Vadász- és Versenylap 20. évfolyam, 1876

1876-01-19 / 3. szám

JANUÀ 19. 187 6. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. 23 adta a vadászati engedélyt. Már várt ránk két erdésze, kik a hajtók vezényletét átvették s ekép fölmentették a buzgó alprefetet. Elhelyezkedvén a vadászok, a hajtók megindultak két szép ven­de'ei görbe lábu ebbel. En lementem egy völgybe, hol több fáczányt ejtettem el, inidön egyszerre egy a kutyák által űzött őz akart előlem vagy 20 lépésnyire elsuhanni ; azonban én egy ötös számú göbe sesel első lövésre leterítettem. Most átalános lett a lövés. Csakhamar nyolez vadkan tört ki, balfelé igyekezve menekülni, hol én álltam. Engem s felém közeledő két vadász­társamat megpillantva a sörtések, megfordultak. Utánok lővén, egy nagy vadkant megsebesítettem, de még nem bukott el s túrta a főidet tajtékzó agyarával. Utáni siettem, megadni neki az utósó lövést. Lapoczkájába lőve ki is adta páráját. Jó volt, hogy golyóm talált, mert csattogó fegyveré­vel ép felém akart rohanni. Az egész hajtás eredménye 3 vadkan egy pár ma'acz, 4 szarvas, néhány fáczány és császármadár meg egy róka volt. Sötétedni kezdett s igy meg­elégedve a rövid hajtás nyújtotta sikerrel, vissza­tér; ünk a faluba, a nap fáradalmai után vig la­komával kárpótolva magunkat. * s * A szerencsés vadász. A »Ch. Illustr.« egy Charles Ballet nevü fiatal nimródról emlékezik, ki legközelébb Giey-sur-Aujonban két vaddisznót ejte'.t el egyszeri duplázásra. Saint-Hubert eme nö­vendékének — irja nevezett lap, nem ez az első ilynemű kísérlete, mert tavaly is egy agancsárt és egy szarvastehenet ejtett el egyszeri duplázásra. * * * Az ardenne-i vadászatok nem valami fényes /eredm-Aiyiíek ez idén. Egy roumonti levelező sze­rint m. évi okt. 30—31-én M. Drion grainchampsi jószágán a szokott évi nagy hajtóvadászat meg­tartatván: 8 őz, 6 róka, 15 nyul és 6 mocsári szalonka lett az eredmény. * Vadászat házi nyulakra. M- évi október hó vé­gén Francziaországban Luart Fülöp gróf de la piere-i szép kastélyának parkjában számos föur részvétele mellett történt meg a szokott évi va­dászat — házi nyulakra. Első nap 47 8 nyul, má­sodik nap pedig 380 nyul lett az áMozaf. A va­dászat királya Masselin ur volt, ki egymaga 104 nyulat puskázott le. * * A nizzai nagy nemzetközi katonai versenyben, mely <c hó 20-án megy végbe, Franeziaoiszágból is több katonai tekintély fog részt venni. * * * A »Ch. III.« egy különös fogadásról emlékezik, mely bizonyos Mr. Stanton e's M. Johnson közt ment közelebb végbe. Ugyanis Mr. Stanton 50 font sterlinget ajánlott föl ugyanannyi összeg ellen, lia 10 mértföldnyi távra ő', a velocipéden futót,M. John­son pony-ja legyőzi, daczára annak, hogy ő a ló­nak 165 meternyi egérutat enged. A pony nem hagyott magán kifogni s 1 p. 7 másodperczczel elébb ért czélhoz mint a veloeipéd, s az egész távköz megfutására 34 p. s 35 mp. szükségel­tetett. * * * Az orvvadászok—mint a »Ch. 111.« irja — ugy Francziaországban, mint Belgiumban újra nagyon elszaporodtak s gyakran szállnak harezba az er­dészekkel és kerülőkkel. Csapatosan járnak az erdőségekben s fényes nappal lövöldözik a vada­kat a tilosban. * * Érdekes szarvashajtásról ir a »Ch. Illustrée.