Vadász- és Versenylap 23. évfolyam, 1879

1879-05-08 / 19. szám

MÁRCZIUS 27. 1879. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. 165 Csak az aprók húzódtak közelebb anyjukhoz s vékonyan sivítottak föl, a vének bögését követve, valahányszor egyegy lövés eldördült. Ekkor megkisérlök az élestöltés alkalmazását; de még a golyók sem látszottak megzavarni az általános nyugalmat. Csak a testnek könnyed mozditása, mintha valamely alkalmatlan tárgyat akartak volna lerázni magokról s farkuknak ide-oda csapkodása volt mindaz, a mit tettek — s aztán nyugodtan pihentek tovább. Egyszerre egy golyó agyába fúródott valamelyik erösebb alvónak, mely tompa hörgéssel hömpölygött alá a vízbe. Halálküzdelme borzasztó volt s bizonyságot tett ez állatok életszivóssága felöl. A tenger jó nagy téren vörösre lett festve s csak egy csomó hab, melyet a hatalmas állat erős farkával vert, tanusitá, mily nagy volt végső tusája. Ekkor már egyszerre meglepte őket az ijedség s nehányszáz rozmár hanyathomlok veté be magát a vizbe. De nem azért siettek oly nagyon a vizbe, hogy tőlünk meneküljenek ; csónakunk felé úsztak s körülvették azt, bőgve s fogaikat csattogtatva, mi nem a legörvendetesebb látványul szolgált ránk nézve. A rozmárok gyors úszása, tovasiklása, testüknek hajlékonysága, hullámzása és a napban megcsillámló bőrük, a vizben hasonlókká teszi őket a kigyókboz, a honnan nem csodálom, ha ily tévedés folytán alkalom nyilt a tengeri kigyó meséjére. Csak a fejőket és apró fülöket tartják ki a vízből s izmos farkukkal tolják magokat előre s e miatt hosszú vonal képződik a vizén, mi által azt hihetnök, hogy háromszorta hosszabbak, mint a minők voltaképen. Ha aztán a Csöndestengernek különösen északi részén a czethalvadászokkal találkozunk s kérdezzük őket, mit tartanak a tengerikigyó felöl : valamennyien megesküsznek, hogy már láttak tengeri-kigyót. Persze a halakat üldöző rozmárt nézték annak. Több órán át hiába iparkodtunk egy csapat rozmárt közelünkböl tova riasztani s alkalmas kikötőt találni. Néhány százan igaz, visszavonultak, de többen oly rendületlen nyugalommal heverlek ott, mintha a földnek semmiféle hatalma nem lenne képes őket tova kergetni. Igy aztán dél felé eveztünk, egy másik nagyobb sziklához, hol a kikötéshez kedvezőbb alkalmat reméltünk. Ez kupalakban több száz lábnyi magasságban emelkedett föl ; középen azonban a hullámok egy kis öblöt mostak s egyik oldalon egy kiszögellő lapos fokot lehetett észre venni. Erre irányoztuk csónakunkat. De ez a lapos szikla is sűrűen el volt lepve rozmárral; ezeket azonban néhány lövéssel elriasztottuk. Most már sikerült kikötnünk. Nem valami kellemes tornagyakorlatban volt részünk, midőn a hullámok által folyvást libegtetett csónakból, a hat-nyolcz láb széles habtörésen át a sikos szirtre kellett kiugrálnunk, hol, — hogy fölkapaszkodhassunk, — kezeinket is ugyancsak igénybe kellett vennünk. Mihelyt közülünk valaki kiugrott, a lökés által a csónak messze visszasuhant a tengeren s midőn újra az öbölbe jutott, először a partra kellett kidobni az illető egyén fegyverét, mielőtt a következő egyén a merész ugrást megkisérlé. Végre teljesen sikerült a kikötés s midőn aztán fölfelé kapaszkodtunk, a rozmárok rettenetes konczeitje fogadott minket, irtózatos vonitásukkal, bőgésükkel igyekezve minket tovariasztani. Csak hamar elhalgattaták őket azonban golyóink s miután a három legnagyobbat leterítettük, a többi jobbnak látta : életét menekülés által biztosítani. Csak az apróbbak maradtak s valóban szép látványt nyújtott itt a körülbelöl 800 főnyi fiatal rozmár, barna szőrükkel s nagy szelid szemükkel, látszólag a félelemtől megzsibbadva. Mikor azonban több órán át a szigeten időzve — mert