Vadász- és Versenylap 20. évfolyam, 1876

1876-04-19 / 16. szám

ÁPRILIS 19. 18 76. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. 111 hogy hozzám terelje, de az felröppent, s túl a kakason elszállt a másik dűlőbe. Azután a fiú a kakast vette czélba, s a hajtás jól kezdődött. A túzok nyílegyenesen felém tartott, azonban minduntalan egy vonalban láttam vele a liajtót, a mint rejthelyem felé közelit. Majd jobbra és balra tért a fiú 10—20 lépésnyi távolig, csakhogy mindig felette szelesen, a mi nem maradt eredmény nélkül, mert a túzok egyszerre kitárta hatalmas szárnyait, s déli irányban elszállt a másik után. Ha e pillanatban a fiú közel van, aligha meg nem húzom a haját. Gyönyörű tavaszi reggel volt, egy szellő sem lengedezett, s meleg termékenyítő permeteg hullt alá. — A fiú nagy kerülőt téve, (gyanította talán hogy mentől később, annál jobb) tért vissza hozzám, ámde ekkor már a mezőn szerte emberek jártak. — A fiút is beültetém a sátorba (nem szóltam neki semmit !) s vártunk, — de később hűvösnek találván a homok-fauteuíle-t, jobbnak véltem egy kis mozgást tenni. Reggel 3/

