Vadász- és Versenylap 20. évfolyam, 1876
1876-01-19 / 3. szám
18 JANÜÁR 19 187 6 (liiiiitja, hogy a gyors iram, vagy még inkább 1 a bátorság és sziv hiányával van a ló ; pedig i számtalan hasonló esetben sem az egyik, sem a másik nem hiányzik, hanem legtöbbnyire a »iitness«. Es igy történik, hogy némely derék sportman, tartva attól, hogy még egyszer kudarczot vall, nem mer ismételve sikra szállani, ez által pedig sok tiszteletreméltó sportsman rés-véte elmaradt (mely hiány mai nap már < léggé érezhető), s igy a vadász- és sikversenyek, s a steeple-chasek sportja, clZtlZ cl lótenyésztés amaz ága, mely után — bármit hozzanak is fel ez ág ellenei czáíölatul — a kereslet az egész világ részéről a legnagyobb, ellianyagoltatik s csak szomorúan tengődik. Uton-utfélen hallani olyan nézetet, hogy a tenyésztőknek nem kell lovaik idomitásával foglalkozniok ; hisz erre valók — azt mondják — az idomárok, kik a lovakat sokkal jobb conditióban hozzák az inditó-oszlophoz, mert a tapasztalás és ügyesség részükön van. Legjobb ha az ily állításokra, felelet helyett rámutatunk ama számos vadászversenyre, melyekben idomár keze alatt volt lovak vagy kizárvák, vagy disqualificáltatvák vagy poenale szabatik rajok. Készséggel elismerem, hogy bármely ügyes idomár képes egy lovat hét fonttal könynyebben kihozni, mint ezt tiz magánzó közül kilencz tehetné, még ha hasonló tapasztalással s jártassággal bírnának is, mint amaz idomár, — bár ez elég ritkán fordul elé. Nem kell ugyanis feledni, hogy az idomárnak amaz eléggé meg nem becsülhető előnye van a magány tenyésztő felett, hogy tetszés szerint rendelkezhetik egy telepének közelében fekvő idomitópálya felett, miáltal elesik a kemény utakon órák hosszáig tartó vándorlás ; azután rendelkezik oly lovakkal is, melyek segélyével időnkint az elért sebességet és kitartást megvizsgálhatja, — se mellett mindig kéznél van egy a ló erejének megfelelő sulyű lovas. — mindezek oly határozott előnyök, melyekkel magánegyének csak igen ritka esetekben rendelkezhetnek. A mellett nagy kényelmetlenséggel jár a tenyésztőre nézve, lovát amaz egész idő alatt, melyet idomitó-istállóban tölt, nélkülözni, — holott annak ugy vadásznapokon, mint átalában is ama pillanatig, mig akadályversenyben indulnia kell, nagy hasznát vehetné ; s igy kevés tenyésztő nyugszik meg abban, hogy lovát oly sokáig nélkülözze, vagy épen paripái számát szaporítsa még egygyel az idomítás tartama alatt. Azonkívül a versenyekben elnyerhető dijak rendesen semmi arányban nem állanak azzal a j kész költséggel, melyet az idomárnak fizetni kell. II. A kétévesek idomitásáról. (Training the two year old.) A csikót mindig februárban kellene trainingbe állitani, s ezután csakhamar felkantározni. Ez utóbbi ugy történik, hogy egy hevedert teszünk rá, mely mindegyik oldalon egyegy csattal van ellátva, melyekhez a kantárszárak erősíttetnek meg, s hátul egy hurok, melyen a kantárszár huzatik át ; azután egy, a hevederhez csatokkal vagy rugókkal megerősített sima egyenes zablát adjunk a szájába, s azt első három napon szabadon hagyjuk a boxban ezzel járkálni. Azután, midőn az állkapcsok a nyomáshoz némileg hozzászoktak, a kantárszárat oly hosszúságban csatoljuk be, hogy a nyakat meghajlítsa, a zablát azonban meg ne huzza, hogy ennek nyomása túlságossá ne váljék. E gyakorlat naponkint egy óra hosszáig három napon át folytatandó, mi mellett a kantárt fokonkint rövidebbre kell húzni. Eközben egy hét mult el, mely után a kantár, úgy mint eredetileg,— de most már helyes fejtartással — feltétetik, s a csikó naponkint, — de csak egy óra hosszáig, hogy túlságosan ki ne fáradjon — lassú ügetésben a longe-on lovagoltatik. Ez elég fáradságos munka oly fiatal állatoknak, melyeknek háta a lovast épen nem szokta meg. Ha ez a gyakorlat is egy hétig foly, úgy elvégzett leczke után egy könnyű suhanczot ültetünk a csikóra és lassú lépésben hazalovagoltatjuk. E módszer szerint egy ember és egy suhancz könnyű szerrel tizenkét csikót idomíthatnak, és két hét alatt hozzászoktathatják, hogy a lovast megszívelje. A tizenkettedik leczke után, a csikót csak másfél óráig longeiroztassuk, félóránkint fölváltva lépésben és rövid ügetésben lovagoltassuk. A longe-irozást azután nem sokára egészen be lehet szüntetni s egy-egy megbizható lovászfiú a csikót mindennap veszély nélkül egy óra hosszáig lovagolhatja ; közben ugyanis a csikó is annyira-mennyire megtanulta a kantár húzásának engedni, annyira, hagy a lovas a netalán mutatkozó makacsságot könnyen leküzdheti ; ha ilynemű symptomák előfordulnának, akkor üljünk csendesen. Mert ha a csikót szorosan tartjuk, vagy kiáltozással megriasztjuk, akkor igen hamar elsajátítja a hibák legnagyobbikát, az ágaskodást s kirúgást, mi által