Vadász- és Versenylap 23. évfolyam, 1879
1879-06-05 / 23. szám
MÁrczI US 27. 1879. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. 195 Lord Bate man sg. m. Protectionist a. The Palmer a. Delilah R. Wyatt 0 Counte F. de Lagrange sg. m. Rayon d'Or a. Flageolet a. Araucaria J. Morris 0 Mr. J. H. Houldsworth sg. m. Ruperra a. Adventurer a. Lady Morgan J. Snowden 0 Mr. Acton sg. m. Squirrel a. Favonius a. Elegance J. M. Donald 0 Mr. F. Dawis p. m. Whackum a. Mogador a. Iontól Glover 0 Counte F. de Lagrange sg. m. Zut a. Flageolet, a. Regalia J- Goater 0 Fogadások az induláskor : 9 : 2 Cadogan ; 5 : 1 Wictor Chief; 6 : 1 Charibert ; 8 : 1 Ruperra ; 10 : 1 Zut; 100:7 Falmouth ; 10 : 6 Caxtonian ; 100:6 Rayon d' Or; 20 : 1 Sir Bewys ; 33:1 Abbot of St. Mary' s, 40:1 Georg Albert; 50:1 Muley Edris ; 66 : 1 Visconti és Marshall Scott ellen; 100 : 1 Blue Blood, Exeter, [Palmbeartr, Protectionist, Squirrel, Whackum ellen; 200:1 Alpha; 1000 : 2 Nutbush és Prologue ellen. Sir Bevys nyert háromnegyed hosszal canterben ; egy hossz volt a második, harmadik és három hossz a negyedik közt ; Zut ötödik, Falmouth hatodik lett. Idő 3 p. 2 mp. Tétérték : 7050 font. Sokan a be nem avatottak közül, azt hitték, hogy a nyertes ló a Rothschild báróé, minthogy az ö szineit viselte. E körülményt a londoni »Sportsman« akkép fejti meg, hogy Sir Bevys, mely Oxford shirebeu Lord Norreysnél WithamAbbeyn neveltetett s felehaszonra Mr. Acton által versenypályázásra kibéreltetett : a kék-sárga szint annak az emlékezetére képviselte, hogy »Favonius« a boldogult Rothschild báró lova, (a nyertes apja) nyolc évvel ezelőtt Devbyt nyert. Hogy a másfél mérföld megfutása oly sok időbe került : oka a mély talaj volt. VADÁSZAT ÉS LÖVÉSZET. A Nagyhegyen. Vájjon ki képes megszabni határát az emberi szenvedély fokozhatásának ? Mely bátor halandó merné plane a vadász szenvedélyét csak ki is jelölni ? Siker vagy kudarcz, gazdag zsákmány vagy üres tarisznya csak pillanatnyilag hatnak a vadászra; az oltbatlan láng csak annál hatalmasabban csap fel újra, minél inkább elnyomta csendes lobogását a bennünket másfelé terelő rendes foglalkozás. Vaddisznó meg zerge, szarvas vagy medve nagyban izgatnak ; a vadászláz elfog csak hallatára is ; de tagadja a ki máskép van vele : engem legalább alig izgat kevésbbé az egyszerre kelő fogolyfalka robbanása, a váratlanul kisurranó nyul, a robajjal kivergődő fáczánykakas vagy a hápogva sipegve huzó vadkacsa ! Ki tud engem elégiteni a sikeres fürjezés, magas élvezetet nyújt a sárszalonka, az elragadtatásig gyönyörködtet az erdei hosszucsörü — mégis, mégis fajdokra vágytam. A vad nemessége, vadászatának nehéz volta, avagy az ismeretlennek ingere volt-e reám nagyobb csáberővel ? nem tudom. Tény, hogy vágytam utána akár a bőgés idején a szarvas a fris forrás után. Es e hő vágyam teljesülni indult, még pedig oly nemes sportsmanek társaságában, minők Sz—i Árpád és Sz— y Ödön barátaim. Mielőtt a Sajó Rozsnyóról Pelsőcznek kanyarodva sikabb vidékre lépne, szük völgyön kell végig futnia, melyet két magasra felnyúló, hatalmas fensikokat képező hegy képez. Egyike a berzétei hegy, tetején falvakkal és majorokkal, magában is egy kis elzárt világot alkotván ; másika a Nagyhegy (Plesiv ska Нога). Ez utóbbinak majd függélyesen meredek oldala,merő szikla és kőgörgeteg, csak itt-ott bozontos bokrokkal, keleti oldalán többékevésbbé sürü erdővel benőve. Ennek tetején esak egy ház áll, az erdökezelő nyári tanyája, különben lakatlan vadon az, de jól kezelt erdőrészletekkel s buja legelőkkel borítva. E begy volt kiszemelve nagyobb szabású vadászati kirándulásunk fő- és végpontjául. De nem azért fut az ember sok