Vadász- és Versenylap 23. évfolyam, 1879

1879-01-02 / 1. szám

6 VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. JANCÁR 2. 1879. léteztek, mint azt a számos »Eör« szóval összetett helynevek bizonyítják, mely őrtornyokról a határörök (kik a régi okmányokban »Ewrii, vagy speculatores regiic neveztetnek) egymásnak jeleket adtak. Állandó helység itt még kevesebb volt mint a Szepességben, mert a régi időktől fogva itt lakó, s csupán marhatenyésztéssel foglalkozó tótok, ruthenek és oláhok vándoréletet éltek és lakhelyeiket folyton változtatták. Később a bányászat több életet és sok zajt hozott e vadonokba, melyeket e miatt irtani kezdettek. Tudtommal a 13-dik század előtt csupán Borsán, Mármaros megyében foglalkoztak bányamüveléssel a német lovagrend oltalma alatt Erdélyből oda telepitett németek. Rendszeresített fakereskedéssel csak a lG-dik Bzázad vége fele találkozunk a felső Garam völgyben, hol felső austriaiak és tyroliak, mint Euxlsperger Lenard, Lueger Bertalan, Schwepper Rupert, Strimiczer Farkas, Jalbensteiner Kristóf stb. birták bérbe ez üzletet. Mielőtt a Kárpátok őserdőiben a bányászat meghonosodott — sa lakosok szaporodtak volna , a vadállomány volt legnagyobb gazdagságuk, s a királyok sok gondot s költséget fordítottak az ottani vadászatokra. Ők több helyt nagyobb számú falkát tartottak, s a gondviselésükkel megbízott vadászszemélyzetet terjedelmes fekvőségek adományozásával jutalmazák. Ily fekvőségek (terrae caniferorum regiorum) voltak a 13-ik században Schmögen (magyar neve aligha volt valaha) a Szepességben, Tisza-luez és Tokajnál; talán a szepességi Hundsdorf (mely azonban a középkori okmányokban közönségesen Hunnisvillá-nak neveztetik) is ilyféle donationalis birtok volt. Donnersmark közelében volt az úgynevezett Schützen féld, (villa Ballistarii) hol iveket és nyilakat készítettek. A vadászeszközök és szerek szállításával az Abaujmegyében fekvő Szepsi és Zemplén megyei Tavarna helység lakói voltak megbízva, mint curriferri regii vagy tavornok-6k. Ezek egy külön udvari tiszt alatt álltak, ki tavornok ispánjának neveztetett. A különböző vadnemek vadászatát külön vadászszemélyzet űzte ; igy például a vadbivalyokra is külön, s a sólyrnászatnál is külön vadászokat használtak. A solymárok legelőször 1263 a szepességi Spemdof és egyidejűleg a bereghmegyei Daróczon fordulnak elő. IV. Béla alatt a kir. sólyommester Soóvárt lakott, s még mai napig is egy magaslat Sólyomhegynek neveztetik az ott fészkelt nagyszámú sólymok után. Darócz, Sólyom, Sólyomkő helynév nagyszámmal található ma is felső Magyarországon. A schmöllniezi területen egy Falkenseifen vidék is létezik. Hogy a királyok és fiaik a vadászatot nem csak pártolták, hanem személyesen űzték is, számtalan megjegyzésből kitűnik. így a hildesheimi »Evkönyvek« szerint Szt. István fia, Imre 1031-ben vadászaton egy vadkan által öletett volna meg (in Venatione ab apro discissus periit : flebiliter mortuus.*) IV. Béláról (1235—1270) ismeretes, hogy több vadászkastéjylyal birt, hová vendégeit megszokta hívni. Különösen áll ez a tornamegyei »Vende'ghi« kastélyára nézve, melynek romjaihoz számos ide vonatkozó monda fűződik. Vannak e király után okmányok, melyekből következtetni lehetne, hogy állatkerteket is tartott. így 1248-ban Dietrich fegyvernöke'nek a Sárosmegyében levő Vörös Almás mellett néhány fekvöséget adományozott, melyeket ő mint »quaedam loca venationis nostrae (vadász helyek) jelez, minek, miután azon időben minden erdőség tulajdonkép királyi vadászterület volt, nem volna értelme, ha alatta nem állatkertet kellene érteni. E király hires »Névtelen jegyzőjének« krónikájából is kitűnik, mennyire uralkodott udvaránál a vadászkedv, mert ebben a régibb királyok vadász*) A hildesheimi krónika téved itt is, mint sok más dologban. Nem Imre hg, hanem Imre király élete forgott egyszer veszélyben Marmarosban. Lásd »Adatok a hazai vadászat régibb történetéhez« Vad.