Vadász- és Versenylap 23. évfolyam, 1879

1879-08-28 / 35. szám

ABÜGSZTU8 28. 187 9. VADÁSZ- KS VERSENY-LAP. 293 Czikkiróuak még csak egy kitételére óhajtok felelni. Igyekezzünk, úgymond, visszahódítani azt, mi egy idő óta oly rohamosan indul a deeadencenak : kitartó, erős és minden körülményekben biztosan használható erdélyi paripáinkat. Ez, ha jól vettem ki, más szavakkal azt teszi, hogy a most Erdélyben nevelt lovak roszabbak a régieknél. Ha czikkiró csakugyan nem isolálva áll e véleményen, ugy megbízói, kiknek véleményét tolmácsolja, alig lehetnek mások, mint Sárga Péter és Kornhauser. Tenyésztőtől, Ici régen is az volt, ilyesmit nem haliam. Czikkiró a kolozsvári versenyek első éveit emiitvén, hihetőleg az akkori és a mostani versenyzők közt tesz hasonlatot. Bármily előnytelenül üt is az ki régi jó pajtásaimra, ki kell mondanom hogy ha lehetséges volna, az első évek nagy dijainak nyerteseit az utóbbi időkben az apróbb dijakra pályázó lovakkal szembe kiállítani, amazok biztosan rövidebbet húznának. A mostani államdij-nyertesekkel pedig Handicap nem volna képes őket egybehozni. Kimondom ezt bátran; nem vonok le általa semmit az akkori tulajdonosok és tenyésztők érdemeiből. Nehezebb volt az akkori viszonyok közt azokat a lovakat nevelni, mint ma Nemzeti vagy Derbynyerted. Nagyobb volt az érdem, ha az elismerés nem is. — De hát mióta is szokta követni nálunk elismerés az érdemet ? Ők megtették a magokét és még többet is. Leküzdve a kezdet nehézségeit, elegyengették az utat melyen biztosan haladhat az elkényelmesedett uj nemzedék. Nem kisebbítem ez által az akkori derék versenylovakat sem. Eclipse-ről a laicusok ma is azt hiszik, hogy ló még azóta nem volt, mely őtet felülmúlhatná ; és ha ma futna : egy Selling-Plater megverné. Ha talán egyszersmind a kolozsvári versenyek életbe lépte előtti állatok dicséretére zeng az. ének, nem arrogálom magamnak, hegy e felöl véleményt mondjak. Hivatkozom egyszerűen ama tenyésztőkre, kik ezelőtt 30 — 40 évvel azok voltak, és utóbbi időkig azzal foglalkoztak. De felesleges magunkat ily naiv kérdéssel nevetségessé tenni ; elég érthető válasz az : hogy az erdélyi tenyésztők se késtek a keresztezéshez megszei ezni azt, a mire ma már a lótenyésztésben legelmaradottabb államok is törekednek : az angol telivért ! Es ha hosszas tapasztalás után csakugyan meg lettek volna győződve az úgynevezett régi erdélyi faj előnyéről, bizonyára nem hagyták volna kiveszni e fajt, akkor, mikor még lehetséges lett volna azt az utókor számára fentartani. Hogy a helyzetről tisztább fogalommal legyünk, szükségesnek látom itt felemlíteni ama körülményt, hogy 1848 előtt pár évvel, oly magas fokán állott Erdély a lónemesitésnek, mint a birodalom bármely más tartománya ; ez bármily különösen hangzik is, nem üres kérkedés; adatokkal bebizonyítható tény. És hogy azt elérte, egyedül a pesti első versenyeknek és az azok következtében megindult telivér importatiónak köszönhette. Bekövetkezett 48, ellenséges barát versenyzett a pusztításban. Nemcsak hogy akárhány fő- és nem főtiszt a legjobb telivért választotta ki az istálóból, hitvány gebéjét köttetvén helyébe, de egész ménesek raboltattak el. Gyakorlott szem ma is felismeri a hegyek közt egy-egy példányon az angol typust, melyet több nemzedéken keresztül folytatott mokány lovak keresztezése sem tudott elmosni. Akárhány ilyent állittanak elénkbe a régi erdélyi faj szószólói, mint ama fajból, a nép keze közt tisztán fentartott példányt. E nagy visszaesés és időveszteség helyrehozataléira léptették életbe a kolozsvári versenyeket. És ha azt mondjuk, bogy ma már neveltetnek Erdélyben oly lovak is, melyek a külföldi gyepeken is jól megállják helyöket, és hozzá teszszük : hogy Erdély bérczei közül visznek ki tenyészanyagot a czivilisált nyugat felé, söt a büszke Albionba is, s