önnön maga s lovasának életét is veszélyezteti. Szabad legyen itt közbevetőleg megemlítenem, hogy én mindenféle spanyol lovast (dumb Jockeys) fölöslegesnek, sőt legnagyobb mértékben károsnak is tartok. Némelyek ezek közül aczélrugós, mások ruganyos guttaperchaTál® Az én sportom Indiában. CzETWERTYNSKI BoRIS HERCZEGTŐL. (Folytatás.) II. Két havi tigrisvadászat Közép-Indiában. (Murtuccából Indorébe. — Halkar küldöttségei. — Táborhelyünk. — Jelszavunk. — A 13-as szám. — Az első tigris. — Utána a másik. — »Look out ! — Tigris аг eleJ'ánt csípején. — A közös pipa. — Operette a jungle-ok között. — Hassak Sing.) Hagyjuk el most, kedves olvasóm, Calcuttát, messze-messze, néhány száz mértföldnyire hátunk mögé s utazzunk el egyenesen Közép-India fővárosába Indore-be. Tegnap óta (apr. 9.) D. . . tábornok vendégszerető hajlékában vagyok, hol holnap estig fogok időzni, mert vadásztársaim innen busz mértföldnyi távolban várnak rám, hol elvégre csatlakozhatom hozzájok. Nem irom le Calcuttától Mortuccáig való vasúti utazásomat; elég legyen csak annyit, mondanom, bogy a roppant meleg, melyet szenvednünk s a por, melyet l elélegzeniink kellett, szinte kiállhatlanná vált. Végre Mortuccába érkeztem, hol egy postako< si várakozott rám, Indorcbe szállítandó. Ez ut negyvenöt mértföldnyi volt. A városba érkezve, egész diadallal fogadtak a Holkar maharajah — e bombay-i jó barátom — követei, kik is, miután eléggé kifejezték örömüket zerencsée megérkezésem fölött, néhány tál különféle édességgel kínálgattak meg. Meg kell jegyeznem, hogy a küldöttség előre értesülvén megérkezésemről, nagyszerű előkészületeket tett szivélyessége bebizonyítására s kinyilvánitá, hogy soha sem bocsátanak nekem meg, ha velük nem tartok. A szó szoros értelmében megrohantak. Az angolok eayik karomnál, az indiai rajah-k a másik karomnál fogva ; de végre is kibontakoztam karjaik közül. A maharajahnak megüzentem, bogy e pillanatban lehetetlenség vele vadásznom, miután szavamat adtam az angoloknak ; azonban az expeditio bevégeztével kötelességemnek tartora, néhány napot körében tölteni el. Épen midőn ezt irom, D. . . tábornok arról értesüit, hogy egy vadásztársaság, kirándulásának két első napján két leopárdot ejtett el, és hogy valamennyi kijelölt tigris még egészséges és eleven. Sóvárogva vágytam velők mielébb találkozni. April 12-én este elhagyva D. . . tábornok vendégszerető hajlékát, egy kényelmes indiai hordszéken Kurnaundnak vettem utamat, mely faluban valék találkozandó vadásztársaimmal. Öt órai menet után, G. . . kapitány arab paripájára ültem, mely rám várakozott; ugyanott találkoztam a vidék egyik rajahjának — kinek nevét elfeledtem, — küldöttségével, mely tisztelgésemre érkezett. Oly vidor hangulatban voltam e reggel, hogy kész lettem volna az egész világot összevissza ölelni. Végre tehát megnyílt előttem amaz élet, mely végett Európát elhagytam. Megváltam a szállodáktól és házaktól, hogy egész tüdővel élvezzem a jungle-ok szabad legét, egyik helyről a másikra barangolva, hogy oda találhassak, hol a tigrisek bővében vannak. Egy órai vágtatás elegendő volt, hogy a táborhelyre érkezzem, hová még barátaim nem érkezvén mindannyian meg, elég időm volt a körülem terjedő uj vilá<r fölötti észlelődésrc. April hóban vagyunk, az év legmelegebb szakában, abban az időszakban, midőn a jungle-okat csaknem teljesen leperzselte a nap heve, kivéve néhány oly fanemet, melyek ép ilyenkor lombosodnak s melyek üditő árnyat nyújtanak az indiai vadásznak ; о fák balzsamos illata volt az, melyet éreztem, a mint egy szép, tiszta patakhoz értünk, hol egyfelől a fellobogó tüz mellett a vadászok étvágyukat elégítik ki, másfelöl egész teve-karaván látható, mely málháinkat szállítja ; emitt a közép-indiai rajpoot-k tűnnek föl szemünk előtt,—kik kapitányunk ezredéhez tartoznak—amint arab paripáikat simogatják. Fejüket minden képzelhető szinü turbán födi ; amott az elefántok játszanak trombitájukkal. Valódi látványosság a vadon életből. Egyszerre lovak dobogását hallom. Barátaim érkeznek meg. Kölcsönös ismeretséget kötünk a még eddig ismeretlen vadászokkal, s a vidám reggeli mellett megalakul köztünk a bajtársi szövetség. Itt helyén lesz pár szóval megemlékezni társaságunkról, mely a következőkből alakult, u. m. G. kapitányból, — kit én »a mi kapitányunk«-nak nevezek, mert ő a mi vadászatunk rendezője, — aztán A. kapitányból, Elek és Elemér barátaimból, s az én atyámnak a fiából. Jelszavunk: »Halál a tigrisekre!«, elvünk örökös jó kedv, s szokásunk — hatalmas étvágy. Ilyeténképen sokra mehetünk. Most, mielőtt tovább mennénk, elbeszélem rövideden, mily modort követtünk mi amaz állat vadászatánál, mely kifogástalanul szép alakjával rettentő támadólagos képességet egyesit, mely előtt