Vadász- és Versenylap 34. évfolyam, 1890

1890-01-25 / 4. szám

-38 VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP 1890 január 25. TÁRCZA. A távol-érzés. (Telepathia.) (Flammarion Kamill «Uranie» czirnü müvéből.) Noha eme töredékek, melyeket a világhírű természettudós általános figyelmet ébresztett müvéből, az «Uranie»-ből átveszünk, nem vágnak is a sport körébe, azt hiszszük, mint rendkívül érdekes különlegességnek, helyet szoríthatunk lapunk keretében. Egyik szellemes ismertetője ezt írja róla : «E mü a tudomány és spekulatív filozofia nehéz kérdéseit öleli föl, de oly formában és alakban, hogy mindenki által felfogható és könnyen megérthető. Ezek a lángoló, a lélek legmélyebb meggyőződéséből sugalt lapok, melyek egy tudományszomjas és korlátokat nem ismerő szabad szellem fáradságos tanulmányozásának és kutatásának szülöttei, a legegyszerűbb és legélvezetesebb olvasmányok egyike. Benne a szép és tanulságos igen érdekesen olvadnak egymásba. Mondhatni, hogy Flammarion «UraniáVja prózában irt költemény, vagy egy háromkötetes szerelmi regény, melynek hősei fölemelkednek a legmagasabb magasba, a meddig Flammarion szelleme és képzelete csak fölemelkedhetik. Bedig ő mer fölemelkedni. mert tudományának költői szárnyai vannak». A magyar közönség nagy elismeréssel adózhalik a Légrády testvérek budapesti kiadóknak, kik eme kitűnő munkát Somogyi Ede jeles fordításában már legközelebb világ elé bocsátják. Századunk tudományos szelleme — mondja Flammarion — az előttünk megfoghatatlan dolgokat kifejteni iparkodik a természetfölöttiség csalékony burkából, kiváltképen ama szempontból, hogy semmi sem természetfölötti, s hogy a természet birodalma végtelen, mely mindent felölel. Néhány év előtt Angliában egy tudóstársaság alakult meg eme jelenségek tanulmányozása végett «Society for psychicalResearch»czimmel, ésmár eddig is több nevezetes könyvet adott ki. E társaság a távolból való látásnak a tüneményeit «telepathia» ezim alatt gyűjtötte össze. Egyes bizottságai szigorú vizsgálatokat tartanak a tanúskodások ellenőrzése végett. Flammarionra a nancy-i delejes ülés — mint írja — mély hatással volt. Gyakran gondolt egyik eltűnt barátjára, ennek kutatásaira a természet és az élet homályos birodalmaiban, az ő őszinte és eredeti búvárkodásaira a halhatatlanság titokzatos problémájára nézve. De nem tudott a nélkül rá gondolni, hogy rögtön az is eszébe ne ötlött volna, hogy talán e barátja újra hússá vált a Mars bolygón. «Ez a gondolat» — mondja Flammarion — merésznek, ha ugy teszik, pusztán képzeletinek tetszett nekem, de teljességgel nem lehetetlennek. A távolság a föld és a Mars között egyenlő a semmivel a vonzóerő gyakorlására nézve ; majdnem jelentéktelen a fénysugárra nézve, miután néhány perez elégséges arra, hogy egy fényhullám megtegye azt a néhány millió mértföldet. Eszembe jutott a távíró, a telefon, a fonográf; eszembe jutott, hogy a delejező akaratát képes átvinni médiumára több kilometer távolságon át, és néha azt kellett magamtól kérdeznem, vájjon a tudomány valamely bámulatos haladása nem vethetne-e egyszerre egy mennyei hidat a mi világunk és a végtelenségbeli pályatársai közé? A következő estéken ezer sajátszerű gondolattól eltelve figyeltem meg a Marsot a távcsövön át. Pedig a bolygó csodálatos voll, mint az 1888. év egész tavaszán és nyarán át. Szárazföldjeinek egyikén, Líbián, óriási vizáradások következtek be, a mint ezt a csillagvizsgálók már 1882-ben is, és pedig különböző körülmények között