mértföldnyire a fővárostól, hogy egy-egy hajtást megtegyen egy-egy lest kiböjtöljön ; nem azért vendége a fővárosi szegény, kiéhezett vadász Sz. Árpádnak, hogy egy pár órai időtöltés után ismét otthon teremjen. Az első hadjárat vaddisznókra volt tervezve és, D. Zsiga barátunk is hozzánk csatlakozván, a társaság ismét teljes számú volt — mint t. olvasóim azt a »Vasárnapi puskás« mult évi szószapora leírásaiból már ismerik. A vadászat Felfalutól a kijelölt pagonyokban a Csetnek völgyéig húzódott s több-kevesebb sikerrel és élvezettel folyt, a mennyiben esett ugyan három disznó, de valami rendkivülibb emotióval a dolog nem járt. Mindössze annyival járt közelebb hozzám is a szerencse, hogy a kopók által megállított vaddisznót ezúttal én is megközelíthettem. Egy sikertelen hajtás után épen villásreggelire hevertünk le egy hegyormon. A kutyák nagyrésze együtt, a társaságból is alig hiányzott egy-egy kerülő, midőn a »Labancz« szomorú kimúlta óta, vezérebbé avancirozott egyik kopó jelző-hangja felhangzik. Szalonna és sonka a kenyérrel együtt e perczben a fűben hevert s mindenki fegyvere után kapott. Ödönnek ugyan kedvezett volt már előbb is a szerencse, de azért a »kein Bruder im Spiel« elve szerint, csak oly óriás léptekben haladt vagy szaladt le a völgynek, mint jómagam. Alant a hang, sokkal kevésbbé bizton levén kivehető, csakhamar elváltunk s kiki ösztöne szerint indult törve, szakítva a bokrokat, melyek czélunk megközelítését anyira megneheziték. A mint a későbbi kölcsönös magyarázatokból kitűnt, Ödönék hamarabb érték el az első megállitási helyet, de lövéshez nem jutottak. Én tovább bolyongtam s mind jobban kivehetvén a csaholás irányát, utóbb egészen megközelithetém a kopókat, melyek — áthatatlan sűrűben — egy körülbelől 60—80 lépésnyi kerületű tért körülugattak. Kerülgettem nagy óvatosan a mennyire bírtam, a tért, de sem behatolni, sem a vadat meglátni nem birtam. Végre a kutyáknak egy, ugylátszik kombináltabb támadására láttam valami sötétebb foltot megugrani, erre — praecisebb czélzás lehetetlen levén — oda tüzeltem, de egy rövid röffenéssel—miből gyanithatám hogy a hálóból kivágta magát — futásba menekült a sertés, követve a rohanó ebeknek csaholó hadától, csak csörtetésével jelölve futásának irányát. Ugygn e disznóra, feljebb futtában, történt még egy lövés egyik vadásztárs részéről, de szintén sikertelenül. Ámde mit vesződöm tovább is a sertevadakkal, mikor reményünk csillaga a fajdok fölött fénylett. Igaz, hogy nem a nagy kakas vadászatáról van szó, hanem szerényebb vágyaim a nyirfajddal is beérték ezúttal. Vadászatközben s a nagyhegyi erdőkezelö N. ur szívessége folytán, megítélhettük az erdőkerülőket, kik másnap hajnalban a dürgő fogta el keblemet, — ámbár a folyamot — mely mélyebben foly — még most se láttuk meg. Egy jól kitaposott gyalogutra lelve követtük azt, gyors eséesel haladva völgynek alá. A gyalogút egy gyors kanyarulatot vesz, s én — 1870 évi junius 12-én vasárnap reggeli 9 óra 12 perczkor — a Zambesi partján állok. Ki érezhetné át mindazt, mit én e perczben éreztem ? !.. . * * * Szótlan örömmel néztem perczekig a fejedelmi folyam gyorsan iramló hullámait, azután hogy jelt adjak közellétünkről a telep lakóinak, néhány lövést dörditettem el, s csakugyan nebány perez múlva egeBz sereg kiváncsi jelent meg a túlparton, majd egy csolnakot bocsátva a vízre, néháDyan felénk közeledtek. Szegény emberek ! nagyon megijedhettek, mert a parttól 50 lépésnyire megállva, elébb azt követelték, hogy embereim vonuljanak vissza, s én magam öltsem le ruháimat derékig, hogy lássák ha csakugyan ott is fehér, tehát valóban európai vagyok-e ? — Eleget téve óhajuknak bizalmasabbak