- és V. lap 1871: 239 és 240 lap ; vagy Fehér: Codex diplomatics II. 348 1. Szerk. kedvteléseiről oly kimeritő följegyzések vannak, melyből rögtön kitetszik : hogy szerzőjük valódi vadász-athmosphaerában élt. Különösen II. Endre királyt tünteti föl mint vadászkedvelöt, kinek kedvencz vadászterülete Zemplén megye volt. Vadban az időtájt, mint mondók, s mint magától is érthető, hiány nem volt. Sőt megtörtént néha, hogy a ragadozók az erdőkben elszórva lakó embereket megtámadták, ugy hogy alig valának képesek magukat megvédeni, sőt kénytelenek voltak lakhelyüket változtatni. Hagyomány szerint ily eset történt Kis-Lomniczczal Szepes megyében. Ez időben felső Magyarországnak is meg volt a maga Romediusa a nemes Szentiványi családból származó karthauei Fráter Dénes személyében, ki klastromának nyáját őrizve, az azt megtámadó medvét szent szavaival fékezte volna meg (1320 körül). Midőn azonban a lakók szaporodásával tarka népvegyülék telepedett le felső Magyarország földjén, ugy hogy tyroli családok mellett (pl. (Görgey-Berzeviczyek), francziák (Merze-Szinyty, a Mercy d'Argentean grófok egy ága), olaszok (Salernoi Drugethek, florenczi Sveto, Casertai Rátold) svábok (gróf Hunth-Paznán), kik már a 13-ik században birták Visket, Marmarosban, és bajorok (Wasserburgi Wenzelin, a Sztárayak őse) foglaltak helyet : a vadállomány nagyon megfőgyott ; s csakis a felső Magyarországban nagyon is gyakran betört bel- és külföldi számtalan rab lóbandák pusztításai következtében szaporodhatott fel újra némileg. A Corvin és Zápolya korszakok zavarai, a Bocskay, Bethlen Gábor, Tökölyi Imre és II. Rákóczy Ferencz alatti háborúk, a csehek, törökök, lengyelek betörései elpusztiták a vidéket, s az alig fölszántott földek és réteket ismét csalit és bokrok lepték el, melyekből lassan erdők keletkezének. Még most is lehet e terület sok vidékén, különösen Zemplén, Ungh és Beregb megyékben fákkal benőtt barázdákat látni, melyek hajdan ekével lettek vonva, s melyek elpusztulását a monda azon korszak viharos eseményeinek tulajdonítja, midőn ezenkívül még sok hámor és zúzmü is elpusztult. Az ezen elpusztulás által elősegített vadállomány szaporodásából saját élvezetére egy uralkodó sem húzott több hasznot, mint Corvin Mátyás, kinek vadászkalandjai még mai napig is a felső-magyarországi népdalok és mondák tárgyát képezik. Mátyás király részint hadjáratok, részint az ország beutazása alkalmával több izben jött a ) Szepességbe és Sáros megyébe, hol fiatalkori barátja Szokolyi Mihály kastélyába szállva, többször vadászott a jelenleg Kassa város tulajdonához tartozó Hernád völgy erdőségeiben, hol a még mai napon is található sólymokat ő honositotta volna meg. E völgynek tót lakossága még mai napig is tiszteli emlékét e dalban »Naradny Pisen о Mathias Kralowy«, s azt meséli róla : hogy ő egykor a mai Kis-Falu közelében vadász-kirándu lása alkalmával rablók által megtámadtatván kíséretének egy része széljelszóratott, s ezek nem levén képesek a sürü vadonból kiigazodni alapiták a fentebb emiitett falut. A Szepességben is vannak reá emlékeztető jelek nyomai (pl. az ő utána elnevezett Királyhegy, Georgenberg, hol m:i is mutatják a házat, hol lakott, Poprádon, stb.' Az erdőségek akkor, s hihetőleg 100 évvel később is egész a városokig nyúltak, s több helyt mesélik, hogy ha akkor a szarvasmarha a városi legelőkről az erdőségekbe tévedt, senki se ment azt többé keresni, mert az erdők áthatlan sűrűsége miatt ugy is hiába lett volna minden keresés. A rablók elszaporodása a békés földmivelésre kedvezőtlen ama korszakban, újra ösztönt ébresztett a folyton folyvást terjedő erdőségek irtására, s országgyűlési határozatok s hatósági rendeletek meghagyák, hogy ez erdőkből széles területek, különösen az országutak vonalain irtassanak ki. Ily formán az erdők sűrűsége itt ott, különösen Csetneknél Gömör megyében, Báttfánál Sárosban és Göncznél Abaujmegyében megszakittatott. De legkevésbbé történt ez Marmarosban, hol még a 16-ik század vége felé, az egyetlenegy országúttól