megfigyelték. Bájöt! tek, hogy meteorológiai és klimatológiai viszonyai nem azonosak a mieinkkel, és hogy a vizek, melyek a bolygó felületének több mint felét borítják, oly sajátszerű elváltozásokat és időnkinti módosulásokat szenvednek, melyekről a mi bolygónk földrajza után fogalmat sem alkothatunk magunknak. Az északi sarki hótömegek jelentékenyen megapadtak, a mi azt bizonyította, hogy a félgömb nyara igen meleg volt, noha a hőfok nem emelkedett oly magasra, mint a déli félgömbön. Egyébként megfigyeléseink egész idején át nagyon kevés felhő lebegett a Mars fölött. Azonban szinte hihetetlen : nem emez annyira fontos és következtetéseink alapját képező tények voltak azok, melyek érdeklődésem tárgyát képezték, hanem az, a mit a delejezett mondott nekem Georgesról és Ikleáról. Az ábrándos gondolatok, melyek agyamon keresztül-kasul jártak, megakadályoztak abban, hogy valóban tudományos megfigyeléseket tegyek. Makacsul azt kérdezgettem magamtól, vájjon nem létezhetik-e közlekedési mód két egymástól távol levő lény között, sőt halott és élő között is, és mindannyiszor azt válaszoltam magamnak, hogy az ily kérdés már a dolog természeténél fogva tudományellenes és pozitív szellemhez nem méltó. Pedig hát végre is mit nevezünk mi «tudománynak?» Mi az, a mi nem «tudományos» a természetben? Hol vannak a pozitív tanulmány határai? Vájjon egy madár hátgerinczének valóban «tudományos» jellege van, mint ragyogó szinü tollazatának és finom árnyalatú énekének ? Egy csinos nő csontváza méltóbb-e a figyelemre mint húsos alkotmánya és élő alakja? A lélek gerjedelmeinek elemzése nem «tudományos»-e? Nem tudományos dolog-e kutatni, vájjon a lélek csakugyan képes-e távolról látni és miképen? És miféle sajátszerű hivalkodás, miféle föltevés, azt képzelni, hogy a tudomány elmondta utolsó szavát, hogy már mindent tudunk, a mit tudnunk lehet, hogy öt érzékünk elégséges arra. hogy megismerjük a világegyetem természetét? A mit megkülönböztetni képesek vagyunk az erők közül, a melyek körülöttünk működnek, a vonzás, a hő, a fény, a villamosság ; nincsenek ezeken kivül még más erők is, a melyek azért kerülik el figyelmünket, mert nincs érzékünk megfigyelésükre? Nem ez a föltevés abszurd, hanem az oktatók és a klasszikusok naivsága az. Mosolyogva olvassuk a három évszázad előtti csillagászok, természetvizsgálók, orvosok és theológusok eszméit ; három évszázad múlva nem fognak-e viszont a mi utódaink a tudományban azoknak okoskodásán mosolyogni, a kik ma azt állítják, hogy mindent tudnak? Az orvosok, a kikkel ezelőtt tizenöt évvel az általam bizonyos kisérleteknél tapasztalt delejes tüneményeket elmondtam, teljes meggyőződéssel tagadták a megfigyelt tények valóságát. Minap találkoztam egyikükkel az Institutben. — Ön — mondta, finom megkülönböztetéssel — akkoriban delejességnek nevezte, mi ma hipnotizmusnak, és mi vagyunk azok, a kik tanítjuk. Pedig a kettő két különböző dolog. A miből az a tanulság, hogy ne tagadjunk semmit eleve. Tanuljunk, konstatáljuk ; a magyarázat utóbb magától jön. Ebben a szellemi dispozióban voltam, midőn könyvtárszobámban föl s alá sétálva, szemeim egyszerre megakadtak Cicerónak egy gyönyörű kiadásán, melyet már régóta nem vettem észre. Kivettem egy kötetet, gépiesen kinyitottam első lapját és azon ezeket olvastam : «Két barát Megarába érkezik és külön szállást vesz. Alig, hogy az egyik elaludt, maga előtt látja útitársát, a ki szomorú arczczal értésére adja, hogy a vendeglőse elhatározta, hogy őt