sokáig tartott, mig ott dolgainkat, a melyekért ez utat tettük, elvégzénk — semi kárt nem tettünk bennök : bizodalmuk fölébredt irántunk s annyira közeledtek hozzánk, hogy lábunkkal kellett őket odább taszítanunk a szabadabban mozoghatás végett. Midőn a szirtekről lefelé haladtunk, oly jelenetnek lettünk tanúivá, mely engem keserű fájdalommal töltött el. Szinte meggyülöltem magamat a mint a kikötő közelében három fiatal rozmárt megpillanték, melyek szörnyű jajveszékelést tettek, mert meglőttük anyjukat. Első pillanatban nem vették észre a kicsinyek szülőjük halálát s csak mikor megéheztek s szokott tápszerüket keresték, — sejtették hogy valami rendkívüli esemény tö-ténhetett. Odamásztak a megdermedt testhez, költögetve ezt, nagy hiába. Ugy látszott, a kis porontyokban csak most támadt föl az aggodalom, hogy tápláló anyjukat valamely végzetes veszedelem érte s a szegény gyámoltalan teremtések elkezdtek keservesen visitani. A mint a szigetről eleveztünk, egy már legkevésbbé sem elszomorító látvány merült föl szemünk előtt. A vén rozmárok adtak leczkét fiaiknak az úszás művészetéből. Némely vakmerő picziny állat, mely a zöld viz veszélyeitől nem rettegett, majdnem áldozata lett merészségének; de hát ott voltak az öregek és segélyt nyújtottak az apróságoknak. Különösen nagy buzgalmat szokott tanúsítani az uszástanitisban az anya, melyet gyöngébb idomzatu tarkójával könnyen meg lehet különböztetni a himtől. Ha kifáradtak a kicsinyek a szülök a partra taszigálták ki őket, hadd pihenjék ki magokat. A tökéletesen kifejlődött rozmár testi súlyára nézve nagyon eltérők a vélemények. Némelyek 3000 fontra teszik azt, mig mások csak 1000 — 2000 fontra becsülik. Néhány erős him, a minőket mi az Orford-Riffen láttunk, alkalmasint megközelítette az előbb említett súlyt. Mint már föntebb emiitettük, a rozmárt, kereskedelmi szempontból, nem sokra becsülik. Bőre nem valami nagy áron kel, habár rendkívül vastag és erős, ugy hogy valószínűleg erős és tartós szíjat lehetne belőle készíteni. Azonban sohasem hallottam, hogy e tekintetben kisérletet tettek volna. Még zsirjáért sem vadásznak a rozmárra annyit, mint közel rokonára : a tengeri-elefántra, mely már e partokról csaknem egészen eltűnt. Csak egyetlen kísérlet felöl van tudomásom a rozmárnak értékeeithetésére nézve, Közép-California tengerpartján, hol kifőzték a zsírját. De csak két évig tartott kisérlet, a mikor is a rozmár-vadászok a több jövedelmet nyújtó czethalvadászatra adták fejőket s azóta a rozmárok ismét nyugodtan tanyázhatnak szikláikon, nem háborgattatva többé a halászoktól. jelentéssel állit kiván szólni a Két medve. — Levél a Szerkesztőhöz. — Motto : Nil admirari .... Középfalva — Erdély — april 2. Tekintetes Szerkesztő ur ! Egy sport-lap egyik számában azt olvastam volt, hogy ember 2—3 napos medvét nem nevelhet föl. Nem tudom, hogy ez állítás, vadászok nem sikerült kísérletén vagy a természettudósok vizsgálódásán alapszik-e ? Azonban alapuljon ez bármelyikén e föltevéseknek, annyi bizonyos, hogy a legtöbb embernél, a lehetetlenség vélelme létez, és igy annak, a probléma jellegét kölcsönzi. E probléma azonban ma már nem létezik ; aunak fényes megoldása , gr. В . A. vadászbarátom érdeme. Erről kivánok szólni s egy erre vonatkozó nem érdektelen esetet röviden előadni. * * * Erdély, a Nimrodok e hazája, hol régen, de még az ötvenes években is, hadjáratokhoz hasonló vadászatok tartattak, jelenleg e tekintetben is, a decadence korszakát éli. Figyelemre és följegyzésre méltó esetek a vadászsport terén alig fordulnak elő. Őseink nagy tetteinek nagy színhelyei, a borgói, naszódi, beszterczei sat. havasok vad lakói békés magányban éldegélnek. Az erdélyi gentry-nek sem kedve