Vadász- és Versenylap 27. évfolyam, 1883
1883-04-19 / 16. szám
134 Vad ás z- és Versen y-Lap. Márczius 29. 1883. vagy nem, s ha egyszer vajamely versenyre elkészült, bizonynyal más versenyre is „fit" az, ha ugyanarról a távolságról van szó. Arra nézve azonban : mily különbözőképen futnak lovak különböző pályákon, tisztán mutatja egy összehasonlítás Angliának két egészen különböző talajú pályáján, az epsomin és az ascotin. Az egyiknél a pálya a végén lefelé vonúl, a másiknál lejtőnek fölfelé. Conspiracy 16 fonttal bizonyult jobbnak az ep somi, sem mint az ascoti gyepen. Más lovak ellenben Ascoton mutatkoztak jobbaknak. Annyi bizonyos, hogy vannak oly körülmények, a melyeknél fogva a lovak futásának különbözősége a talajtól függ s ily esetben az idomárnak kell megítélnie, melyik pályára nevezzen. Erre nézve legczélszerűbb, ha kisérletet teszünk lejtőnek felfelé, jó, SZÍVÓS lovakkal, s lejtőnek lefelé sebes lovakkal. E kisérletből aztán elég tájékozást nyerhet az idomár. Nagyon fontos dolog a talaj minősége is, mert sokkal többször fordulnak a talaj miatt esetleges vereségek elő, semmint átalában hiszik. Látunk lovakat, melyek csak puha talajon tudnak futni, meg másokat, a melyek a kemény talajon; végre, vannak olyanok is, melyeknek egyenlően jó minden talaj ; a legtöbbre azonban legelőnyösebb az, a mit jó talajnak neveznek, vagyis, mely sem nem igen nedves, sem nem igen száraz. Joe Miller mindenféle talajon tudott futni; bebizonyította ezt a Chester-Cup nyerésével, hol a talaj kőkemény volt, — s az Ascot-Cupben, a midőn a talaj egy része vizáradástól puhult meg. Speed the Plough, e középszerű ló, a világ legjobb lovait verte le a Critérionban meglehetős nehéz talajon. — Az ily talajok ama lovakra nézve leginkább kedvezők, a melyek még nincsenek eléggé idomítva. Oxonian, bármily egészségnek örvendett is, tiz fonttal többet ért puha talajon, semmint keményen. Efféle körülmény eléggé megmagyarázza ama kivételességeket, melyek oly gyakran előfordulnak. Nem igen hiszszük, hogy ama gyakran rendkivüli különbségeket, melyek a lovak futásmodorában a sik- és akadálypályán mutatkoznak, a talaj állapota okozná , mely gyakran száraz nyáron s nyirkos az akadályversenyek idején télen. Embleme és Emblematic épen nem érdemelték meg azt a fáradságot, hogy sikversenyre idomíttassanak, s mégis, a birodalom legnehezebb pályáján, 6000 meter távolságra, megnyerték a liverpooli nagy akadályversenyt, holott azt lehetett volna hinni felölök, hogy elég dolgot fog adni nekik a nyereg súlya is, nem is számítva a lovast. Nem ritkán látunk lovakat, melyek nem tartják ki a sikversenyt 800 meterig, s akadályversenyben 3000—4000 meiert könnyen futnak meg. Bámulatos, midőn ezeket látjuk nagy teherrel hátukon, megverni a legtehetségesebb lovakat, melyek pedig a képzelhető legkönynyebb terhet viszik, holott, látszólag, minden körülmény utóbbiaknak kedvez, mert gyakran még sárban is galoppoznak. Ellenben látunk lovakat, melyek sikpályán jól megfutják a távot és jó akadályversenylovat lehet belőlök remélni, de a verseny e nemében mégis nagyon roszak. Joco is ily ló volt. Megnyerte a Metiopolitant és több más nagyobb távú versenyt jelentékeny teherrel, de mindamellett akadályversenyben mit sem ért. Mr. Meathcote megvette azt, hogy az akadályversenyben futtassa, de lassú volt és a sövényeknél igen sok tért veszített, s tulajdonosa kénytelen volt rajta túladni, mert mint mondta, a legközönségesebb vadászlovak is megverték. Mindebből, azt hiszszük, kiviláglik, hogy nagyon fontos dolog, jól megvizsgálni a talaj minőségét s a patkónyom alakját ; ne adjuk el a lovat addig, mig különböző talajokon s különböző viszonyok közt meg nem kíséreltük. Ha igy járunk el, legalább mit sem fogunk szemünkre vethetni s remélhetjük, hogy Fortuna aszszonyság még kárpótlást is nyújthat nekünk. 