meggyilkolja s arra kéri, jönne el azonnal hozzá s mentené meg őt a biztos haláltól. A másik fölébred, de bizonyos lévén a felől, hogy csak álmodott, újra elaludt. Barátja ismét megjelent előtte és könyörgött, hogy siessen, mert a gyilkosok már a szobájába hatolnak. A másik csodálkozik az álom makacssága fölött s azon gondolkodik, váj jon nem volna-e jó barátját fölkeresni, de végre az álom diadalmaskodik s a barát visszahanyatlik ágyára. Ekkor barátja harmadik izben jelen meg előtte sápadtan, véresen, arczából kikelve. — Szerencsétlen ! — mondta neki, — nem jöttél, mikor rimánkodtam. Megtörtént — már most bőszülj meg. Napkeltekor a város kapujánál egy földdel megrakott kocsit fogsz találni ; állítsd majd meg és parancsold meg, hogy vessék ki belőle a földet ; a kocsiban fogod találni holttestemet; add meg neki a végtisztességet és üldözd gyilkosaimat. «Ily SZÍVÓS makacsság, ily beható részletek lehetetlenné tették a további habozást : a barát fölkel, elrohan a jelzett kapuhoz, itt találja a kocsit, megállítja a kocsist, a ki zavarba jön és már az első kutatásokra fölfedezi barátjának holttestét.» Ez az előadás támogatni látszott a tudományos probléma ismeretlenei felöl alkotott véleményemet. A föltevések kétségtelenül meg fognak felelni a kérdésre. Azt mondhatnánk, hogy a dolog talán nem történt meg egészen ugy, a hogy Cicero elmondja ; hogy a római iró kibővítette, túlhajtotta ; hogy két barát, idegen városba érve, méltán tarthat balesettől ; hogy barátunk életét féltve, az ut fáradalmai után és az éji csend közepette könnyen megeshelik, hogy azt álmodjuk, mikép barátunk gyilkosságnak esett áldozatul. Á mi a kocsival való epizódot illeti, az utasok láthattak egy ilyent a vendéglő udvarában és az eszmetársulás elve szerint az egyiknek álmában ez a kocsi újra előtűnhetett. Igen, mindezek a magyarázó föltevések megengedhetők, azonban nem egyebek föltevéseknél. Annak megengedése, hogy a haiott valóban érintkezett az élővel, másik föltevés. De hát oly nagyon ritkák az efféle esetek ? Nem látszik valószínűnek. Eszembe jut többi közt egy eset, melyet egy fiatalkori barátom mondott el. Jean Bestnek hivták, ki 1833-ban a Magasin Pittoresquet alapította Edouard Charton barátommal, ki néhány évvel rá meghalt. Komoly, hideg, rendszeres ember (ügyes kőmetsző, gondos kiadó) volt ; mindazek, a kik ismerték, tudták, mily kevéssé ideges vérmérséklete és mily távol volt szelleme a képzelődéstől. Nos, a következő dolog ő vele magával történt meg 5—6 éves gyermekkorában. Toulban, az ő szülőföldjén volt. Egy szép estén kis ágyában feküdt és nem aludt, mikor egyszerre anyját szobájába belépni és a szomszéd terembe menni látta, melynek ajtaja nyitva állott és melyben atyja egy barátjával kártyázott. Pedig beteg anyja ez idő szerint Pauban időzött. Nyomban kiszökött ágyából és anyja után szaladt egészen a teremig, a hol hiába kereste őt. Atyja bizonyos türelmetlenséggel megkorholta és arról biztosítva őt, hogy csak álmodott, aludni küldte. Erre a gyermek, azt hivén, hogy valóban álmodott, újra elaludni igyekezett. Azonban nem volt képes szemeit behunyni és néhány perczczel utóbb, másodízben és egészen határozottan látta anyját megjelenni; a fiu ismét kiszökött az ágyból és anyja felé rohant, hogy őt megölelje. Azonban anyja hirtelen eltűnt. A fiu nem akart ágyába visszafeküdni, hanem a szomszéd szobába ment, a hol atyja folytatta a játékot. Ugyanazon a napon, ugyanabban az órában anyja meghalt Pauban. (Folytatása következik.)