sem pénze űzni e nemes sportot. Télen ritkán háborgatja az ős erdők méltóságos lakóit egy-egy öreg oláh »puskás«, ki ó-conservativ hajlamaiból folyólag a régi jó időkre emlékeztető kovás-puskából durrant egy-egy mélabús de ártalmatlan lövést egy-egy medvére, mely azonban legfeljebb leprüszszenti, vulgo lepöki alkalmatlan emberét, ezzel mintegy értésére adván, hogy a »kovás-korszak« lejárt, hogy most már a »Lancaster-korszak«-ot éljük. Azonban ha mi öreg vadászok (tempóra mutantur et nos mutamur in illis !) már csak vadászemlékeinkből élünk, de mint kedves emlékezetet szivesen tartjuk fenn reláczióinkat, amaz, egyes havasok tövében fekvő helységek puskásaival, kik nekünk, egykor oly hü és lelkes támogatóink voltak, érdekes vállalatainkban ! Ezek, minket, kik havasokhoz közel lakunk, kivált télen, nem egyszer keresnek föl, hozván vadpávát, császár-madarat, taplót, egy-egy elcsipett róka-vagy farkas-kölyköt ajándékba és jelentést téve a vadállományról és egy-egy farkas-vagy medve-kalandról. Igy történt, hogy mult decemberhó egyik komor estéjén, régi vadász-barátom gróf B. A.-nál voltam Középfalván. A kandalló előtt ülve beszélgettünk, és a refiain — bármi is volt a tárgy, — mindig csak az volt, hogy »jobb volt ez régen!« Egyszerre a komornyik ama be, hogy két »pláji« vadász, gróffal. Pláj községe — a transylván alpok egyik legszebbikének, a Cziblesnek tövében fekszik, mondhatni egy vadásztelep, mely a régi »cziblesi vadászatok« idejében stratégiai központ volt. Ez volt a geueral-stab centruma és a hadi tervek megállapításának színhelye. E község vadászait jól ösmervén, barátom sietett a látogatókat elfogadni. Két öreg puskás volt : a »régi gazda« két embere. Mindegyiknek hátán egy-egy zsák fityegett. »Mit hoztak kendtek ? — kérdé a gróf. »Három medvét« — volt a válasz. A grófné franczia bonne-jának, ki aznap érkezett Lyonból, lefordítottam a Nimród megdöbbentő válaszát és egy »ab mon bon Dieu« kiáltással a szomszéd-szobába menekült a 3éves Katinka comtessel. Azonban nem volt oka megijedni. A zsákok tartalma, három báránynak is bevált volna ! Sajátságos látvány tárult szemeim elé, midőn a zsákokból а három medve előtűnt. Az ember nem hinné, hogy eme, mondhatni mókus-nagyságu állatokból idővel oly impozáns állatok válnak. 15 centimeter hosszú az egész állat, a földön csusznak-másznak, nyivognak és — uram bocsáss — sirnak, mint a csecsemő! Meglepő az a disproportio, mely ez állatoknál, lábaik hossza, talpaik nagysága és testök többi része közt észlelhető volt. Látszik, hogy a természet — ez okos valami — itt is a lét és nem lét proportióját létesítette, vagyis az önfentartás eszközeit, — lábat és talpat — oly mértékben fejlesztette, mely a veszély és védelem közötti egyensúlyt helyreállítja ! Ha Bréhm volnék — t. szerkesztő ur, — észleleteim alapján megirnám a medvének, mondhatnám születése perczétől, élete és fejlődése végtelen érdekes phasisait ; illetőleg történetét. Igy azonban (bocsánat egy dilettáns tévedéseiért), szorítkoznom kell a tények rövid vázlatainak hiányos előadására. Mindenek előtt, pár szóval elmondom, hogy miként fogták e medvebocsokat. Három pláj-községi puskás december hó 2-kán császármadárra ment vadászni. Egy sziklás oldalon, hol a sűrűséget egy szálas, ritkás erdő váltatta föl, medvebarlangra bukkantak. Egyike a vadászoknak a került, mig a másik kettő előtt őrt állt. Egy bottal sikerült a maczkót a kiugrasztani. Két lövés történt, de a menekült. Nagy volt azonban vadászaink midőn a barlang belsejéből sajátságos gokat hallottak. Egyikök bement és három medve-bocsot barlang hátsó részére a barlang kis nyilása barlangból medve elbámulata, siró hanhozott napvilágra, melyek alig lehettek 3-naposok.