44 44 44 Most pedig oly tárgyat fogunk szellőztetni, mely nagy mérvben érdekli azokat a kik versenyekkel foglalkoznak. Mi a kötelességük a lótulajdonosoknak a közöDséggel szemben ? E frázist minden ajkról hálljuk, anélkül hogy az illetők tudnák, meddig terjed ama felelősség, melyet a tulajdonostól kivánni lehet. , „Én ura szeretek lenni annak, a mi az enyim", olyan elv, melyet a közönség nem akar elismerni midőn a versenylótulajdonosokról van a szó, kik nagy összeg pénzt adnak ki, gyakran inkább a nagy közönség, semmint a saját gyönyörűségökre. Mi ugy vélekedünk, hogy valamely versenyistálló-tulajdonosnak ép annyi joga lehet verseny-lovaihoz, mint vadászlovaihoz,birkáihoz vagy szarvasmarháihoz a mig ez a tisztesség határain túl nem csap, s ha nem is akadályozhatja meg, hogy lovaira ne fogadjanak, jogában áll, lovait a versenyről visszavonni. A közönségnek nincs igaza, midőn abban a hiedelemben él, hogy valamennyi ló, mely az inditó oszlopnál megjelen, vagy mondjuk, valamennyi ló, mely versenyre kötelezve van, már azonnal az ő tulajdonává válik, s annak futnia kell az ő gyönyörűségére és javára. Mondanunk is fölösleges, hogy mi épen nem vagyunk e véleményben, mert „aki a zenét fizeti, annak van a táncához előjoga." Hogy a kérdést kissé megvilágítsuk, idézzük Rous tengernagynak (akkor még kapitánynak) válaszát bizonyos hozzáintézett kérdésekre. E válasz lényegében következőleghangzik: „Van-e a közönségnek panaszra joga, ha a tulajdonosek, a közönség várakozása ellenére, nem futtatják ^ovaikat, s ez e miatt pénzét elveszíti? — Ha valaki oly lóra fogadott, mely szerinte gátolva volt egy vagy más okból nyerni, van-e joga pénzét visszakövetelni ? S föltéve, hogy az illető ló nyerhetett volna, lehet e a fogadónak panaszra joga? íme a válasz a második kérdésre: Nem, ez esetben nem; először is, lia más lovára fogadunk, a koczkáztatásnak mindig ki vagyunk téve. Alig találkoztunk még oly fogadóval, ki, ha pénzét elvesztette, ne inkább másra hárította volna a hibát, semhogy a saját balgaságát beismerje. Lehet, hogy méltán panaszkodhatik, de én ezt figyelembe sem veszem, mert nem volt kénytelen lovamra fogadni; senki sem állithatja azt határozottan, hogy másnak a lova nyerni fng. Sokan vannak, a kik azt hiszik, hogy a lovak mindig egyformán futnak s e szerint számitnak mindenik ló esélyére, mig ellenben a szakértők mindennap arról győződnek meg, hogy a futamok a versenyekben nagyon is változatosak. Annak bebizonyítására, mily képtelenség az, mikor valaki azt mondja, hogy ez vagy az a ló nyerhetett volna, idézzük a „Ló története" cziinű munkából — mely az 1844-diki parlamentben is figyelmet keltett — a következő sorokat: „Magoknak a jockeyknsk a nézete is többnyire téves. Gyakran futtattam „match"-et, hogy megnyugtassam jockeyimet, s busz esetből tizenkilenczszer ugy tapasztaltam, hogy ők csalódásban éltek. Mindazok, kik jockeyjukra hallgatnak, bizonyára kárt vallanak." Igaz, hogy tökéletesen szabadságunkban áll, lovainkkal tetszésünk szerint rendelkezni; de azért még sem lehet azt mondani, hogy e miatt másnak kárt okozunk. Az emberek nemcsak azért kárhoztatják a tulajdonost, hogy bánatot jelent, hanem a lovak conditiójáért is. Némelyek azt mondják, hogy ez vagy az a ló tökéletes conditióban van, mások pedig, hogy az még korán sincs versenykész állapotban — s a verseny után, bárminő legyen is az eredmény, a