Vadász- és Versenylap 19. évfolyam, 1875

1875-12-22 / 51. szám

340

Vadász- és Verseny-lap.

December 22. 1875.

Azonban Tini ezen helyzetében akadályozta a munka folytatását, el kellett öt onnan hívogatni, vonakodva hátrál, majd a testével elfedett belsőség felé még egyszer elörefordul, morog, fuj s úgy lassan kifelé jön. Midőn most távozása folytán a barlang belseje nyíltabb lett s az előmunkás azt gyertyával megvilágítja, éktelen indiánféle ordításban tört ki : » A róka, a róka, teremtugyse itt a róka !« Ha fejünk felett beszakadott volna a föld, nem lett volna nagyobb izgalom köztünk, mint ezen kiáltásokra. Mindegyik felkapott valami szerszámot, hogy a kirohanó vadat leüthesse, de biz az ki nem jött, s oda bent csendesen maradott. Kénytelen voltam saját szemeimmel megnézni, hogy áll a dolog s becsúsztam az előmunkás helyére.

Jobb kezemben tartván a gyergyát, bemásztam tehát mint valami kéménybe, s legelőször is észreveszek egy fekete csomagot, azaz a kedves Tinit, ki újra bement volt s a róka készítette ágyat elfoglalta. Midőn nagy hízelgésre reá vettem, hogy azt elhagyja, s előbbre világíthattam, már akkor alig két láb távolra odább a róka zölden csillogó vad szeme tekintett reám.

Hogy kapjuk már most ki ? kihajtatni s igy lőni bajos, esti fél hatra járt az óra, lővilágos- ság alig van s tizet lehet egyre fogadni, hogy a lövés el lesz hibázva! Legjobb lesz tehát a föld felületéről lehető pontosan meghatározni hol fekszik a róka, s aztán egyenesen lefelé aknát ásni reá. Igen is, megjeleltük kivül a pontot, erélyesen hozzáláttunk a leásáshoz, úgyhogy egy órai szakadatlan munka után a belső részben dolgozók a külső kapavágásokat már tisztán meghallották. A munka belül is annyira előre haladott, hogy kézzel lábbal mászva a róka már mintegy 6 lábnyira megközelithető volt, előtte nehány arasznyira Tini feküdt, őt sakkban tartva, az emberek pihenő része meg a szűk folyosóban foglalt helyet a vad netáni kirohanását megakadályozandó.

»Ha most jó erős körömvasunk volna, könnyen boldogulhatnánk,« emlitém meg. S ime szó adja a szót, a szükség találékonynyá tesz. Volt a rúdon egy horogvasunk, erős tűz odakünn pótolta a kovács tüzét, csákány az üllőt s kalapácsot, s mi a tüzes horgot hamar idomitoltuk át, bár kissé durván, erős körömvassá !

Izgatottságunk legmagasb fokra hágott a mint most vadászom eme hevenyitett szerszámmal a föld belsejébe bujt ; a munkások a bejáratot s aknát foglalták el, én meg a tűzné! felhúzott puskával őrködtem.

Nehány percznyi legnagyobb feszültségben töltött csend után, felhangzott vadászom diadalkiáltása a belső katlanból: »Megfogtam,« mit a munkások a bejáratból tovább hangoztattak : »megfogta,« s ismét : Lekollintsam ? — lekollintsa ? »Természetesen« kiáltottam vissza, hogy sokáig ne gyötörje ! Most következett nagy bontakozás a i föld alól, egyik alak a másik után kimászott, a végén meg vadászom nagy diadalérzettel húzott ki egy derék kanrókát a legjavából. Tini most sem engedett mellőle, meg-megtépte , és végre annyira belemarta magát, hogy erővel kellett őt eltávolitani.

Vadászom mindjárt az első kísérlet mellétt oly szerencsésen kapta meg a róka vitorláját, hogy az egy sebes csavarodás által összecsomósodott s a vad nolle velle kénytelen volt kifelé követni szőrös függelékét, hol vastag fejére alkalmazott nehány erős ütés után, megszűnt saját örömére s magunk kárára tovább élni.

Este 7 óra után volt, a mint a pattogó tűz mellett a veres koma kézről-kézre járt, felváltva a boros palaczkka), mely a »ravasz meghalt, «

»éljen a ravasz« felköszöntésekkel, utolsó cseppig kiüli tetett.