« 'Chambray marquis e napokban a Champronie er­dőben három teljes óra hosszat zaklatott egy tiz­ágast, mig hallalinak örvendhetett. A derék szarvas 350 fontot nyomott. A falkát Louis falkár vêzette diadalra. * * * Hollók liarcza egy farkassal. A »Journal d' Al­-zace« irja, hogy nemrég a Wilsberg és Büchel­berg közötti mélyut fölött tömérdek holló lebegett, időnkint dühösen csapva alá. Az épen közelben járt vadászoknak föltűnt a hollók e ( soportosulása Js a helyszínére siettek. Es mit láttak? Egy rop­I pant farkast, mely épen egy ebet akart föllako­mázni, miközben azonban az éhes madárseregtöl szerfölött incominodáltatott, elannyira, hogy kény­telen volt e jól megtépett ordas odahagyni mar­talékát s a sürübe osonni, nehogy utóvégre öt magát is fóllakmározzák az éhes hollók, melyek egyre a szeme körül forgolódtak éles csőreikkel. * * * A farkasok annyira elszaporodtak Francziaor­szágban, hogy a belügyminiszter körleveleket bo­csátolt ki a prefet-knek, fölhiván őket, hogy e kártékony vadakat egész erélylyel pusztittassák kerületeikben. Elefánt vad ászát Dél-Afrikában. (Vége.) Másnap reggel embereim egyikét lekiildtem a vizhez, megtekinteni, vájjon voltak-e ott lent éjjel elefántok. Ez azzal a tapasztalattal tért kémszem­léjéböl vissza, hogy nem voltak, és igy elhatároz­tam egynapi pihenőt tartani, annyival inkább, mivel vasárnap is volt. Mig néhány kafl'ert magam körül tartottam vissza a skerm-ben, a többit a lelőtt elefántok agyarainak kivágására küldtem. Időtöltésből elővettem Byron költeményeit s egy fa alatt ledőlve olvasni kezdtem. Eközben egy kis madár vonta magára fijyelmemct, (ott csak méz-madár név alatt ismeretes.) Csáesogásából sej­dítettem, hogy valahol közelemben méznek kell rejleni. Parancsot adtam ki a kaffereknek, hogy tart­sák figyelemmel e madarat s lessék meg, hová jár mézelni. Nem messze kellett menniök, midőn a kis cse­vegő elhallgatván, csőrével kezdett egy fán ko­pogni. Oda siettek embereim s felséges mézet ta­láltak. Egy órával később maponifa héjára rakott nagymennyiségű mézzel tértek vissza. Estefelé megérkeztek az agyarak kivágása vé­gett kiküldött embereim is, jelentve, hogy uj nyomra akadtak. Egész éjjel semmi neszt nem hallottunk ; de másnap, midőn fölkerekedve, a jelölt irányban az uj nyomokat kerestük, nagy örömünkre fölleltük azokat. Egy nagy csoport elefánt ugyanabban az irányban haladt, mint az előbbiek. Egy órai gyaloglás után, a nyomok északi irányban vonultak cl. Valódi országútra értünk ki, melyet évszázadok óta vertek az elefántok. Itt, ugy látszott, futásnak indultak, mintha megriasz­tották rolna őket. Óra óra után mult s ini még folyvást az ele­fántok ösvényén haladtunk, minden eredmény nélkül. Már szinte csüggedni kezdtem ; de aztán meg­( goudolva, hogy ily óriás állatokat nem minden nap találhatni : eltökéltem magamat további nyomozá­sukra, jóllehet a kafferek minden ékesszólási te­hetségüket megkisérlék, hogy engem e szándé­komról lebeszéljenek, mondván a többi közt, mi­kép itt takarók nélkül meg nem hálhatunk, a mel­lett a nap is borzasztóan sütött, meg a vizünk is 1 elfogyott. De én csak előre haladtam, bármily kénytelen-kelletlen követtek is kaffereim. Egy helyen azt vettük észre, hogy szétoszlot­tak az elefántok. A csorda ugyan követte a ren­des utat, azonban kettő, — a nyom után Ítélve a legnagyobbak, — más irányt vettek. Én ezeket követtem. Egy óiai menet után azt észleltük, hogy az elefántok a fiatal fák lombjain legelésztek s re­méltem, hogy feltalálhatjuk azokat ; csak attól tartottam, hogy miután az alkony közelgett, ha­marább besötétedik, semmint mi az elefántokra bukkanhatunk. Kaffereim belátván, hogy most már, ha vissza­térnénk is, éj beálltáig oda nem érhetünk tábor­helyünkhöz, jobb kedvvel haladtak előre. Egyszerre sziklássá, mindig sziklásabbá vált a vidék; de я i yomokat mindazonáltal is könnyen követhettük, mert menésközb m az elefántok foly­vást tördelték az ágakat a