szerencsétlen tulajdonost éri minden képzelhető szemrehányás. Persze többnyire minden alap és igaz ok nélkül; de azok, a kik oly könnyedén vetik oda megjegyzéseiket, a legcsekélyebb fogalommal sem birnak a dolgokról, és igy azok teljesen indoktalanok. Ők csak a látszatból Ítélnek, következéskép kárhoztatásuk igazságtalan. Ha valamamely lovat egy vagy más baj érvén, ezért a szakértelemmel biró tulajdonos bánatot jelent, némely ember azt mondja, hogy helyesen cselekedett, mig egy másik azt véli, hogy a lovat inditani kellett volna, mert ha fut, nyer s bénaságát talán kiheverhette volna. Igy aztán, akár mindjárt jelentjük a bánatot, akár pedig bevárjuk arra az utolsó pillanatot, mind a két esetben az a vád érhet minket, hogy a közönséget kijátszottak, még akkor is, ha a legtisztább, legbecsületesebb szándék vezérlett minket. Két eleven példát idézünk itt arra nézve, hogy gyakran jó, ha nem adva föl a reményt, a bánatjelentést csak az utolsó pillanatra hagyjuk. The Hero kedvencz volt a Goodwood Cup-re, s e ló egyszer csak bénultan tért vissza az istállóba. Nosza, rohantak a kémkedők a postára, táviróhivatalhoz s a bajt nagyítva moDdák: „Vége van, a szerencsét ellene kell forditani." A ló, akár kénytelenségből, akár cselfogásból, pár napig nem mozdult ki az istállóból; aztán lépésben járván, ugy tekintették azt, mint oly lovat, mely nem fog a versenyben indulni; aztán azt beszélték, hogy segédkező ló gyanánt fog a mezőnyben szerepelni; az emberek elégületlenkedtek már, mondván, hogy e lónak, ama naptól, mióta accidens érte, lehetetlen nyernie és sokkal tisztességesebb dolog lett volna még akkor mindjárt bánatot jelenteni érette; azonban a tulajdonos máskép gondolkozott, állva hagyta a versenyben és nyert. Tegyük föl, bogy e lovat visszavonják a Cup-től, de akkortájban egy más versenyben futtatva ezt, nyert volna; mindjárt azzal a váddal álltak volna elé az emberek, hogy soha még nagyobb gyalázatosságot nem követtek el s hogy az egész valóságos rablás; hogy óriási fogadások állván a lovon, bénultnak nyilvánították azt, csak azért, hogy egy másik versenyen vezessék győzelemre! Mily vétkes merénylet! stb. stb.' Persze, azzal érveltek volna a rágalmazók, hogy ha a ló egy más versenyt megnyert, épugy nyertes lehetett volna a Cup ben; pedig hát ez csakugyan igy történik vala, ha rögtön bánatot jelentenek a lóért, mint azt a közönség maga óhajtotta. A másik eset pedig ez. Tiz nappal a doncasteri versenyek előtt a Bírd on the wing tulajdonosa öt órakor megnézte az istállóban a kanczát, mely nagyon szenvedő állapotban volt. Mr. Snow, az állatorvos kijelentette, hogy a kancza tüdőlobban szenved s igy nagyon veszélyes beteg; két hólyaghúzó tapaszt rendelt a ló oldalára, érvágást is ajánlott, fris birkabőrrel borította be a hátát s meghagyta, hogy két hétig az istállóból ki se vezessék a szenvedő állatot. Ha a világ erről tudómást szerez, könynyen el lehet gondolni a méltatlankodó följaj dulásokat, a miatt, hogy a kanczát nem töröltették ki a versenykötelezettek névsorából, midőn — ha valaha — ugy most helyén lett volna a bánatjelentés. De a közmondás szerint : „a mig az élet tart, a remény sem tűnik el", s e remény túlszárnyalt minden várakozást. Mi azt gyanítottuk, hogy a kanczának csak bélgörcse lehet, és semmi lobos baja, minélfogva a hólyaghúzó tapasz és érvágásra vonatkozó rendeletet mellőztük, megelégedvén magával a birkabőr alkalmazásával s egy kevés terpentinszesz beadásával — és örömmel tapasztaltuk, hogy amily rohamosan jött a baj, ép oly gyorsan mult el, mi a bélgörcsre hajlammal biró lovaknál gyakran észlelhető.