Hát a másik róka, hol maradott f Erről a tisztelt iró ezúttal megfelejtkezett s egy későbbi levelében pótolja tudósítását azzal, hogy ama 12 óráig tartó feszült munka után bizony mindenki annyira fáradt voit, hogy a második róka keresésével felhagytak, de mielőtt a színhelyről távoztak volna, két vastőrt állítottak fel, az egyiket azon szűk mellékfolyosóban, melyben a szu- kar-ókát észrevették, a másikat közvetlen előtte a főágban, honnan a kijáratig azaz a rókabarlang nyílásáig az utat hóval szórták ki, hogy nyomokat lelhessenek rajta.

Másnap kitűnt, hogy bár a vasak jól fedve s felkészítve voltak, ezen elövigyázat mind hiábavaló volt, mert a szukaróka az egyik vasat aláásta, a másikat átugrotta s elbúcsúzott e tájékról, egyedül csapáját hagyván a mesterséges fris havon.

*

Vadászó rókák. Két jó barát G. és K. múlt év szeptember hava egyik estéjén nyullesre elültek egy erdőcskébe beszögellő réten. K. még világos nappal észrevesz két rókát, melyek majd a rétre fel — majd az erdőben eltűnnek, de kissé nagyobb lévén a távolság, mint a hogy fegyverével biztosan elérte volta, nem lőtt rájuk. G. pajtása, ki nehány közbenesö bokor miatt’ a rókákat nem láthatta, most egy sebesen kivágtató nyulra puskázik s azt bukfenczeztetve elejté ; abban a pillanatban ott terem egy róka, felkapja a nyulat s elezipeli. G. ezen merészségre annyira megbökken, hogy duplázni elfelejt, de nem is tudna, mert töltött csövéről a gyutacsot elvesztette. Végre hangos kiabálásra fakadt, mire a róka csakugyan elbocsátja a lopott prédát s távozik.

A két barát bevallotta, hogy ily szemtelenségről álmodni sem mertek volna.

*

* *

Osztrák-Sziléziából egy vadászurnak következő levelét volt alkalmunk olvasni. Múlt év őszén kerülőm szokott napi körútját járta. Egy bokros s köves hegyoldalba jővén, hol rókabarlangot ismert, borzebe, mely legkevésbbé sem telivér fajta, különös jókedvet mutatott. A kerülő tehát kutatásra biztatta s az eb a barlangba becsúszott, kis időre zaj keletkezik odabent, kioson egy róka, a kerülő lelövi. — A kutya is kijön s az elterült vadat látván, visszabuvik a barlangba, kikergeti a második rókát, a mely szintén beadja a kulcsot. A kiérkezett eb még mindi' jó hangulatban volt, gazdája mar csak kíváncsiságból, mi lehetne még a rókalakban, harmadszor biztatja öt a becsuszásra, az bemegy, odabent a kotorékban nagy spectakulum támad, előbukik egy derék borz s a lövésre ez is búcsút vesz az élettől. Egy rókalakból tehát egy negyedóra alatt két róka s egy borz örvendeztette meg a szerencsés vadászt.

*

* *

Róka-szemtelenség. Báró A. a következőket beszéli : Múlt nyáron herczeg W. vendége voltam s egy júliusi estén erdővédje kíséretében cserkészni jártam a sz. pagonyban, hol igen szép az özállomány. A keskeny völgy rétss'ge pisztrángos patak mellett húzódott felfelé, az erdős oldalak többé-kevésbbé meredeken a völgy aljáig értek le. Én mintegy 80 lépésre egy őzbakot láttam, előtte meg egy ünőt. Az utóbbi távozni kezdett, a bak utána s én féltem, hogy majd kedvezőbb közelségre nem juthatok hozzá, bár lehető leg- roszabb állásban , tükrével volt felém fordítva — mégis lőttem és hibáztam. Majdnem közvetlenül a lövés után baloldalt tőlem egy őz-zera sírását hallom, mire bámulva megállunk. Egyszerre elkiáltja magát az erdövéd : »Atkozott ördög, istenugyse elfogja« s én egy jelenetnek lettem tanúja, mely 25 évi vadászpraxisom óta most először kínálkozott megfigyelésre. Láttam ugyanis a világos szálas erdőben mint hajtja s közelíti meg a róka a szegény őzecskét. Ezt soha sem I is fogom elfelejteni, 100 lépésnél tovább láttuk a hajtást s a távolság üldöző s üldözött közt egyre fogyott, kiabáltunk, de az semmit sem használt. De még több is következett. Én kilőtt csappantyús fegyveremmel vesződtem, hirtelenében kettős bélést kaptam ki golyómra s azt alig birtam leverni. A zera most alig 20 lépésre közelítette meg az erdöszélt, s ha a tiszta rétre kiváltakozik, akkor mentve van, de vesztére ismét a sűrűbe fordult s a róka már csak alig 30 lépésre volt tőle. Most az erdővéd egy golyót repit feléje Lefafccheux fegyveréből, felindulásában hibázva ugyan, de legalább reményivé, hogy elriasztja. Hát a gazficzkó fel sem vette a lövést, tovább hajtott s alig további 100 lépés után elfogta a zerát. Oda rohantunk, hol a siránkozás hallatszott, a mely most megszűnt, s látjuk a távozó rókát, az erdővéd utána lő másodszor s bár lábai között láttam a golyót port verni, hibázva volt az is. A szegény kis őzikét még él tben, de annyira fojtogatva találtuk, hogy szájából erősen ömlött a vér s kéntelenek voltunk őt letarkózni.

