Vadász- és Versenylap 21. évfolyam, 1877

1877-11-07 / 45. szám

32» kérdőleg megszólított : »fogunk-e ma zergékre akadni? mégis csak szeretnék egy zergebakot Magyarföldön is elejteni!* —megvallom, nem igen tudtam bíztató választ adni. Egy pillanatra azonban kárpótolt a feledhetlenül fönséges kilátás be azegész Szepességre, melyhez a legtisztább idő kedvezett, s csupán egy egy heves szélroham emlékeztetett állásunk magasságára. Tovább fölfelé haladva s a Virágvölgybe érve. hangulatunk is jobbra változott, s a gróf ur is egészen felderült : mert először egy hatalmas bakot, s csakhamar újra hármat, s a reánk jövő hajtás irányában 8 fekete kabátost pillantottunk meg. Itt vette kezdetét felhágásunk az állásokra, — mit sem könnyűnek, sem veszélytelennek nem mondhatok, mert a tiz nap előtt esett hó, s a több hüvelyk vastag jég minden lépést veszélyessé tett, s minden erömegfeszitést igénybe vett. Még a kövek vagy egyes szikla peremekbe való fogódzás sem nyújtott biztosságot, mindent finom jégburok fedezvén. — Végre felértünk az u. n. jéghasadékhoz. — Óvatosan letelepedve a sziklafal élén, a velünk szemben meredő hegy-nyergen 9 zergét pillantánk meg, vigan szökdécselve a havon. »Quidnunc?! Átlőjjünk e vagy nem?! A távolság légvonalban is legalább 600 lépés, vagy több is. A gróf ur Werndl-vontcsövüje hord ugyan annyira, s bizonynyal a lövés a játszó társaságot is felfogná izgatni, a nélkül, hogy fedett állásunk általok észrevétetnék ; s igy még tán könyebben jönnének felénk hajtásba, mert a heves szélrohamok mellett lehetetlen észrevenniök, honnan jön a dörrenés.« . . . A gróf ur tehát figyelmesen czéloz, s aztán, egy dördület : s a játszó társaság egyszerre eltűnik, csupán egy hatalmas állat vál el a falkától, s lefelé tartva felénk, itt ott megáll, ingadozik. A bak bizonyosan találva van : de egyre messzebb haladva, lebetlenné teszi a biztos czélba vételt. — Üldözésére nem mehetünk, állásainkban kell maradnunk, mert bajtóink nem tudnák merre vagyunk, pedig a hajtás csakhamar kezdődik ; — s másrészt már is 2 és fél óra óta járunk folyvást hóban és jégben, holott máskor ide másfél óra elég, hogy feljussunk. — Állásunk is kivánátossá teszi, hogy azt jégburkolatától kissé megtisztítva, kevésbé rheumatikussá tegyük. A vadászoknak szigorúan meghagytam : csak azon esetben lőni, ha valamely vad minden igyekezet ellenére is kitörne, s egyébként mindent felénk hajtani. Eltelik egy óra, eltelik két óra, s még mindig nincs hajtás ; csak a szél zűg s majd ledönti a sziklaormokat, leshelyünk pedig — ha ugyan lehető — még hidegebb. A türelem is vége felé jár, mert mozdulatlanul ülni, még nem is dohányozni, nélkülözve egy ital sziverösitöt is, mindezt csakugyan egyedül a szenvedély képes kiállani. Egyszerre piff, paff . . . csattog a szikla felettünk, s a gróf ur melletti szakadékból, 20 lépésnyire hozzá, egy pompás zerge rohan el. О sem rest, czélba kapja, . . de . . esett egyszer, esett másodszor ! . . átkozott Wörndl, nem sült el ! Uj töltényt a csőbe, azután egy dörrenés, melyre a sziklák visszhangja ad százszoros választ, s a vad fejjel bukik alá az örvénylő mélységbe. Csodaszép lövés volt, mert az ujtölj tény betevése, a zár lecsukása, czélozás és lövés ideje alatt — nem is említve a két el nem sült löveg által elrabolt pillanatokat — a zerge jó 300 lépés távot nyert. E fegyver dörrenésre hosszan néma csönd következett, hasonló az iménti másfél órához, mi alatt egyedüli szórakozást csupán a beteg és egyre betegebb hatalmas állat szemlélete nyújtott, melyet a gróf felhágásunk alkalmával sebzett meg. Csupán az én állásomból lehetett jól látni, a mint menedéket, vagy haldoklásához valami rejtet keresve, most itt, majd amott tünt fel a szikla szegélyek között. A nap már rég túlhaladt a delelőn s még semmi neszét se ballók bajtóinkuak, a hét jámbor neuvalddoríi svábnak. — A szegény baknak is megkellene adni a kegyelem golyót, különben elvesz szemem elől s valahol egy rejtett szikla alatt mond istenhozzád-ot bérezés földi hazájának, s mi üthetjük bottal a nyomát, soha viszontlátásra! Intettem tehát a gróf urnák, s hozzám jővén, távcsövemmel vizsgáltuk a tévelygő sebesültet, s nyomban elhatároztuk, bogy a köztünk s a vad közt tátongó, két óriási jégpatakhoz hasonló, csaknem függélyes szakadékon átkúszunk, s a túlsó fokról küldjük át hozzá az utolsó golyót. A gróf ur fegyverét is nyakamba akasztva, s a jégbe lépcsőket vágva, megkezdtük a v alóban életveszélyes átmenetelt. Már csaknem a második szakadék feléig jutva, egyszerre fönt, elhagyott állásunkról ropogás, fegyverdörej hangzik. Egyik vadászunk volt, kit a gróf ur mögött balra álliték fel, s ki látva hogy állásainkat elhagytuk, figyelmeztetni akart lövése által a mellette elrohanó négy zergére, e mellett azonban golyóját értékesité is, az egyik csinos állatkát leterítve. — Villámsebesen rohantak cl a zergék alattunk 50—60 lépésre a hómezön. »Nyugodtan czélozni!