Vadász- és Versenylap 35. évfolyam, 1891

1891-01-01 / 1. szám

I Sál január 1 VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP 13 TÁRCZA. The bagman (Egy vén róka emlékirataiból.) Igen vad vidék volt az a miénk. Ott születtem egy szikla-oduban, három Iiu- és egy leány-testvéremmel, s onnan mihelyt látó-érvtékünk megerősödött, azonnal kibujtunk. Szemieink előtt rémitő sivatag terült el, melyen (néhány sürü galagonya és elvétve egy-egy fenyő-bokor tenyészett. Csend volt mindenfelé csak egy kis patak csörgedezését hallottuk. Mihelyt erőnkben bíztunk, a patakhoz siettünk, 4)tt játszadoztunk, olt vártuk meg anyánkai, a ki minket a vidéken található legjobb ételekkel látóit el. Így aztán lassankint felcseperedtünk, de még mindig anyánk gondozott. Azonban egy szép napon, anyánk megunva renyhe, naplopó gyermekeit, a magunk sorsára hagyott, •szemünkre hányva, hogy elég nagyok vagyunk «es mégis oly kevéssé élelmesek. Nekem az egész természetesnek látszott, n ert sorsunk igen jól folyt; de hogy tovább is igy folyjon, vidékünket el kellelt hagynunk es egy erdőbe költözni át, mely mintegy 5 mértföldnyire esett szülőföldünktől. Ott bezzeg sok tengeri nyul, es más állat is volt s egy barátságos kéz elhullott tehénnek a busát, csókái, varjut, néha egy-egy patkányt tett éléskamrájába. Mi e jó tálatokat megtaláltuk és jó lakomat csaptunk. De egy szép nap — melyet életemben -sohasem fogok elfelejteni — napkelte után, igen furcsa hangot halottunk, a mi nem volt -egyéb, mint kürt- és emberi-hang. Nagyon (megijedtünk és nagy volt köztünk a zavar. Szaladtunk az erdő alsó részébe, s itt közüb.nk mindenki más irányt vett. Az egész erdő hangzott a kopók csaholásától és most tudtuk csak meg, hogy a zenebona minket illet. «Tartsd a kopókat John, ama kölyök-rókára, mely amott az ösvény alatt ment el» 'üiiondá az én ellenségem (a mai naptól fogva •és még számos esztendőn keresztül az öreg Tom, a huntsman, s parancsára elkezdték a kopókat a leg vígabban biztatni. Tökéletesen elhatározták, hogy kis húgomnak lerántják a bundáját' és azon a vonalon, a hol ez nekiiramodott, egymás ellen versenyeztek а ко- рок és tele hangon hajlottak. A «muzsika», — a hogy nevezik — minden perezben közeledett és nemsokára vége volt az én kis húgomnak. Egyszerre csak hallom a «icho- w/ioop»-ot. először életemben, elég sajnos, hogy •testvérem felett. Az öreg Tom azonban még nem végezte -el a dolgát: csakhamar minket, többi testvért •kezdett forgatni és folyton biztatta a kopókat : «'fogjátok meg fiaim» s ez alatt testveremet s «engem az erdő egyik sarkába szorítottak. Itt laláltam fel magamat először életemben, a mi •később nagy hasznomra vált. A helyett, hogy -az erdőbe fordultam volna vissza, a mezökre futottam, ámbár egy fiatal lovas torkaszakadtából «

tally Лов-val fogadolt. De a vén Tom nem hallgatott rá, hanem « falkát testvérem mögött tartotta, és nemsokára ő felette is hallották a «who-whoop» kiáltást. Hogy én oly szerencsésen megmenekültem, -annak nagyon örültem és ekkor fölfogadtam, (hogy sohasem fogok a cowerben maradni, hanem a legkisebb bolygatásnál kiszököm. Ugy is teltem. így azután azt mondogatták, hogy •én egyenes nyakú vad róka vagyok. Milyen galapokal adtam nekik ! Hányszor csaltam meg a vén Tomot és az ő derék falkáját! (Azt lú-szem, hogy ő már a karakteremet igen jól ismerte). Történt egyszer, hogy a szomszéd vadásztársulatnak, mely tőlünk minlegv 40 angol mértföldnyire vadászolt. igen kevés volt a rókája. A master, Sir Humpherv Clinker, szegény, de büszke s egyszersmind edzett