Vadász- és Versenylap 36. évfolyam, 1892

1892-07-31 / 41. szám

1892. julius 17. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. 351 korlati életben előfordulhatnak, vagy hasznosunknak mutatkoznak. Fényesebbeket igen, de nem másokat. Itt rejlik szerintem a fökülönbség az iskola és a circus között. A circusnak feladata mindenekelőtt az : liogy a publicumot mulattassa. Azért, mentül különösebb és feltűnőbb, mentül szokatlanabb és váratlanabb műtéteket látunk ott, annál jobban felel meg a czéljának. Az iskola ellenben a lónak természetes, egésséges és hasznos gyakorlatait igyekszik a legmagasabb polczra emelni, oly magasra, hogy a lónak csinos mozdulataival tul is haladja a gyakorlati hasznosságnak határát túlhaladja a mértékben, de nem az irányban. Tekint-ük p. o. a Piafle-ot (helyben való ügelést) és passage-t (Spanischer Tritt) mely utóbbit azzal nem szabad összekeverni, mit ezen név alatt producálnak a circusban és mit egy ismeretes német szakember «Schwimmritt»-:nek nevezett. Ezek mind a ketten csakis a rendes öszeszedett ügetésnek fokozását mutatják egész a lehetőség határáig. Igy az úgynevezett iskolaugrások semmi mást nem képeznek, mint a « parade »-nak (rögtön megállásnak) аз utolsó szélsőségig való fokozását. Nem szabad magunkat tévútra vezettetni ezen ugrásoknak különfélesége és számos elnevezései által, úgymint «terre a terre», «courbette» «croupade» ballotade, capriole etc. Ezek mind néha gradatiókat jeleznek, de többnyire csak olyan variatiókat különböztetnek meg, melyek tekintettel a különféle lovaknak individuális hajlamukra és testalkotásukra, különféle neveket kaptak. Nem kell hinni, hogy mind ezek (néhány ujabb könyvek állítása szerint) olyan giavaliók lennének, melyeket ugyanazon egy lóval fokozatosan producálni lehessen. «Lagueriniére», gondolom a 17-ik században való hires lovászmestere a franczia ki-rálynak, ez ügyben következőleg járt el. Az ugrásokra alkalmas csikókat a «pilárok» közé ki kötötte és ott hagyta, mig más lovakkal vesződött és azokat élénken lovagoltatta. Ezalatt folyvást szemmel tartotta az illető csikót, arra figyelvén mikor nyugtalan lett, hogy milyenféle mozdulatokkal mutatja jó kedvét és azután mindeniket azon ugrásban gyakorolta, melyhez itt legtöbb talentumot mutatott. Mindezen ugrásoknak a veleje és az alapja még is csak a «parade» marad, melyből azután ha a szélsőségig gyakoroltatik a «levade» fejlődik, (egy neme az ágaskodásnak). Az ugrások, melyek ezután következnek, csak czifraságok, melyek a lónak további engedelmességét, erejét és aczélosságát mulatják fel. Ezek mind még az iskolához tartoznak, mert ámbár az ilyen műtétek már nem hoznak semmi direct hasznot a mindennapi életben, még is annnyiban maradnak hasznos gyakorlatok. hogy csak tulcsigázását képezik az igazán hasznos mozdulatoknak, valódi hasznuk pedig abban mutatkozik, hogy egy tanítvány, ki egyszer képes leencl lovaiból ezen tnlzott mozdulatokat kiszorítani, annak később kevés munkába fog kerülni, más lovakat, ugyanezen mozdulatoknak csekélyebb fokára kiképezni, mely csekélyebb fok, a mindennapi életben hasznos és sokszor szükséges. Hogy tehát még egyszer összefoglaljam a circus és a lovagló iskola között való különbséget, ez, nézetem szerint, abban áll, hogy a helyes iskolai műtétek mindig abban fognak kitűnni a circus-féle mesterségek előtt, hogy csak túlzásai a gyakorlati életben előforduló és a katonára nézve hasznos mozdulatoknak. Ez, ugy hiszem, világos és éles egy határt képez. Ha a circusban «baute école»-t lovagolnak, az a rendesen iskolázott lovasra