meggondoljuk, hogy mindezt csakis e versenyeknek köszönhetjük, melyekről czikkiró oly kicsinylőleg beszél : alig hiszem, hogy valaki józan észszel azoknak szükséges voltát kétségbe vonná, és nyugodt lelkiismerettel azok eltörlésére szavazna. Ha a »nem isolált« véleményen levők mégis ama szép reményben ringatnák magokat, hogy Erdélyben a lónemesités, a jó félvér lovak előállítása telivér és verseny nélkül lehetséges: nagyon csalódnának ; s ha szavaimban kétkednek, mit legkevesbbé sem veszek rosz néven, meg vagyok róla győződve, hogy tisztelt szerkesztő ur lesz szives, a bozzá fordulóknak megnevezni ama forrásokat, melyekből e tudományt meríthetik. Nekem azonban meg fognak bocsátani, hogy e lapok olvasóiról sokkal jobb véleménynyel vagyok, mintsem csak egyről is feltegyem, hogy Anno 18 79 még szükséges volna annak bővebb fejtegetésébe eresz kednem : ba vájjon egy állam, tartomány vagy vidék lótenyésztésének emelésére elkerülhetetlen kellék-e, a telivér és a verseny? Minőségre, ha jóval mögötte állott is az erdélyi lótenyésztés a mostaninak, nem ugy mennyiségre. Régebben legalább is 10-szer annyi ménes volt, mint most, és 10-szeres létszámmal. E nagy leapadás oka a már emlitett 48-iki catastrophán kivül, a földmivelési és társadalmi viszonyok teljes átalakulásában rejlik. Nem tartozott Erdélyben a ritkaságok közé 100—150 anyakanczából álló ménes ; söt volt ennél nagyobb létszámmal is ; 20—25 kanczából álló pedig akárhány kis birtokosnak is volt. Legtöbb ménesben 60—100 anyakaueza tartatott; az igaz hogy tavaszkor rudakkal kellett az aklak sarából kiemelni a szalmán kitelelt ménest ; sok belépusztult ; de maradt még azért elég; és ezen megmaradottakról azután azt tartották, hogy kemény tartós lovak fognak belőlük válni. Igaznk is volt; az ily csikó ha 7 tél nélkülözéseit és viszontagságait jól kiállotta, nyereg alá került és szolgáltatta azon minden körülmények közt használható erdélyi paripát, melyért »nem isolált vélemény« anyira lelkesül. Egy ilyen ló, ha azt ma előállítani lehetne: 6—7 éves koréiban (elébb e fajta ki nem fejlődött még jobb tartás mellett se) eladható volna 200—280 frton ; nem mintha többet nem érnének ; de a kor igényeinek, a vevő közönség Ízlésének ma már többé nem felelnek meg. Rajta hát, változtassuk át méneseinket, cseréljük fel jó félvéreiuket ilyen minden körülmények közt használható erdélyi paripákkal ! Mondja aztán még valaki : szegény Erdély ! Dehogy. Gazdag Erdély! Mekkora jövedelmi forrásod nyílik e genialis ötlet nyomán. Ez nekem is egy jó eszmét kölcsönöz : eszére adom ugyanis Kirner Józsefnek, hagyjon fel a Lefaucheux-, Lancaster, Choke-bore s egyéb uj találmányokkal, készíttessen kovás-puskákat ; talán akadnak még annak is hivei s brillians üzleteket fog esinálni. Csak kérem tisztelt Szerkesztő ur, e bizalmas titkot el ne árulja; mert én találmányomat jó árért szeretném eladni ; jövedelmét a leendő uj erdélyi versenyegylet alaptőkéjének szántain. Versenyeink hagynak ugyan kivánni valót; egyletünk beteg, nem tagadom ; de a baj nem oly nagy ; könnyen lehetne azon segíteni. Nem kell oda sok pe'nz ; egy kis energia, jó akarattal párosulva, — egyéb semmi. Csak oly orvos ne közelítsen bozzá, ki a főfájást nyaktilóval akarja gyógyítani. * * * És most tisztelt szerkesztő ur : d nous deux ! — Szerkesztői megjegyzéseit szó nélkül nem hagyhatom. Elfogadom a fegyvernemet, melyet választott akkor, mikor — védelmébe vevé a félelmes szörnyet, mely fejét újból emelgeti ; a lótenyésztésünket megsemmisítéssel fenyegető tengeri kígyót, a versenyek centralisálását ; például hozza fel Lajthán-tuli szomszédainkat. Én is német szomszédainkat állitom fel mintaképül; de nem a Lajthán-tuliakat, azoktól nem sokat tanulhatunk ; hanem Ejszaknémet szomszédainsereghajtójául a 14 ló wagon, minden vagon 8 ló számára. Ez elutazás mely