sports- man volt, de néha oly dolgokra vetemedett, a melyek becsületére nem vallottak. A subscriptiók nem voltak nagyok, a kiadások pedig nagyobbak a bevételnél; szóval pénz dolgában igen rosszul állott. De nagy szerencséje volt, hogy egy gazdag lengyel berezeg jött néhány napra ama vidékre vadászni; itt nagy chancet gyanított, mivel azt hitte, hogy ez a gavallér be fog lépni a vadász-társaságba ; ugy gondolta ezt Peel tisztelendő ur is, a ki ezt szintén elmondá Sir Humpherynek, William Serew, a lócsiszár is ügy vélekedett ; Tom Dolus az állatorvos is jónak látta és Jack, a vidéki ügyvéd, is eme véleményben osztozott. Ez bizony szép társaság volt, mely az ügyet minden oldalról fejtegette, egyszersmind pohár mellett elhatározta, hogy a magas vendég tiszteletére, egy szép napi sportot rendez. De, hogy nagyobb öröme legyen a herczegnek, és hogy rókát biztosan találjanak, elhatározták, hogy valahol majd fognak egyet. Természetesen ennek titokban kell történni, hogy azt senki fia meg ne tudja. Eme terv kivételével egy John Stubbins nevü orvvadászt biztak meg, a kit Sir Humphery gyakran használt fel ily dolgokra. Sajnos, zsákmányul én voltam kiszemelve. Nekem egy igen jó és kedves odúm volt, melyei én már sok éven át használtam. Nos, egy délután ebben az odúmban heverésztem, midőn egyszerre, fejem fölött valami zajt hallok. Ez egy tarier ugatása volt, a mi kissé megijesztett. Ej, gondolám, mi lehet ez? Azonban eme kis zaj után minden elcsendesült, de ugyanakkor igen furcsa szag ütötte meg az orromat, mely az odúm szájától tódult felém. Most vettem észre, hogy ki akarnak füstölni. Kissé körülnéztem és láttam, hogy a kijárások be vannak tömve. Mit csináljak most? Túlságos gavallér voltam, és semmit sem cselekedtem volna, mi rangomhoz nem illett. Így folyt el néhány óra, midőn ismét valami neszt hallottam, azután pedig fris levegőt szívtam. Örültem, hogy legalább egyik kijárásom szabad. De abban a perezben már a tarier is ugatott és hallottam, midőn valaki kiáltá : «Csipd meg , pincsi.» Elhatároztam, hogy egész erőmből fogom magamat védeni és már ideje is volt, mert a pincsi rám rohant, én pedig szintén beléje ka paszkodtam, miközben a zaj fejem felett mindig közeledett, s egyszerre csak hideg ásót éreztem magam mellett; azonkivül egy lámpa sugárzott felém, a mely engem egészen elvakított, de azért észre vettem John Stubbinst, a ki a lyuk szája előtt térdelt és kezét felém nyújtotta, mit én meg akartam harapni, de ő egy kétágú bottal hamar leszorította nyakamat és a következő perezben már egy kojsikasban voltam. Sok mértföldnyi utat tettünk meg: egész éjjel utaztunk és már hajnalodott, mikor a John Stubbins háza előtt megállapodtunk. () levett a szekérről és a padláson szállásolt el. Másnap este zsákba tett és elvitt Sir Humpherv Clinkerhez, a hol engem egy nagy kocsiszínbe eresztettek: azonban mielőtt elbocsátottak volna, Stubbins még egyszer leszorította nyakamat és rá lánczot tett, melynek vége egy rúdhoz volt erősítve. — Nemde szép állat, méltóságos uram ? kérdé John a baronettől, nem kell sok csontot adnunk neki, mert még holnap elszökik tőlünk. — Dehogy szökik, — monda sir Humphery, — majd holnap én hágok a nyakára ! Ezzel eltávozlak, én pedig éhesen és fölizgatva maradtam tömlöczömben. Hiába, nem szabadulhattam el ! Másnap reggel ismét zsákba tettek és John Stubbins vál'ára vetett s egy akolhoz vitt, mely közel volt a cowerhez, Itt leült és pipára gyújtott. így telt el néhány óra. Ekkor az országúton mozgás, kocsizörgés és lovak íigetése, ezenkívül nevetés és