöl­lők alatti csárdában ott poharazott a Bogarak-J kai, kikhez felcsapott nyolczadik betyárnak; — egy hét múlva pedig Juczi bekötött fejjel ott lakott egy szabadszál­lási tanyán, mint a leg­szebb betyár legszebb szeretője, nem a jövő­nek de a jelennek és a szerelemnek élve. IV. A Bogár-banda most már nyolczra szaporo­dott fel, Dönti Péter lett a vezetőjük ; mert mint katonaviseltes ember leginkább tudott tekin­télyt és fegyelmet tar­tani köztük, s éles ta­pasztalatainál fogva leg­inkább imponálhatott á suhanezoknak, kik kö­zül az öreg Bogárt kivéve, a legidösb 24 éves, a legfiatalabb Jakab pedig 19 éves még alig volt. Az öreg Bogár János megadta magát, — addig sem igen birt a gyere­kekkel — most azután csendesen elbotor­kált köztük, legfeljebb tájékozásoknál tünt ki basznavehetösége, mert Kun-Szent-Miklóslól Szabadkáig ugy ösmerte a vidéket, hogy a legsötétebb zivataros éjszakán is fölismerte magát ezeken a nagy sivatagokon keresztül. A kereset azonban nagyon kezdett szükülni; a marhavész kiütött a vidékeD, a sürün felál­lított kordonok éber figyelemmel örködlek mindenfelé, a szokott kupeczek e miatt tartóz­kodók voltak a hajtott marba vásárlásánál és sokszor megtörtént, hogy a Bogarak költ­sége igen megfogyott. Mert hiszen tudni kell azl. hogy a betyár pénz nélkül semmit sem ér. Lehet annak teritett asztala, csapra vert bora özönszámra, mind nem ér az semmit, ha pénze nincs. A czigánynak pénz kell, a lányoknak, me­nyecskéknek nem adhat ajándékot pénz nél­kül, s ha ö czigánynyal és fehércseléddel nincs jó barátságban, akkor az ö biztonságá­nak is vége van. Mert ezek örködnek felette, vezetik félre a biztonsági közegeket, elöljárókat; ezek az ö hirdető postái, felvidámitói, éltelöi. Nagyon kezdték ezért érezni a pénz hiányát. A Bogarakon is kezdtek kopottak lenni a gúnyák, borzasok a paripák, konyak a kalapok, — szűkült a puskapor, mezítláb maradtak a lova'k, s kevesebb mosoly szállt feléjük a fehérnép szemeiből. Kapczabetyár! Kapczabetyár! ez a rémitö czim közelgése keserítette el őket, inkább meghalni, mint igy élni ! Mert aki mindent csak potyára követel, mindent csak fenyege­téssel csikar ki, az nem gavallérbetyár, az rongy, hitvány kapczabetyár, a kit utoljára is előbb megunnak, aztán megczibálnak. végre, hogy megszabaduljanak tőle, mint a kergetett, kóbor kutyát agyonvernek, s vala­melyik buczkába elásnak. Ilyen sorstól irtózott a banda minden tagja; ök betyárok akartak lenni továbbra is, nyalka, csinos betyárok, jól zabolt paripákon, lobogós és rajthuzlis ruhába, bundás nyergeken lova­golva ; mulatva, szórva a pénzt; nyerve a népszerűséget, szerelmet és uri pártfogást; rettegtetve a pandúrokat, s rejtegettetve a csárdások és tanyások által; meghalni egy lovas ütközetben golyótól, vagy meghalni egy város népsége által körülbámult akasztófán. Néhány nap múlva azután a Kolontó körül heves puskatüzelést nyeltek el a nádasok, s más­nap hire járt, hogy az Izsákról Kecskemétre menő kariol-póstát kirabolták, a kisérő három A CSÁSZÁRI POSTA KIRABLÁSA. lovaskatonát lelőtték és tízezer forintot elrabol­tak a Bogarak! V. Ugyanezen éjszaka a szabadszállási doctor ablakán csendesen koczogtak; arra a kér­désre, hogy ki az? mit akar? az a felelet hangzott, hogy: «tessék jönni a főorvos ur­nák sürgősen egy nagy beteghez, itt várja a szekér.» Helle doctor, a ki a kerület főorvosa, ki­tünö és nagyon becsült egyén volt s mindenkor hivatásának magaslatán állott: most is minden gondolkodás nélkül sietett felöltözködni s ma­gára kapva bundáját kilépett a sötét dec/ern­beri éjszakába, felült a reá váró kis szekérre, melynek első ülését két subás ember foglalta el, s azzal mint a szél elhajtatott. Két kis ló volt fogva a könnyű szekérbe, két kis zömök kún ló, maradéka azon fá­radhatatlan kitartó keleti fajta lovaknak, me­lyek hajdan a Balkántól Biharig száguldot­tak egyhuzamban, onnan pedig (midőn Cser­halomnál az orrukra kopintottak) vissza. Eme paripák törpe ivadékai nyílsebesen szágul­dottak a kis könnyű szekérrel, mely azon a vidéken oly kellemes formájú és czélszerü alkotású, hogy utánuk csinálták az egész vi­lágon oly nagy forgalomba és divatba levő «homokfutókat.» Egyszerre csak egy nádasnak vágtatnak neki, s annak nyilasain által tengelyig érö vizben gázoltak, mi ezen a vidéken nem jár semmi veszélylyel sem, miután a szikes­talaj oly keménynyé teszi az ily ingoványok fenekét, — hogy szinte zörög rajtuk a szekér. — Hó megállj! — a szekér megállott, a kocsis mellett ülő ember visszafordult az orvos felé s kihúzva subája alól egy ujdo­2*

Next

/
Oldalképek
Tartalom