« kiálték a gróf urnák, s magam az első bakot elhibázva, a második és harmadik zergére egyszerre egy lövés dörren el, s mindkét fekete kabátos összelőve bukik alá a tükörsima szakadékba. Az egész jelenet csak egy pár pillanatig tartott, s a gróf csodálkozva tekinte reám, még mindig füstölgő fegyverét kezében tartván, s én viszont a gróf úrra tekintek.. Mi volt ez? hogy lehet ez? a két vad legalább is volt 6—8 lépésre egymástól és csak egyetlen lövés hangzott. A rejtély hamar meglett fejtve. Mindketten ! egyszerre nyomtuk le a ravaszt, s ugyan azon pillanatban két lövés történt, de csak egy dörrenés hangzott. (En a második csövet lőttem ki.) A gróf ur örömteljes izgatottságban nyújtja felém kezét: »Sok vadászaton vettem részt, sok, 2 0 0-n ál többzergét ejtettem el már, hogy azonban két vadász ily veszélyes helyzetben egy dörrenésre, mindenik a maga irányába jött vadat, mint egy villámütésre egyszerre ejtse el?... ez még nem jött elő életemben és soha se fog emlékezetemből kitöröltetni« mondá meghatottan. A mint — teljesen indokolt — izgatottságunk némileg csillapult, előbbi czélunk elérése után láttunk, hogy a sebzett vad szenvedéseit megröviditsük. Erre azonban már nem volt szükség. A nemes vad ezalatt kiszenvedett, s nem állt többé a füves folton. Igy a magas vendég, a helyett, a mint reggel ohajtá, hogy m agyar földön egy zergét ejthessen, felette nehéz és veszélyes helyzetek mellett : három zergebakot lött. Leszállásuuk felette nehéz és veszélyes volt ; a 4 vadász mindegyike kénytelen volt egyet egyet a hatalmas állatok közül nyakába venni, mert hajtóink az említett jégszakadékon áthatolni nem birváu, hozzánk el nem juthattak. A gróf ur szives volt az én fegyveremet is átvenni, s én a vadászok puskáit s avadásztáskát emeltem, s igy baladtunk ovatosan lefelé, mert már az alkony kezdé kibontani sötét fátyolát. Ellenőrzési szemlét tartva vadászatunk eredménye lelett, örvendetes eredményül : 7 zerge elejtését constatáltuk, de hármat jól elhelyezve fenn kelle hagynunk más napig. Haza érve Uj-Tátra Füredre azonnal megmázsáltuk a zsákmányt, melynek legnagyobb példánya : negyvennégy kilót nyomott. E pompás példányt a gróf ur holnap Pestre magával viszi, a hol bizonynyal megérdemlett méltánylat tárgya leend. A hajtásban mintegy negyven zerge volt, s bizonynyal még néhány a hajtók által át nem kutatott szakadékokban is meghúzódott. Végül szabadjon nekem — ki a magas Tátra veszélyes vadászataiban megszoktam csak ritka jelenségeken csodálkozni, s a hizelgést sem volt kedvem megtanulni — két szerény észrevételt tenni magas vendégünk magatartására. Elsőben feltűnt: végtelen türelme a nehéz és veszélyes útban, melyei a békétlenségnek egyetlen szavát sem hallatá sem a terhes helyzetek, de még — a mai napra alkalmatlan — lábbelijei fölött sem. Másodszor meglepett: változatlan nyugalma még a legveszélyesebb pillanatokban is. Csak egyszer halványult el, midőn vadászaink egyikét, a ki a jég meredélyen elsiklott, csupán két társának hatalmas karja menté meg a szédítő mélységbe való, okvetlenül halálos lezuhanástól. Ez a pillanatnyi elhalványulás azonban, a nemesen érző sziv nyilvánulása volt, s csak fokozta iránta tiszteletünket. Még egyet : midőn a második zergére két tölténye nem sült el, a gróf ur teljes nyugalommal és elegantiával tett ujat a csőbe, s ej té el a már messze iramlott vadat. — Ezt sem feledi el, de e szép napot sem, soha, *) Blásy Ede. Gáca, 1877. иov. 1. Igen tisztelt Szerkesztő ur ! Folyó évi aug. közepe felé kelt, és a »Vad.és Vers.-lap« 3 6-ik számában közlött tudósításomat folytatandó, ama kivételes szerencsével kell ezt megkezdenem, hogy akkori aggodalmaimat, melyek a kisebb vadak minden nemére vonatkoztak, visszavonjam. Feljajdulásaim alaptalanoknak bizonyultak, — annál is inkább, mert aug. 10-től f. é. sept, végéig gr. Forgách Antal idősb, gr. Nyáry Kálmán és alulírott, Gáeson és Kékkőben 550 fürjet 100-nál több nyulat, és 135 foglyot ejtettünk ; igaz hogy a vadász-tér roppant terjedelmű, de csak is vizslával, — a felföldön, há*) Nagy köszönettel tartozunk tisztelt Öreg ba. rátunknak, hogy az átélt szép perczekben — lelkes tudósításával minket is részesített.