átszelt, különben elég élénk felső Tisza vidékén (mely itt valószínűleg mivel sötét, tűlevelű erdőségekben folyván, komoran tükröződik vissza, — fekete Tiszának neveztetik) Rahó fölött egyetlen emberi telepitvény sem létezett, s a Rahón lakó 14 paraszt is csak a rónaszéki sóaknák praefectusa által telepíttetett le kevéssel ezelőtt. Trebusán, a Tiszavölgyben azon időben csak egy alattvaló volt, (a Szigethi folyamuraság egyik urbáriumából szedem ez adatokat) s ennek is, hogy az erdei vadonban maradásra birják, 1598-ban 12 évre minden adót el kellett eDgedni. Sőt Mármarosban a legtöbb helység oly fiatal keletkezésű, hogy az élő nemzedék az alapítók nevére még emlékszik, s jelenben is mértföldnyi területek vannak, melyek földje szűz, s melynek ősnövényzete az első pillanatra elárulja, hogy itt még emberi kéz nem igen zavara meg a természet csendes működését. Legfölebb néha néha megszökött gonosztevők vágtak le téli időben néhány fát, hogy azokból számukra gunyhót készítsenek, mint az ama regényes rajzokból kitűnik, melyekben az odavaló nép a környékükön tanyázott haramia vezérek életmódját leirja. Egyike a haramiáknak, Kopchya Pantlaeon vagy a népszáján Pintyé Grigore, egy marmaros megyei budfalusi nemes származású román, mint a hegyek királya tiszteltetett, s a Rákóczy-féle zavarok alatt nagy szerepet játszott. Vakmerősége egy ízben annyira vetemedett, hogy a jól megerősíttet huszti kastélyt faágyukkal löveté. Egy másik, Dobos nevezetű a mult század végén, az előbb a rahovói szolgabírósághoz tartozó magas Csorna horán gerenda váracsot építtetett magának, hol hü szolgáinak élén, inkább mint fejedelem, sem mint üldözött viselé magát. A budinskai magaslatra őrtornyot emeltetett, s éveken át bántatlan maradt. (De nemcsak haramiák és rablók, és nem csak a mult században, de még a jelenben is politikai menekülők a legbiztosb menhelyet találták Marmaros vadonaiban. Az utóbbi években Marmaros több vidékét beutazva, különösen a Verhovina őserdeiben mutattak nekünk havasi gunyhókat, hol nevezetes politikai menekültek (többek közt br. Sztojka is) több évig a zsandár világ elől elrejtőzve háboritlanul tartózkodtak. Szerk.) Hasonló mondákra akadni Gömör és Liptó, — valamint Zemplén és Sáros megyék északi részeiben is, melyekből kellőkép kitetszik, hogy még a 18-ik században is mily rémitö terjedelemmel birtak ez erdőségek, s valamint a rablóknak is biztos menedékül szolgáltak, ugy nagyszámú vadat is rejtettek magukban. Kiviláglik ez tényleges adatokból is. így egy 1684 megjelent Magyarország leirása (»Das verwirrte Königreich Hungarn«) ezt mondja : Vad az erdőkben és mezőkön annyi van, hogy a parasztok nagyon különösnek tartanák, ha nekik a vadászat és madarászat megtiltatnék, van annyi fogoly, hogy teli szekerekkel visznek Ausztriába ; igy vadak, mint nyul, dám, szarvas, őzbak, farkas, medve, vaddisznó majdnem több van, mint házi állat. Bél Mátyás, egy pozsonyi protestáns lelkész, ki VI. Károly segélyezésével Magyarországról egy topographiai diszmü kiadásába kezdett, a vadállomány bőségéről több helyütt emlékezik meg, mely tekintetben különösen kitűntek Árva-, Liptó- és Zólyom-megyék. Igy különösen megemlíti, hogy Zólyom megyében Bukova körül egy meghatározott napon a megye összes lakossága vadászott fenyőmadarakra, s a zsákmányt hordókba rakva, Bécsbe volt szokás küldeni ; mondja továbbá, hogy Beszterczebánya és Garanszeg közt a Garam mellett hódak tanyáztak ; hogy a parasztok szabadon vadászhatván, csupán arra voltak kötelezve : hogy az elejtett vadat legelőször a földesúrnak kínálják megvétel végett ; hogy a körüllevő hegységekben medvék tanyáztak, melyek gyakran lelátogattak a völgyekbe (igy pl. a kisszebeni toronyőr gyakran látta őket a városi gyümölcsös kertekből az erdőbe visszavonulni) ; hogy vadkanokat nagy csapatokban láttak, stb. Egyébiránt már akkor is voltak vidékek, hol a fa-hiány érezhető lévén, az erdők óvásához és műveléséhez fogtak ; különösen igy volt ez a kir.