lettek, s midőn embereim anyanyelvükön szólltak hozzájuk, eloszlott minden gyanujok s én ajándékot adva főnökük részére, mindjárt alkut kötöttem velők, juhok, kecskék, gyümölcs s egyéb élelmiszerek szállítására, melyekért a csónak azonnal visszaevezett. Említést érdemel itt, hogy Wanki telepén ezernyi házi galamb taDyáz, mig e szelíd lakóját falvainknak, — e helyt kivéve — egész afrikai utam alatt sebol sem láttam ápolni és tenyészteni. A csanak eltávozván, egy közeli balomra indultam, hogy ott néhány mérést tegyek. Egyszerre a halom bokrai közt egy nádkunyhót pillanték meg, mely félig bedűlve lakatlan állott. Benne, közötte festékes bögrék, rézszegek s más apróságok hevertek, melyek egyszerre elárulák előttem, hogy ez nem más, mint a Chapman és Bayne-k által is leirt »Logir Hill.« Még a dereglye is itt hevert, melyen a merész utazók egy lehetetlen vizi utat terveztek, le egész a Zambesi torkolatáig. A kunyhó és környéke érintetlenül állt, mióta merész lakói elköltöztek ; a benszülöttek babonás félelemmel kerülték még a helyet is hol az európai lakott. MereDgve álltam a romok fölött, melyek annyi SZÍVÓS kitartás és oly büszke remények semmivé lételét hirdeték. Időközben a csónak is visszatért s én lesiettem embereimhez. A vásárt — jó árakat fizetve — csakhamar bevégeztem s azután tanyát verettem a »Logir Hill« halma tövében, melynek ormára egy árboczot ültetve, felhúztam rá a fekete-arany lobogót, mely először üdvözlé e helyen a Zambesit. A folyam itt x| 4 német mfd. széles, tarkázva apró, csodásan buja növényzetű szigetekkel. Észak felé messze belátni a vidéket s mint végtelen aczél-lap tekinthető át a folyam, egész a távoli hegylánczig, hol annak sziklás odvaiban eltűnik a szemlélő elöl. — A viz tiszta, kék szinü és mély ; halgazdagsága páratlan, s minden pillanatban egy egy fel és ismét lebukó krokodil, vagy óriás víziló mulattatja a nézőt. Viszonyainkhoz képest gazdag ebéd után, nagy toilettet csináltam, hogy Wanki-nál látogatást tegyek. Saját csolnakát küldé értem. A túlpartra átérve mintegy 60 embert fogadott egy baoba fa alatt, de a törzsfő még nem érkezett meg. Kevés idő múlva azonban hosszú ember-sor közelgett, melyből könnyű volt felismerni Wanki-t, ki egy fehér gyapot hálósipkát viselt, melyre különösen büszke volt. Utána kürt és trombita szóval a népség. Én európai modorban üdvözöltem, s fantastikus öltözetem, nemcsak alattvalóira, de ő reá is rendkívüli benyomást tehetett. Furcsa egy toilette is volt ez, részben még egy lipcsei farsang emlékei. A magas lovagcsizmák, sarkantyúval, de kivált az ezüst őrnagyi válrojtok, melyeket egykor boldogult atyám a brémai polgár-őrség 3-ik zászlóaljánál viselt, oly furore-t csináltak Wankinál, hogy legalább is egy nagy Indunának tartott a fehérek között. Eleinte még a társalgás sem igen ment, de itt is — mint mindenütt — segitett a körüljáró serleg. A Joalla sör csakhamar élénkebb hangulatot teremtett s én megegyeztem Wankival, hogy fehér üveggyöngyökért és egy öt-pengéjü zsebkésért 5 embert ad málhavivöül és kalauzul a vízesésekig, s minden szükséges élelmi szert. Haza térve tanyánkhoz, azonnal a másnapi uti készületekhez láttam. Induket visszamaradó embereim főnökéül jelölvén, utasításokat adtam számára, melyeknek dicséretesen meg is felelt. Junius 15-én reggel Cluley-vel s a felfogadott vezetőkkel megindultam a vízesések felé. Útközben egy Martin nevü kereskedővel találkoztam, ki negyedmagával elefánt-csont vásárlásra indult. Mindnyáját a láz gyötörte, s igy jó alkalmam volt, tőlük chininért puskaport, gyutacsot és ólmot szerezhetni. — Visszamenet tőlem is óhajtván némely tárgyat vásárolni, megígérték hogy Wankinál bevárnak. *
