Vadász- és Versenylap 20. évfolyam, 1876

1876-10-11 / 41. szám

Ост. 18. 187 G. VADÁSZ- (eS VERSENY-LAP. 261 kacsa-hadjáratra és zavarja, ijeszsze egymásra a fölkerekedett csapatokat. Hajósom állítása szerint Agárdon keddi nap szoktak vadászni, még pedig oly hévvel, hogy az egy jóravaló csatához hasonlít, s a kacsa, szárcsa ugy jár a tó fölött, mint a méhraj, mi­kor épen az anyakas megeresztette. Ebbeli várakozásunkban azonban csalódhat tunk is. Kilencz óra után, midőn a mulatság a vonat megérkeztével kezdődni szokott, oly erős szél támadt, hogy a lélekvesztő a nád széleken is föl akarta mondani a szolgálatot. A szélesebb, mélyebb viztéreket szörnyen föl­ugarolta a vihar. Nem hinné, a ki nem látta mily rettenetes tud lenni ez a kis csepp tenger ; mint valami dühbe hozott sündisznó, ugy föl­borzolta hátát; ugy tajtékzott, fújt, hánykoló­dott, hogy az ember hajlandó volt tréfára nem venni a dolgot. Hanem azért nem fogott ki rajtunk. Csak a nagy tisztásról kelle lemondanunk, a nádszéle­ken, kapukon, ügygyel-bajjal boldogulhattunk. Ügygyel-bajjal, mondom, mert ilyenkor a lö­vés is határtalanul nehezebb. A hajó is inog, a madár is inog, el-eltünedez a habok közt ; a szél rázza, puskacsövedre veri a nádat, nem látod a czélgombot, s hátha még ilyenkor egy bukó réczével találkozol ! Pedig ez is megtörténik. A bukó récze olyan ritka, drágalátos állat itt a vizén, hajósod olyan tűzbe jön láttára, mintha például nyulászás közben egy tizenkét ágas szarvast pillantanánk meg. Ezt meg kell löni minden áron. De ez ám a mesterség ! Az ily fajta récze solia sem repül föl, s vizén úszva csak épen a feje búbja látszik ki, akár egy vizbe esett üvegdugaszt látnál. És a mint megpillant, azonnal meg elbukik. Ezt már nem is kapásból, de csak is épen egy villanásból kell lőni. És a legjobb lövő is gyakran elvét­heti egymásután, mert épen mikor nyomja a ravaszt, már látja is, hogy elbukott, de már el­rántotta — vissza nem vezényelheti a lövést. Körülbelül az ötödik lövésre sikerült elejtened. S hozzá még nem is öreg, csak fia, de annál ízesebb falatul kinálkozik. De ennél különösebb eset is adja elő magát még pedig oly természetű, mely a legszeré­nyebb előadás mellett is dicsekvésnek tetsz­hetik ; hja ! mert bijába, Nimród utódai nagyon el vannak rágalmazva a történeti hűség iránti lelkiismeretességüket illetőleg íme egy, a mint hiszem, nem is fölöttébb ritka eset, mely magamra nézve is tanulságul szol gál arra, hogy a hitetlen, profán, illetőleg laicus világ sokszor mily igaztalanul vádolja a vadá­szokat az ismeretes »sulyok elvetési« hajlam­mal, mikor például arról beszélnek, hogy mi­lyen hihetlen távolságra sikerült valamely va­dat elejteniök. Vannak, igen is, dévaj lelkületü, elmés czim­borák Szent-Hubertben, kik mellékes és oly­kor nem minden élvezet nélküli szenvedélylyel űzik a tapasztalatlan hallgatók föl-ültetését, és a kiknek, lia Br. De Manx szellemdusságának csak egy kis részével bírnának is, még köszö­netet szavazhatnánk a nyújtott élvezetért. De a nagy közönség ebbeli megrögzött bité­ben bizonynyal jó adaga van a kedélyességnek és elfogultságnak, azonkép a tapasztalatlanságnak is, mert a kalandos katona- és vadászéletben csakugyan fordulnak elő olyan esetek, minőkről a meleg szobában élő emberek »iskolai bölcse­sége nem is álmodik.« Valóban, a rendkivüliségek fölött legtöbb­ször épen azok szoktak legmakacsabbul kétkedni, akiknek élete nagyon is köznapi, rendes, egy szóval igen unalmas, viszontagságtalan volt, s ezektől ered ama közhit tulzottsága, mintha minden vadász okvetlen és természeteskép egyik szakmájabeli erénynek és bravournak tartaná a füllentés és nagyitás virtuozitását. A hosszú városi élet után vasárnapi puskássá degradálódott műkedvelőnek bizonynyal nem áll ana jól a dicsekvő, kihivó fanfaronâd, s mégis, egy ilyen magamféle egyénnel is megtör­ténik olyasmi, melyre elmondhatja, »omnia jam fient, fieri que posse negabam.« Egy kisBosporusféle úgynevezett vizikapuból kiérve, egy tisztásról eligyekező szárcsára lő­vén, hajósom elkiáltja magát, hogy — »no ké­rem ! az, a melyik amoda leesett, arra tudom, hogy nem tetszett czélozni, mert az a madár túl röpült az átellení kapuban, a mi ide oly messze van, bogy nem is merem kimondani!