t9-re volt. Jó távolra haladtunk már, midőn egyszerre keletfelé 5 túzokot látok repülni. Távol voltak ugyan tőlünk, de mégis biztosan felismerém irányukból, hogy ezek rejthelyem mellett közel haladhattak el. Ne neked ! — Ugy is volt, mert hazaérve L. ur elbeszélte, hogy ő délelőtt 100 lépésről lőtt о madárra röptében 24-es golyóval. Ezek törpe-túzokok lehettek elbeszélése szerint. Azután épen 9 órakor, midőn ő rejthelyemen fel akart keresni, 5 derék túzokot látott felettem elrepülni, és pedig oly alant, hogy ő bizton hitte, miként nem egyet, de kettőt is le fogok lőni. Le ám! de akkor mi a mezőn jártunk, s a sátor üresen állt. — No de a vadásznak nem szabad türelmét veszíteni. Ebéd után félegykor egy parasztot vettem magamhoz, s egy deszkaoldalü kocsin, mely elé két pej volt fogva, ismét cserkészetre indultam. — Ámbár L. ur tegnap egész vadásztervünket az erős szélre alapitá, nekem sehogy se ment ki fejemből a példaszó : »a szél minden vadászatnak ellensége«, s elhatároztam kísérletet tenni ma, ha csakugyan nem sikerül-e semmi csendes idővel és lassú meleg eső mellett. — Az igaz a tegnapi szél sem volt valami nagyon erős, s messze állt az orkántól. Azt is hallottam, hogy a túzok legjobban engedi magát szél ellenében hajtatni, a midőn végül rendesen a vadász feje felett száll fel és fordul vissza, egész súlyával a vihar szárnyaira dobva magát. Észak felé vettem utamat, hol egy magaslatról egy kerek torony int a vándor felé. Mily szép lehet onnan a kilátás — gondolám — s felhágtam a toronyhoz. Egy alapjáig kiégett szélmalom volt az, hatalmas kőkoczkákból épült templom romjain, melyek közt most természetesen baglyok huhogása jelzi csupán az életet. A kilátás azonban felséges, s a roppant Marchmezőn köröskörül korlátlan : Bécs az István-toronynyal és a kupolával, a Lajtlia, Hainburg, Dévény és északról a Kis-Kárpátok határolják a bájos képet. A legtávolibb mezőt kerestem fel, hol senki nem járt, s innen indultam ismét a túzokokra, összesen nyolcz lövést tettem, ezek közül kettőt seréttel. — A cserkészetből ez lett a tanúság : •Soha se induljon az ember paraszttal el, mert ez egy sem tud befogni, s majd az istráng hosszú, majd a gyeplő rövid, és soha sem képes valahol egyszerre megállani, s perczeket tölt el, mig a döczögös talajon megállni bir. A vadra ráhajtani meg épen nem tud, ha csak nem orvvadász. — Az alsó-ausztriai pór, ki pedig maga is elég túzokot lát, egészen tűzbe jön, s annyira megfeledkezik helyzetéről, hogy önkénytelenül az ostorral is mutogat a vad felé. A kocsi legyen elég mély, s mindkét oldalán lőlyukkal birjon, melynek elég nagynak kell lenni, hogy a vadász, még ha a fegyvercsövet bele illeszté is, láthassa a vadat és utasíthassa a kocsist. Leghelyesebb, ha két vadász maga megy egy paraszt-kocsival, jó és lövéshez szokott lovakkal. A lovak vezetője mindenesetre paraszt öltözetet viseljen. Ha a kocsi tetejébe egy tüskés borona, vagy ilyen van vetve, nem árt. Fegyverül elég egy jó tárcsa-puska, s nem kell semmi más. Az én cserkész-kurtályom kétségtelenül jól hord, az átnéző — főleg reggeli-esti szürkületre elég finom, de miután 200 lépésnyire ugy sem lő egy jó vadász, ezért nincs is belőve. — Egy kis golyóra számított cső, egyenes röpivvel s 250 lépésnyi távolra belőve, a légy fölött finom hüvelylyel, s ehhez egy jó távcső — ezek szükségesek a túzok és nagy vad felette érdekes vadászatához, a párosodás idejében. Már abból az okból is szükséges, hogy a lovakat is egy jó vadász vezesse, mert ennek feladata a megállásnál, hogy a távolságot a lövésznek megjelölje. Ennek a kocsi elején ülve, könnyű lesz a távot eltalálni, mig az, ki a kocsi fenekén hever, s guggolva kénytelen irányt venni s e mellett sötétből tekint ki a világosra, rendszerint hibázni fog, mit csak fokoz a szemidegek túltelése vérrel, a kényelmetlen helyzet folytán. Ezek a legfőbb szabályok a túzok-vadászra nézve, meg lévén győződve, hogy a tojókat amúgy is mindenki kímélni fogja. Én a magam részéről legillőbbnek és nemesbnek akkor tartom e nemes vad vadászatát, midőn a vetések még kicsinyek, s a túzok épen különválóban van, de a »mézes hetek« már elmultak. — Szárba ment vetésnél, a melyben a madár már elrejtőzhetik vagy épen könnyen meglephető, minden ingerét elveszti a nemes sport. Jóformán lehangolt kedély lyel fordítottam hátat e dűlőnek, s azt sem mondhatnám, hogy a pór kocsishoz nagyon udvarias lettem volna ; hogy is ne, mikor oly nyomorúságosan vitt, minduntalan eltérve a kellő iránytól, s a hányszor csak a lovak orra elótt járt túzok, a helyett, hogy oldalt fordult volna, egyenesen megállt s nekem tétlenül kelle mögötte a kocsiban feküdnöm. Zsebkésemmel végre a kocsi baloldalán lyukat kezdtem vésni, de ez sem sikerült. Mielőtt elég nagy lett volna, a kés pengéje elpattant. Tizennegyedik lövésem golyója egy vén kakas szárnyai közt vágódott el, — s 17-ik lövésem sikerét is ügyetlen kocsisom szeleskedése hiúsitá meg. A nyolezszáz kilenczediki csatatérnél egyszerre valami csillogást látok : a távolban egy ragyogó fehér folt, folyvást mozogva. Nem meszsze tőle egy másik hasonló. »Trágyát teregetnek ott ? gondolám. De még se ! hisz ott zöld vetés terül mindenütt. »Túzokok lesznek !« kiálta emberem. — »No ugy hajts amott a szántáson át feléjök.« Magam visszadűltem fegyvereim mellé ; tikkasztó meleg volt. Még elébb tisztán kivehetni véltem a kakas sátorozását s a mint a tojóra rábor