Ily szemtelenséget rókánál még nem tapasztaltam, heves hajtásában minden óvatosságról megfeledkezni látszott, sem a kiabálásra sem a két lövésre mit sem hajtva addig üldözte az őzikét mig csakugyan elfogta.

se *

*

Nevezetes rókalak. Mintegy 20 évvel ezelőtt, mint az 111. Zeitung Írja, a Falkenhauseni bárók waldi kastélya — nagyobb majorsági s élénk forgalmi épületektől mintegy 300 lépésnyi távolban — hosszabb ideig üresen s lakatlanul állott. Ez idő alatt egy rókacsalád szállásolt i be magát oda. Egy kőfalnyiláson b-jutottak a kertbe, innen ablakon keresztül a pinezékbe, azután 4 márvány lépcsőzeten s egy nagy szobán át a harmadik emeletre egy kis mellékszobába, hol a kandalló s tetőzet közti korhadt padozat alatt fészkeltek. Midőn az uraság vadásza itt felfedezte, tyuktol- lak, nyúlmaradványok s egy egész nyúl hevert itt. s miután a rókaszállás maga, az épületben nagy bontás nélkül megközelithető nem volt, a vén rókákat az esti leseken lőtte meg, a kölyke- ket meg éhen veszni hagyta.

„Nyúl á la sauvage.“ Egy gourmand francia gróf a „Chasse Illustrée«-ben következőleg Írja le e különös étket :

»Gróf Santívale barátom és én, mintegy húsz év előtt a Sahara pusztán lovagoltunk, Bnch-Agha- Ben Vhia sátrait keresve. Gyomrunk ugyancsik kor- gott az éhségtől ; pedig még színüket sem láttuk

a keresett sátraknak. Némán, kedvetlenül haladtunk lépésben fáradt lovainkon, midőn egy homok domb mögött sátort pillantottunk meg, a melyet csakhamar elértünk. Egy szegény pásztor feleségét találtuk ott, ki nem adhatott mást ennünk, mint egy lepényt, vajat és egy kevés sót. De mi volt mindez két éhes gyomornak !

Santival gróf, a helyett hogy panaszkodott volna, vállára veté fegyverét s míg én a lovakat láttam el, ő vad után nézett. Nemsokára egy nyul- lal tért vissza. Mentve voltunk !

A sahara-pusztai asszony elővette a nyulat, fölhasította a hasit s a nélkül hogy bőrét lehúzta volna, vette ki a 1 el-ő részeket. A májat inkább zúzta semmint vagdalta, melybe vajat kevert, sót, vöröshagymát s kaluikfüvet rakott. Ezzel megtöltötte a nyulat s bevarrta a hasát; majd egy nyársat vett elő s ráhúzta a nyulat.

Barátom és én csak bámultuk a saharai szakácsnőt. De, oh csoda! a mint a nyúl sülni kezdett, a bőr magától lehámlott s dirabonkint esett le; Fölösleges egyebet mondani, mint hogy a pecsenye kitűnő volt s ma is örömest megenném.«

A Lefaucheux-töltények biztonsága kérdésére

nézve, egy tapasztalt vadász igy nyilatkozik az »111. Jadgztg«-ban :

Az 1873/74. évben Zimmer A. ur e lapokon kitünően ismerteié a Lefaucheux-fegyverek előnyeit. Elismerem mindazt helyesnek, kivéve a következő megjegyzést :

»hogy a töltény felrobbanjon, a gyúszegre egy erős és függélyes ütés kívántatik, s a hüvelyek, még ha a vadász elesnék is, külső nyomás folytán soha sem robbannak fel.«