hangos beszéd hallatszott. Egyszerre csak kürtöltek. Hej, hogy féltem eme keserves állapotomban ! A találkozó hely felöl megint kürtöltek; ekkor John engem felkapott és az erdó szélére futott: itt a zsákot, a melyben voltam, a földre vetette és futva hurczolt maga után egy nagy réten keresztül. Bizony nem valami kellemes állapot volt ez. Végre egy domb oldalára értünk; itt engem zsákostul egy lyúkba dobott. Azután visszatért és elkezdett kiabálni «Tally-ho, itt ment ni!» Néhány perez múlva ott termett Sir Humphery és a 'alka, a hol engem John letelt és a honnan burczolni kezdett ; de a kopók nem akarták a szimatot jól fölvenni és csak szaglászva értek az odúhoz a hol én zsákostul bent voltam. Mostan kezdődött a zűrzavar, a kopók vonítása, a lovak nyugtalansága ; a berezeg és herczegné is izgatottak voltak és az egész társaság, ugy látszott mintha bolond volna; Sír Humphery pedig ugy káromkodott, mint egy katona ; tudni akarta, hogy miért fizeti az earth-stoppert. Az ügyvéd azonban, a ki minden alkalmat felhasznált, mostan sem mulasztotta el, hogy az earth-stopper пек ne gyűjtött volna, mivel szerepét olyan jól vitte, mint egy színész, a miért Sir Humphery még jobban bosszankodott. Az ügyvéd a gyűjtéssel elkészült és az egy font és 5 shillinget gavallér módon kézbesítette .John Stubbinsnek. Sir Humphery pedig fölszólította a herczegi párt és a többi vendéget, hogy szíveskedjenek kissé hátrább állani, mert ha ilyen lárma lesz, a róka sohasem fog kijönni. Ezután néhány szót váltott John Stubbinssal, a ki azt megértelte ; a baronet a falkával szintén félrehúzódott, s igy csak John és egy tarier maradt ott, hogy a hátralévőt elvégezzék. Szerepét pompásan vitte : a zsá kot eloldotta, engem kieresztett és elkezdett kiabálni: «Tally-ho, ott megy ni!» Mielőtt kieresztett volna, ezt mormogá: «Oh csak adj nekik egy jó futamot barátocskám!» Én mostan is a régi tervemet követtem és egyenes iramhoz folyamodtam ; az első sövényen keresztül bújtam és igy egy szántóföldre értem; a szomszédos föld ugyanaz Nolt. a melyeken a falka rosszul hajtott ; azután egy rétre érkeztem ; eddig tértelőnyöm volt, de a réten a falka is gyorsitá futását; ezután ismét szántóföld következett, a szimat rosz volt s igy az iram is lassult, nekem pedig tért engedtek nyerni, ugy hogy kifújhattam magamat. Ekkor én őket egy hat angol mértföldnyi sikra vezettem ; de most erőm lankadni szivem pedig csüggedni kezdett, mint soha ezelőtt. Fáradtan siettem egy erdő felé, melyet nem ismertem ; a mint eközben hátra tekintettem, láttam ellenségeimet; az iram oly jó volt, hogy a kopók nem is csaholtak és csak három lovas volt velük : Sir Humphery, az ostoros és az ügyvéd ; igen rosszal éreztem magamat; nyelvem csüngött, vitorlám pedig a földön húzódott. Hegynek vettem az irányt, s mikor a völgyben voltam, már az egész falka mögöttem volt. Egy haragos vén szuka, melyet Tell-Talenek hivtak, midőn a sövényen átbújtam, már utánam kapott; azonban midőn az útra értem, legnagyobb szerencsémre egy kanálist vettem észre s rögtön beléje bújtam, ugy, hogy alig hallottam a kopók vonitását, mivel el is voltam fáradva. Néhány perez múlva megérkezett Sir Humphery és monda Tómnak : «Nem riasztjuk ki addig, mig a berezeg el nem jő, azután pedig a herczegnek adjuk a vitorlát.» Mintegy 20 perez múlva oda érkezett a herczeg és neje is, valamint a társaság több tagja. Azalatt én kipihentem ma gamat egy kis vizet ittam s annyira felüdültem, hogy ismét fris és erős voltam, olyan mint ezelőtt Mikor Sir Humphery megparancsolta Tómnak