Vadász- és Versenylap 22. évfolyam, 1878

1878-01-16 / 3. szám

22 VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. JANÜÁR 1С. 1878. Az eleö osztályhoz tartozók tanácsa az volt hogy azonnal menjünk, lassan s a hóban látszó friss nyomokat követve ; hátha mi is játszva találjuk őket — a akkor felosztva egymás között — egyszerre lőve — leejtjük, mind a hármat. A tanács el is fogadtatott volna — ha nincs közöttünk helyben álló kompanista, ki Dem tartotta helyesnek — mert ugy mond: hát ha mar jó messze elmentek — hát ha be nem várnak s hijjába fáradunk. A fára mászok s lesben állók is ellent mondván, győzött a többség s rendes hajtóvadászat határoztatott. Az nap már késő lévén — tehát másnap jókor reggel iudultunk el a medvék tanyája felé. Hatan voltunk a reményteljes vadászok — négy hajtót és hat kopót vittünk magunkkal. Nagy rendben fel értünk az ember által nevezett helyre hova ő maga is eljött szénáért — nagyobb biztonságba érezvén magát. A széna boglyák melletti nagy nyomokról könnyen megítélhettük — hogy nem valami hitvány állatocskákkal van dolgunk. Volt közöttük egy nyom — mely hosszában 24 cm., szélességében 18 cm. mutatott. Először is ovatosan körülnyomoztattuk egy bocskoros atyafival a helyet — s azután a hajtókat a kopókkal együtt leküldtük a völgybe — hogy onnét felfelé — abban az irányban kezdjék meg a hajtást — hol a nyomozás szerint okvetlenül lenni kellett a medvéknek. — Mi pedig egy mellék-hegv élén állottunk fel. Egy hires fára mászó kompanista (ki szájjal legtöbb vadat lőtt már) csakhamar megáll egy fánál — s vitatja hogy ő ott marad — mert ha vad jő — annak ott kell váltania. Természetes hogy a szép fának ágas bogas volta — csakhamar exulta — magát nimrodtól egyenesen származtató •— vadászunk furfangos politikáját. Én aki már ismertem öt — menekültem is minél tovább tőle — ruthen bocskorosaink után. Elhagyva a sokat kérkedő nadrágos puskásokat — két tapasztalt csúszó mászó között egy félig letört odvas fa mellett foglaltam állást. Fegyverem egy még az alföldről hozott — ártatlan nyulászó lefaucheux, revolver s egy meglehetős hosszú vadász-kés volt. Alig töltöttem fegyveremet golyó patronokkal, már a távolban hallható volt a hajtók lármája s a kopók üvöltése (sajátságos hangot adnak a kopók a medve s a nagy vadkan látásakor.) Még néhány pereznyi nyughatatlan s izgalmas várakozás után, ime felbukkan szemközt a gerinezre egy szép fekete medve s nyomon utána egy óriási, szürke. No most gondolám — itt vannak — de hol a bátorság ? Sok idő nem volt a gondolkozásra — de még is volt anDyi hogy elgondoljam — hogy az elsőre nem lövök — mert — lia azt csak sebesíteni találom — könnyen két ellenséggel lehet dolgom. Mivel úgyis keresztbe defiliroztak előttem — okvetlenül az alantabb álló puskásra kellett mennie. Hagytam tehát az elsőt. A szürkét azonban — mely aligha észre nem vett s talán tájékozni akarta magát, mert megállt, hirtelen czélba vettem lapon, s a lövés eldörrent. Csak egy nyulacskára lőjjiink is — izgatottságba jön az ember kissé nagyobb mérvben — hát akkor — mikor medvére dörren a fegyver. A medve lövésemre nagyot ugrott helyben — fujt, tüszkölt, a havat felkapta, egyet fordult s eltűnt szemem elöl. Ezután eldörren az előbbi medvére az alattam álló puskás fegyvere. Az erdők viszhangoznak s be áll a rémes csend — mely nem tudható — örömet vagy véres tusát hozand-e. Én meghúzva magamat az odvas fánál — hirtelen töltöttem, kést rántottam, revolvert készítettem s vártam