sokszor kellemetlen és néha undorító benyomást tesz", épen mintha egy jó zenész kénytelen volna egy hibás hangszerekből összeállított zenekart meghallgatni, mert sokszor épen olyan mozdulatok fordulnak elö, melyek egy helyes lovardában tilosnak tekintetnek. Sokszor igazán nem ismerik a circus-emberek az iskolázott lovaglásnak szabályait és nem is képesek a correct mozdulatokat megkülönböztetni, de olyanok is találkoznak, kik helyesen kiképezett idomitók és igen jól ismerik kötelességüket, de azt is tudják, hogy az első feladatuk abban áll. hogy a publicumot mulattassák, a mi igazán correct lovaglással nem igen sikerülne. Az első felvilágosítást ez iránt, egy körúton kaptam két clown áltál. Egy franczia és egy spanyol voltak ezek. A legelsők, kik két lovon állva, olyan gyakorlásokat mutattak fel, a milyeneket addig csak gyalog lehetett látni, ugy, mint pl. ha egyik a másikra felmászik és ennek vállain megáll. Abban is voltak az elsők, hogy a nyeregben állva, salto mortálét tudtak csinálni, de mind ezt. oly folyékony és könnyű biztossággal tudták véghez vinni, hogy a publicum nem is tudta felfogni és igy nem is méltányolta csodálatos ügyességüket. Azért többször barátaimmal összebeszélvén, tapsot szereztünk nekik, a mire a publicumot felbuzdilani nem nehéz. Ugyanazon időszakban több pajtásommal rendes órákat vettem «Renz»-nél a voltigeben. Egy ilyen napon véletlenül ott találtuk az emiitett két clown t. Oda léptünk hozzálok, megdicsértük ügyességüket és a könnyű biztosságot, melyei mindent véghez vittek s jegyszersmind sajnálatunkat is fejeztük ki aziránt, hogy a publicum ezt nem képes megérteni. Erre az egyik azt felelte, hogy ök ezt jól tudják, de nem bánják, mert hatalmukban áll, erösebb tapsot aratni, valahányszor röstellem kezdik a publiciimnak hideg magatartását. Megbeszélik előre, hogy azon gyakorlatok közül, melyeket igen jól tudnak végezni, az egyiket készakarva ügyetlenül kezdik ugy, hogy többször rosszul sikerüljön, aztán egy jelre azt rögtön egészen tisztán hajtják végre és széjel tartván a kezöket, azt kiáltják : «et la» 1 és bizonyos a szűnni nem akaró taps. Ilyen a publicum ! Ez a válasz nagy világot vetett sok dologra, melyeket eddig épen nem tudlam megérteni. Azóta többé nem csodálkozom és nem botránykozom, ha egy circusféle lovász-mester, fellünöleg jobbra-balra hányja felső testét, mikor vágtatva minden második ugrásnál változtatja a lovát. Nem is tartom többé fölöslegesnek, mert a publicum máskép igazán nem is veuné észre, liogy «tulajdonképen mi történik». A helyes és correct lovaglásnak egyik első és főkelléke az, liogy a lovas, oly csöndesen üljön és oly finoman vezesse a lovát, hogy vezérlését alig lehessen észrevenni és azt a benyomást kapjak, mintha önszántából igy cselekedett volna az állat, ez pedig circusban nagyon rosszul fizetné ki magát. A passage (spanyol ügetés) azt kivánja, hogy a lónak hátulja jól meg legyen hajolva, liogy természetes graciával és oly könnyű classicitással mozduljon, hogy a lovas erősen meg ne legyen rázva, mi a circusban csekély benyomást okozna. Azért itt ellenkezőleg a lónak első lábai külön gyakoroltatnak a vesszővel ugy, hogy előre legyenek lökve, mire a ló azután, feszesen előre nyújtott nyakkal, merev csipökkel és feltűnően ugráló lépésekkel halad előre, a lovast meg nemcsak látjuk, de halljuk is zökkenni a nyeregben, a mit ö maga is még feltűnőbbé tenni igyekszik. A «piaffe» mely az iskolaszerint csak egy csöndes és elasticus, helyben való ügeté^ legyen, a circusban mesterségesen, oly különös, testforgató és természet-ellenes