maponi-fákról. Gana­jukról Ítélve . már nem messze lehettek tőlünk ; azonban napviláeon még csak egy órányi idővel rendelkezhettünk s nagy volt izgatottságom, mert sejtém, hogy minden perezben rájok bukkanhatunk az elefántokra. Ismét fél órányira haladva, rgy kaffer fris ele­fántganajt rúgott föl lábával, melyet melegnek talált. Es csakugyan közelükbe érkr ztünk. Néhány perez múlva Minyarai, ki mindig elöl nyomozott, egy­szerre csak földhöz vágta magát, mintha a guta ütötte volna meg. Követtem példáját s óvatosan előre kúszva, egy kis emelkedés fölött eltekintet­tem s e mögött két roppant elefánt állott egy maponifa alatt, mintegy 70 lépésnyire tőlünk. A nagyobbik épen oldalt esett irányomban. Szép, ritka fehérségű agyarai rendkívül hosszúak voltak. Szóval ez volt a legnagyobb, melyet valaha lát-' tam, azelőtt is, azután is. A második szemben állt velem. Annak is kitűnő szép agyarai voltak, de valamivel rövidebbek a társáéinál. Ugy látszott, a hosszú utazás után pihenőt tar­tottak, mert nagy füleikkel, mint megannyi óriás legyezővel, álmosan csapkodtak. Köztem s az elefántok közt egy vén maponi­fa állott. Arczoinhoz ilhsztém nehéz fegyveremet s fegy­verhordómtól követve, hason kúszva közeledtünk az állatok felé. Noha az elefántnak nincs is éleslátása, de hallási éizékc annyival inkább ki van fejlődve. Igy tör­tént, hogy midőn már vagy liarmincz lépésnyire közelitém meg az agyarasokat, egy száraz galyra lépve, recscsenést idéztem elé, melyre állataim legott figyelmesek lettek s szétterjesztett fülekke előre léptek. ^ Szerencsétlenségemre, most egy kis maponi-fa akadályozott a lövésben, mely miatt szivének nem czélozhattam. Tüdejének szántam tehát golyómat, tudva, hogy nagy állatoknál, lia a tüdőre sikeres lövést teszünk, sokkal hatásosabb, mintha a szivet sértjük is meg. Fegyveiem eldurrant; de a nehéz töltés engem is leterített. Midőn a golyó az elefánt testébe fúródott, egy borzasztó ordítást hallatott az s társával együtt nyakra-före rohant a völgybe. Félredobva kilőtt fegyveremet, utána iramodtam kafferem kíséretében. Lent a völgyben egy nagy folyónak száraz medrét pillantottuk meg, melyen, mig az elefántok áthatolhattak, kissé megközelíthettük azokat. Midőn a sebesült a túlsó partot megmászta, megállott, felénk fordult, ovrmányából vért fecs­kendezve. Épen kezembe vettem a másik fegyvert, hogy ujabb lövést intézzek a sebzett vadra, midőn az afrikai rengetegek eme fejedelme összerogyott. Perczet sem veszitve, most a másik elefánt után siettem. Egy másik száraz folyó medréhez érve a vad, a magas partok megmászása nem kis küz­delmébe került, miközben én is odaértem vagy 120 lépésnyire az elefánttól, ép akkor, mikor ez a túlsó partra fölvergödött. Most kénytelen valék megállani s а nagy bordák mögé lőttem. »In go­nile !« (bent vanj kiáltott föl a kaffer s futottunk a sebzett állat után, mely egy halom túlsó olda­lán tünt el. Egész ellankadva értünk a halom tetejére, hon­nan a lapályra letekintve, nagy meglepetésünkre és örömünkre mintegy száz lépésnyire láttuk az elefántot, a mint térdeire rogyva, agyaraival fejét támogatja. Midőn hozzá leértünk, ép akkor omlott össze. Kiadta páráját. A golyó a bordák mögött behatolva, a sziv fölött a fővéredényeket roncsolta össze. Vizünk már elfogyván, égető szomj gyötört ; minélfogva parancsot adtam embereimnek, hogy vágjanak ki hamarjában az elefántból annyi húst, amennyi kell s aztán vizet keresni mentünk a ki­száradt folyó medrén lefelé. Már sötétedett, mikor megindultunk. Sokáig mentünk a sikerre való min-

Next

/
Oldalképek
Tartalom