mi történik. Helyből mozdulni nem tanácsos — csak oldalvást kandikáltam — váljon mi történt. Meg döglött-e a medve ? vagy vérében fetreng, s készül a támadásra ? — Néhány pereznyi szünet után semmi nesz, a puskások sem mozdulnak — nincs mit tenni ; sipot fuvok , utánna lármát csapok, s egyúttal lövésre készen állok. Már türelmetlen kezdek lenni, a mikor hátul reám tapint, — tisztelt olvasó, nehogy azt hidd hogy a medve — nem — csak a szomszéd orosz Kapuste barátom, ki bocskorával a hóban nesztelenül közeledett s intett, hogy csend legyen. Őt követte a másik csúszó mászó pajtás s igy hárman indultunk lassan helyünkből — azon irányban hol a medve állott. Nem lehetett tovább 30 lépésnél. Az egyik vadász újra megfog — lefelé egy fekvő szürkés tárgyra mutat. Tarn je panosku. (Ott van uracskám) súgja а fülembe — s az én szivem dobban. Dobban, dobban, de hiába is dobban, mert az bizony nem medve, dc egy dült fa volt. Hova lett hát a medve ? Az bizony szépen elment tisztelt olvasó — mert az én golyóm egy 4 hüvelyk átmérőjű bükkfácska derekában megakadt. Ezt mutatta a rutbén. A másik lövés is hiába dörrent — mert az sem okozott sebet. Én a fát levágtam s medve helyett magamhoz vettem emlékeül a nagy napnak. Ki tudja a végzetet — nekem, vagy a medvének kedvezett ez alkalommal. Mikor már jól meggyőződtünk sikertelen lövéseinkről, akkor törnek elő fára-mászó vadászaink. Mi történt ? Miért nem hívtatok ? Üldözni kellett volna st. stb. Igen ám ; azt állítják, hogy a sipomat nem hallották. Szegények tőletek megehetett volna a medve. No de ha ma nem majd holnap, mégis a miénk lesz a medve bőre. De három volt a medve, hol a harmadik ? kérdi a tisztelt olvasó. Igen, a harmadik jobbnak látta más irányt tartani. Az volt a legkisebb, s kutyáink is azután tévedtek. Legjobb lesz hát nekünk is most azt követni, biztosabb egyre menni s jó ha kisebb is — csak medve legyen El lett hát határozva. Másnap kora reggel körül nyomoztattam a makkos erdőket s csakugyan biztos hirrel tértek vissza embereim. Menjünk ! Menjünk hát előre ! Ugyanazok a vadászok ugyanannyi kopóval de 10 hajtóval. Útközben egyik fára mászó nem mulaszthatja el, hogy jó kedvet ne csináljon, és elmeséli egy magányos vadász kalandját. Már hogy igaz volt-e ? annak megítélését az olvasóra bizom. Elég az hozzá, hogy lesbe volt az ipse és pedig medvére ! de hirtelen égi háború keletkezik — mi ellen menekülendő czigány módjára, egy széna boglyához szalad s abba szó szoros értelmében bele búvik. Igy várja a vihar kitombolását ; egyszerre csak nagy röfögés és mormogás csapja meg fülét s mi történik ? ! Medvét üldöznek a vaddisznók, a medve pedig felmenekül a boglya tetejére — melybe vadászunk fúrta az imént magát. A disznók nem tágítanak, kezdik a boglyát ostromolni. Erre a medve szedvén maga alól a szénát dobálja vele a disznókat. Már már ott volt a pillanat, melyben vadászunkat éri el a medve praczü — ha Sz. Hubert nem segít — s nem ad erőt a vadásznak. Hirtelen elgondolja s teszi is. Minden erejét felhasználva, megkapja a medvét, nagyot taszit rajta s ledobja a disznók közé. A disznók közül egyet megöl a medve, de a többi megöli a medvét. Vadászunk felhasználja a zavart, közikbe lő a czivakodóknak s ime a lövésre megijed a falka s el illan ; — vadászunk pedig nagy kérkedve megyen haza már t. i. a hol akkor lakott ; — és ezzel ugy adja elő a jelenetet mintha ő volna a hires Nimród — ki egy estve egyes egyedül medvét és disznót lőtt lesben. Higyjétek