mozdulatokkal producáltatik. hogy az egy rendes lovász-mesternek gyomrát felforgatná, mig más oldalról a publien'mnak nagyon jól esik. Mindezen, a nézők mulatságára szánt eltérések a correct lovaglástól, még nagyobbítják a hézagot, mely a «Hobe-Schule» és circusmütétek között létezik, mely hézag világosan ki van jelelve, mihelyt tekintetbe veszsziik a mozdulatok hasznosságát. Nem circus mesterfogások azok, miket az uraknak vadászlovai télen át a lovardában tanulnának, nem is kívánom, hogy «piaffesban gyakorolják lovaikat, azt sem, hogy iskola-ugrásokat csináljanak, elég, ha a lónak szája ugy javul, hogy azután kellemetes egyensúlyban jár, magát könnyen mindenfelé forgattatja, és urával mindig szorosabb összehangzásban mozdul. A mellett az ur egy érdekes mulatságot is nyer és magának a jövö őszre egy sokkal kellemesebb vadászlovat készit elö, mint a milyent a mult idényben lovagolt. Mi egyébaránt a vadászlónak dignitását illeti, miről néhányan azt állitják : hogy mindezen lovardában gyakorolt mesterfogások neki derogálnak, ez siinpliciter egy előítélet, mely mögé a commoditás rejti magát. Még az igazi circus-mesterfogások is csak rilka esetben árthatnának az ilyen lónak. Emlékeztet engem ez egy igen kedves kutyára, melyet iíju koromban birtam. Édes atyám nekem egy az anyától elválasztoll kis kutyát adott, mikor 15 éves lettem, pedig egy nevelési elv alapján, hogy én idomítani és igy béketűrést és kitartást tanuljak, miért is örök hálával tartozom édes atyámnak. Egy angol vizsla volt a legjobb származásból. Különféle próbák után ez nemsokára többféle kis mesterségeket tanult, melyekkel ismerőseimet mulattam. Ezek közül több ur zokon vette, liogy én egy nemes vizslát, közönséges pudlikutyáknak való tréfákkal rontok és megalázok. Kár a nemes állatért ! igy szóltak; de mi volt a következése? Mikor a kutya azon kort érte el, melyben az ilyent vadászatra lehet elvinni, egészen kész és hasznos vizslának mutatkozott az első naptól fogva. A jó orra örökölve volt, az engedelmességet meg addig már ugy megszokta, liogy egészen átment természetébe. Ha nyulat látott, parancsolat nélkül tekintetbe sem vette, mert mindig csak reám ügyelt, minthogy vadász nem vagyok, már egy pár hét után, melyekben arra tartottam, hogy magam inauguráljam kötelességeibe, akármely vadászszal vagy jó barátommal vadászni küldhettem, kinek azután ugy engedelmeskedelt, liogy soha nem hallottam panaszt, és hogy mindenki örült, kinek erre a kutyát kölcsönöztem. Más oldalról meg soha nem vettem észre, hogy rossz kedvet mutatott volna, ha azon «derogáló» néha igazán tréfás kis mesterségeket vele producállaltam. IIa egy ló többet tud a szükségesnél, az neki épen nem árt semmit, mig ö egyoldalúan és kizárólag nem gyakoroltalik más irányban, mint abban, melyben hasznát veszszük. Egy igazi és kizárólagos «cheval de manège» (Schulpferd) azért, azon tanárokra emlékeztet, kik szakukban kitűnők lehetnek, de a gyakorlati életben épen nem tudnak eligazodni, mig egy jó vadászló, mely télen át okszerűen iskoláztatik, azon életre való egyénekre emlékeztet, kik erélyes tevékenységük melleit, néha komoly könyveket is olvastak és mindig a müveit, söt tudós világgal összeköttetésben maradtak. Ezek pedig többnyire a legkitűnőbbek közé szoktak soroztalni. A mult télen egy ismerőst arra kértem, hogy mutasson nekem a lovardában egy bizonyos lovat, melyről ludtam, hogy ez egyszer különösen jó idomitásban részesült. Barátom azzal excusálta magát, liogy lovát most nem is lehet a lovardában használni, mert az egész őszön át rajta vadászott.