« Erre nyomban fölkél egy másik szárcsa, azt is lelővén, indulunk fölszedni a löveményt. midőn az első szárcsát is megtaláljuk, mely a nád mellé esvén nem láthattuk lefordulását. De az a másik, mely ugyancsak az első lövés irányában leesett, oly messze volt, hogy ily tá­volban soha még nem is gondolkoztam arról, hogy rálőjjek. Meglepni persze nem lehetett, de nekem ugy tetszik, s hajósom is beesülte eny­nyire, hogy lia ugyan nem 200, de legkevesebb 150 lépésnyire lehetett. Mert szemmérték sze­rint volt kétszer annyira, mint az, melyre czéloztam, s melyet lelőttem, holott ez is leg­alább 60 lépés lehetett. Szárazon is fordulhat ugyan elő ilyen eset, de mindenesetre sokkal ritkábban, s akkor is csak ritka esetben veszsziik azt észre, a térü szakgatottsága miatt. Három napon át hiába vártam arra a szeren­csére, hogy a szomszédban nagyobb vadász­csoport zavarja föl a nádasok rejtekeiből a kacsákat, mert biz alig hallottam elvétve egy­egy lövést az egész tó mentén. Mire nézve mondhatom, hogy a ki csupán puskázni akar, e czélját egyedül is elérheti itt későn korán, s tehet 40—50 lövést szárcsára, bujárra, de — kacsára alig kettőt-hármat ; a kinek tehát ka­csa kell, az ugy intézze, hogy olyankor jöjjön, a midőn nagyobb szánni lövészek társaságában vagy legalább azok szomszédságában vadász­hasson. A három nap alatt azt is tapasztaltam, hogy a vizi vadászat ugy aránylik a többi — száraz vagy erdei vadászathoz, mint a kövér falat a — mindennapi kenyérhez. Ez utóbbit nem lehet megunni soha, ellenben a vizi mészár­lásban csakhamar kifárad az ember. Ritka időközönkint pompás mulatság, de végre is csakugyan egyhangúbb, egyalakubb, mint a sik vagy épen az erdei vadászat. Azonban épen azért szerencse, hogy e tó a főváros közelében van. Mert igy annak rop­pant lakosságából mindig találkozik ujabb láto­gató, kivált ha majd idővel a nagyobb fre­quentia arra indítja az itteni községeket, hogy a fővárosi kirándulók számára valamivel alkal­masabb vendéglőket rendezzenek be, mint a mi­lyenek mostanáig — egyátalán nem léteznek. Y. J. A Mátra allj ából. Eger, sept. 22. A legszebb, legszelídebb vadászterületek egyike egész hazánkban, az ugy nevezet »B i к к» erdőség, mely habár a Mátra hegy-t ség lánczolatától egy kissé elkülönítve van, még­is ennek mint egy folytatását képezi, s északról keletnek, innen pedig kevés elhajlással délnek, félkörben majdnem egész Borsod megyén ke­resztül nyújtózik. Ezen parkszerű regényes szelid hegylánczo­lat, számtalan viz dús forrásaival, gazdag völ­gyi rétjeivel és meredek sziklafalaival, méltán meglepi a szemlélőt, de kellemes meglepetés­ben részesiti a vadászt is azon nagy vadállo­mány, mely benne tenyészve, dus zsákmányt és sikeres vadászatot ígér annak, ki a sport ezen nemét cultiválni akarja. Miután a hazai vadászterületek ezen vidékét akarom a tisztelt olvasókkal megismertetni, szükségesnek látom a netalán feköltendő érdek kielégítésére némely csekélyebbnek látszó kö­rülményekre is kiterjeszkedni. A »B i к к» kezdődik felső Tárkánynál, itt Eger alatt, az egri érsek erdeivel, mely mint egy 15 ezer holdból áll, s végződik a Diós­győri kincstári urodalom rengetegével, mely állítólag negyven ezer hold erdőséget foglal magában. Ezen két urodalom határai között van a szatbmári püspöknek Zsérczen 6 ezer, gr. Keglevich Bélának Szilváson és Yisnyón 10 ezer, és herczeg Koburgnak Cserépfalván talán ugyan annyi erdeje, melyek egymással szaka­datlan lánczolatu összefüggésben állanak. Mikép kezeltetett itt az előtti években a vadászat, arról részletes felvilágosítást magam tapasztalásából nem adhatok, miután csak né­hány éve vagyok e vidék jakója ; annyit azonban tudok, hogy az egri érseknek a negyven nyolezas évek előtt még nagy terjedelmű kerített vadasa volt, bol a nemes szarvas és dámvad százával legelt, mely azonban a 48-as években elpusztit­; tátott, és soha többé helyre állítva nem lön. A boldogemlékezetü Bartakovics érsek ideje alatt már csak egy 38 holdnyi kerített hely volt a vad-sertéseknek, melyek ez előtt bá­rom évvel lettek elpusztítva, s az utolsó két kan és egy kocza lelövésében magam is közremű­ködtem. Hogy valami nagyon nem ápolták a vadat a Bikkben, azt csak onnan gyanitom, mikép itt Egerben nagyszerű húsvéti hajtó vadászatok­ról hallottam beszélni, mi persze egy szakértő vadász előtt nagyon lehangoló. A kasza kapa kerülő orvadászok azelőtt is megvoltak, és most is eléggé garázdálkodnak, s az év minden szakában hordják az orvadászok orgazdái, az egri kofák, puttony számra a lelőtt őzeket sorba a házakhoz elárusitás vég ett, vagy mérik ki házaiknál font számra, s ezen visszaélés ily indolens rendőrség mellett, valamint oly kapzsi közönség mellett mint itt van, nem is lesz még egy ideig megszüntethető. Hogy mind ezen mult, és jelen calamitás ok

Next

/
Oldalképek
Tartalom