cl mondja ő — hiszen tudjátok, hogy mindig igazat mondok. De mig a mese tartott addig mi is czélt értünk. Alig állunk fel ismét egy mellék hegy-élre, elsőnek egy kis mező széliben Kapuste — ki a medve-vadász epithetont valóban megérdemli, nem messze tőle én és azután a többiek, már hallók a kutyák hangját s a_hajtók — medve medve kiáltozásait. Szépen jön a medve Kapustere, ö bevárja 5—6 lépésre s ekkor higgadtan térdre ereszked ve süti el — vasdarabokkal és szegekkel töltött egycsövű fegyverét. — A lövés után borzasztó orditás következett — biztos jeléül annak — hogy a medve erősen találva van. A sebzett vad irányt változtat — átmegy a hegy élen — s lemenekül egy oldal völgybe ; — mi utánna — ö újra visszafordul a hegynek, át megy rajta s mi egyszer csak azt veszszük észre hogy a hajtók között vagyunk. Embereim lőnek, a hajtók kiabálnak, a kutyák üvöltenek. — Én magam a hegyoldalba elcsúszom — s mintegy 60 lépésnyi magasságbóli önkénytelen szánkázás után sietek utánnuk, hova éppen jókor érkezem, mert embereim, fegyvereiket kilövöldözve, a legkomolyabb veszélynek voltak kitéve. A medve egy dült fa mellett meghúzta magát ; a hajtók közül egy, bátorságot vesz magának, megközeliti öt s botjával akarja fejbe verni. Ámde a medve felegyenesedik s ölelni készül s már már meg is czirógatja, ha lövésemmel nem fordítom másra figyelmét. — Lövésem nem volt halálos, de részint uj fájdalom, részint a kopók csaholása s a hajtók lármájától zavarba hozva menekülni akart. — Most higgadtan mindnyájan fegyvert töltöttünk s újra megközelitettük. Ez alkalommal nekem hagyták az első lövést; találtam is, mert a szegény állat erősen ordított, de ez sem volt halálos. Ekkor Kapuste, mint egy vércse, kikelve arczában, elragadja kezemből biztosabbnak hitt fegyveremet s néhány ugrással megközeliti a medvét s a fegyver balcsövében levő golyóval fejbe lövi. Ez volt a végzetes lövés ! A medve végvonaglásai bekövetkeztek s következett a gyávák harcza. Megrohanták botokkal s csak nagy erőfeszités között menthettük már most a hullát, hogy fejét porrá ne törjék. A medve kiteritve volt; a fegyverek durrogása, a kutyák üvöltése, s a hajtók örömrivalgása még egyszer ballatszik, az erdők s begyek viszhangja is elvegyül a patakok moraja — közé ; — azután csend lesz újra e félős rengetegben s mi szányt rögtönözve áldomást megyünk inni. De ni ni ! ekkor veszszük észre — hogy a bires magányos lesben álló vadász hiányzik. Hol van ő ? Ah i már kiált ; s egyszerre nagy kimerülve, haraggal adja tudtunkra, hogy ilyen kocza medve-vadászokkal — kik egymást be nem várják — máskor rangján alólinak tartja vadászatba elegyedni. Mily trémában volt; a medve kétszer körül kergette a fa körül, s csak ügyes lövéseinek köszönheti életben maradását. De véletlenül egy félénkebb hajtó, ki szintén fára menekült megsúgja, hogy az első ordításra felszökött a fára s keresztet vetve magára, esdekelt, hogy uram szabadíts meg a gonosztól. X. y. (Folyt, köv.) Szerkesztő ur ! — Mióta az »öreg kopászc eltávozott, a n.-mihálji falkáról semmi tudósítás sem küldetett becses lapjába ; most tehát utólagosan teszem azt: megjegyezvén, hogy az 1877-ki idény bosszú praxisomban a legrövidebb volt. Eleintén a szárazság lehetetlenné tette a kopászatot és lovaglást. Hubertus után, bár a kőkemény talaj igen nehezité, mégis vadásztunk, kevés élvezettel ugyan, de aránylag jó sikerrel, mert »hallali« volt elég és sánta ló kevés. Csakis november 2-ik felében eredt meg az eső, és a