többnyire bevégzett előadás után mintegy 11 és 12 óra közt éjjel történik, ép oly nagyszerű, mint impozáns látványt nyújt. A lovak beszállítása a főlovászmester személyes felügyelete alatt történik és daczára a sok akadálynak, két óránál többet nem igényel. Ez alatt a podgyász lesz előhozva és rendezve ; közben az oroszlánok bőgése és az elefántok orditásai hallatszanak. Noé bárkájában képzeli magát az ember, és a babyloni nyelvzavar tetőpontját éri el, midőn az adott harangjelre a minden oldalról előrohanó művészek jelennek meg. Itt hallható franczia, angol, német, spanyol, lengyel sőt még az arabs nyelv is, minden képzelhető dialectussal. Számtalan ismerős és barát van a pályaudvaron, a távozóknak egy utolsó ietenhozzádot mondandó. Virágkoszorúk, nyájas kézszoritások és még nyájasabb pillantások és szavak váltatnak röptiben ; és minden az elindulásra készen van. Egy másodosztályú coupéban az igazgató foglal helyet családjával ; a következő négy eoupé, hölgyek részére van fentartva ; hajadon és férjes művésznők anyjukkal, napák és a női gárda foglalnak itt szorosan egymás mellett helyet; barátnők és riválisok, a mint ép a sors veti őket, összeülnek itt sorban. Az utolsó előadás és annak élményei fölött csevegnek, meg a dobott babérkoszorúkról, az aratott vívmányokról sat., hol nem hiányzanak a felvágott nyelvű beszédmódok, vállvonitások, orrfintoritások sat., . . a mig a szenderitö álom el nem fogja a szép szemeket, és a nagyon is bőbeszédű ajkakat elnémítja. A másik 3 coupéban zenekar foglalt helyet, mely nemsokára jelt is ád egy nagyszerű horkoló hangversenyhez. Most következik a személyzeti bureau, művészek és művésznők, lovászmester, ruhatár-felügyelök, manége-szolgák, — a mig a tulajdonképi istálló-személyzet a lovaknál marad és azokra felügyel. Végre minden rendben van, a mi meglehetős időt és nem csekély fáradságot igényel ; a mülovarok Napoleonja most egy utolsó hadvezéri pillantást vet a nagyszámú táborra, mielőtt útra kelne uj győzelmeket aratandó. A harang 3-szor is megkondúl ... és Renz eltűnik az esti homályban, a felmenő nap sugaraival uj babérokat és győzelmeket aratandó. Már magában ez is tanusitja mily kitűnő szervezet és fegyelem uralkodik a társaságban, hogy ily nagyszabású intézet oly pontosan vezényeltethessék. Ugyanez a pontosság és fegyelem, a mely az utazásoknál nyilvánul, tapasztalható az előadások alkalmával is. Ebből következik aztán az is, hogy előadásai minden legkisebb részben sikerülni szoktak, — oly előny, melyet a világ egyetlenegy cirkusa sem vitathat el a Renz cirkusától. A mily szigorú a fegyelem és a szervezés a Renz cirkusában, ép oly lázas a tevékenység ott reggeltől éji 11 óráig. Korán reggel már munkában vannak a takarítók, kik 9 órára az egész cirkust a legszebben rendbebozzák. Kilencz órakor gyülekeznek a tagok s a »próba« kezdődik vagyis a művészek gyakorolják magokat. Ilyenkor az egész cirkus nyüzsög a nyaktörő gyakorlatoktól, vakmerő ugrásoktól. Mindig két-két művész gyakorolja magát lovon a manégeben, s mindeniknek szigorúan ki kell tartania negyed- vagy fél-óráját ; a folyosókon, korridorokon, a parterre-művészek, a jongleureök és a növendékek. Tizenegy órakor érnek véget e gyakorlatok s két óra tájban az iskolalovak és lovarok — mindenkor az igazgató vezetése alatt — foglalják el a manége-t. 2—4 óráig a ballet-próbák tartanak az arénában, s ekkor ismét a takaritó asszonyok és férfiak tiszte kezdődik, kik a lovászok segélyével, az előadásra rendbe hozzák a cirkust, ugyhogy félhat órára már fogadhatja a társaság a közönséget. Oly tiszta minden, hogy a bársoDyüléseken egyetlen porszem sem vehető eszre. A szorgalmasok legszorgalmasabbika maga az igazgató, ki még mai nap sem enged magának némi nyugalmat, hanem folytonos tevékenységgel nyújt jó példát. Csak koronkint áldozza föl egy-