ult, — hát a mint közelébb érve kikukucsálok — egy pórnő volt ! fehér ingvállban, felgyűrt ujjakkal s mellette leánya világos szürke derékban, mindkettő derékon alúl a sánczhányás által fedve. Meglehetős lőtávolba értünk már : no ezek akár közelebb is bevárnának ! »Most hajts amoda a faluba egy messzely borszólék boszuságomat elfojtva a kocsisnak. Szót fogadott, Egy messzely ó-bort hozattam ki a kocsihoz, s ezt Leopold egyetlen hajtásra legyűrte, azután a saját »ideim«-bői (1874.) adtam neki, erre is az a sors várt. — Ez a kura ugy látszék, nyugodttá tevé Poldlt, s még szivart is vettem neki, hogy legyen mivel foglalkoznia, — s ime ! a mint a vasút mentén ismét túzokra bukkantunk, csaknem teljesen közönyösen viselte magát. »Most talán — gondolám —jobban fog menni.'» (Folyt, köv.) ra !« A »pol o.« (Lovas játék.) Körülbelül ke't éve, hogy a polo-játélc Angliában divatba jött, s azóta az angol hadseregnél, mint nagy erélylyel fölkarolt sport, folyvást fentartja magát. Már re'g idő óta ismeretes volt e játék az indiai angol ezredeknél, hol a tisztek gyakorolták s alkalmilag aztán átplántálták hazájukba is. A polojáték azonban akkor nyert teljes elismerést, ,midőn különösen V czélból alakult egyletek által fölkaroltatott, s kíváltképen egy (a 9-ik lancier-k) körében jutott teljes érvényére, melynek tiszti kara azt egész Angliában kedveltté tette, s a többi lovas ezred is a nyári idény alatt mintegy lovassági gyakorlatot megkedvelteté. A 9-dik lancier-tisztek is Indiában tartózkodásuk alkalmával ismerkedtek meg a turkománok (a sheikek és a hindostani rajah-k lovasságának) pólójával, kik ugy tekinthetők e sport-játékban, mint az angolok mesterei, a mint e játékot az arabok a próféta szülőföldéről lassankint a Gangesig és Indusig terjesztették el. Az indus és középázsiai lovastörzseknél a nyeregben ugy, mint a ló puszta szőrén való lovaglási gyakorlatok a mulatságok fénypontját képezik. A »polo« bőse épugy, mint náluuk a SteepleChase győztesei, nyilvánosan ünnepeltetnek, s szemtanuk láttak ezer főre rugó scind- és turcoman lovasokat, kik egész polo-csatákat vívtak egymással. Az angol lovas-tiszti kar nem ily nagy csapatokban gyakorolja e játékot, de annál inkább felismeré annak jellemzetes hasznát lovassági gyakorlatul, s szabályokba rendezte, melynekfolytán mindegyik párt erejét 3 vagy 6 lovasra határozza, s az egész játék folyamát megállapitá, miről az ázsiai lovascsordák sem nem tudnak sem nem is akarnak tudni. Mielőtt megismertetnők e játékot, mint az mai napság Angliában gyakorolják, előbb a szükséges térség berendezését kell leírnunk. Egy tökéletesen egyenes és tojásdad kerekségü térséget, melynek hossza mintegy 240, szélessége pedig 160 méter, s mely elég gyepes és szilárd, hogy a patának ellentálljon : körös-körül kiczövekelnek l

1/« méter magasságú (és 22 centim, vastag) gömbölyű karókkal, ugy hogy e karók 25 centimeternyire veretnek a földbe, s kissé kifelé dőlnek. A karók felső részét apró zászlócskák diszitik, s pedig különböző színekben akkint, hogy fekete, fehér, piros, kék és sárga váltsák fel egy-