Vadász- és Versenylap 19. évfolyam, 1875

1875-12-01 / 48. szám

December 1. 1875.

Vadász- és Verseny-lap.

321

A themát még nem ejtették el, s bár 11 óra felé volt az idő, alvásra senki sem gondolt. Beszéltek nevezetes dolgokat a kutya eszélyességé- röl, hiteles v gy hitelt érdemlő történeteket, s ha netán egyik-másik história közel járt a vadászla- tinsághoz, azt az erdömester iránti figyel'mből, kit nem könnyen lehetett tévútra vezetni, mindig a szokás »relata refero« mondattal kezdték meg.

Zoltán barátomnak nehány év előtt egy vizslája múlt ki, melyről a következő történetet beszélte : »Utósó télben, midőn kutyája már egészen siket volt s szemeire is alig látott, egy csapat fogolyra akadt. Lövésére három darab szárnyalva lett, de futni még birt. A vén vizsla csak orra után igazodhatván, el — mert mii t mondám vak s siket volt — ugyancsak fáradozott, mig az ellábalt madarakat egyenkint összekereste. A mint az megtörtént, uj baj keletkezett. Jó nevelésénél fogva ugyan is minden vadat ama pillanatban apportírozott, a melyben felvette, tehát nem roncsolta, nem nyomta össze; ámde mihely tégy foglyot szájából letett, az azonnal ellabolt, vadászura meg a Sajóparton a töltéssel vesződött. Az okos állat tehát, midőn felismerte, hogy máskint nem boldogul, elhordta a foglyokat egy észrevett jégdarabra, ott mindegyiknek fejét a kemény jéghez verte s őket igy sorba rakta. — De még ennél is különb dolgokat vitt véghez. Például ha emelkedettebb helyről kukoriczásban vagy sarju- ban fogolycsapat előtt állott, minden egyes fogoly irányában fejét bólintgatta, azaz mindegyiknek bókot csapott ,s vadászura ilyenkor megtudta számlálni, még mielőtt a falka felrebbent volna, hány darab van a kutya előtt. Atalában ez az okos állat csudálatos dolgokat miveit s értelmes- ségre s dresszurára nézve még a hires Holster erdész vizslája sem tett túl rajta, pedig ez — mint Petermanban olvasható — még azt a bakot is meg tudta állani s jelezni, melyet az adjunctus az öl s galvfa-számadásokban lőtt.

» Hát az öreg Bojardo furfangosságáról beszeltem már nektek ? — kérdezi az egyik megyei tisztviselő. Nem ? tehát hallgassatok meg.«

»Rég idő óta minden érdekesebb vadász-eseményről naplójegyzetekct vezetek, s igy pontosan tudom megmondani, hogy 1865. október 21. igen száras és meleg őszi időben, a Dubrava és Yiszoki köni Hegyháton r y u lakra vadásztunk. Kópéink, nevezete»-« az öreg Bojardo, mely ismeretes \olt szálkás borz- s szőre miatt az egész völgyön, azután a innék Fordít« és szikár Dáma csak hamar nvulat vertek s hajtottak. A talaj rendkívüli szárazsága s a nap rekkenő melege mellett nem csud •, ha azt egy óra alatt tízszer elveszítették s tízszer felsivitották, aziz igen szakadozottan hajtották. Azonban remek kopók lévén, nem hagytak fel vele s a sürübbtn felhangzott felsivi ásókból észrevettük, b- gy a nyúl is fáradtan bukdác-ol, s hamarább kerül kutyafogra, mint puska végére. H gjtuk a dolgot menni, mert a köves s meredek sűrűségbe senkinek sem volt kedve behatolni. Azután csakugyan megszűnt minden hang, a kutyák elvesztették a nyomot, mi meg összejöttünk egy erdőközti tisztáson s árnyékos helyen lepihentünk. Az öreg Bojardo is compareált, s egy bokor megé fáradtan leheve- redett.

»Nézd meg csak, fiam, a Bojardót, mond Lajos bácsi János fUnak, elébb ott a bokrokban nekem úgy látszott, mintha szkjában hordott volna valamit ; vizsgáld meg csak, nem ette-e meg a nyu- lat ?«

»Megvizsgáltuk a vén kopót, de biz a nyúlnak semmi jelét sem láttuk rajta.

»Hivd össze fiam a többi kopót, hadd pihenjenek kissé, azután odább megyünk nyulat kerestetni.

Kürtöltünk, s őszi idő s az orvmadirak vonulási idénye lévén, a közelben czirkáló ölyvekre s sólymokra több lövést tettünk, de a két kopó sokáig csak nein jött.

Végre félóra múlva megérkezik a Dáma, neki megy a Bojardónak, köiülszagolja s azután lehe- veredik. Nemsokára azután jön a Fordíts, az is,

felkeresi a Bojárdót, körüljárja, körülforgatja s az is lepihen.

»No lássátok — mond Lajos bácsi — az okos állatok öreg apjuknak panaszolják, hogy a nyulat elveszítették, s kérdezik nem tud-e felőle valamit ?

Kis pihenés után reggelim maradékát tarisznyámból kivévén, azt a kópéknak osztogattam ; a Fordíts s Dáma jó étvágygyal kapták el a kenyér darabokat, Bojardo ellenben árnyékos bokra mögül elő sem jött, s midőn ott utána néztem, hát hült helye volt. Ez csak annyiban tűnt fel, a menyiben a kenyérosztogatáshoz a jó étvágyú kutya máskülönben compareálni mindig szokott. Hagyjuk a vén dögöt — mond Lajos bácsi, — leghamarább érkezett ide, kipihente magát s újra keresni indult.

Nehány perez múlva felkerekedtünk a két kópéval s uj vad ke esésére megindultunk. Hát alig érünk néhány lépésre az erdőbe, előkerül farkcsóválva a Bojardo s jelenti, hogy ő a hajtott nyulat már megette ; azaz véres száját, lábait s kidoml orodott hasát fitogtatta. Most értettük meg a kujon taktikáját ! Elfogta a nyulat s szájában messze elvitte, de megenni nem merte, mert jól tudta, hogy a Dáma s az erős fiatal Fordíts gyanúperrel élnek s nyomában vannak, a prédát tehát elvennék tőle ; azért azt eldugta s mintha rendben volna a szénája, hozzánk jött pihenni, s csak midőn a más két kopó előkerült s gyanú- jókat lecsillapította, akkor osont el eldugott pe- csényéje utáo.

* * *

A jelenlevő vendégek közt volt egy 100 kilót nyomó hatalmas egyéniség, ki nehány nip előtt a karlsbadi fürdőből, hol májbajától szerencsésen megszabadult, hazajővén, a vadászur hívására annál örőmestebb jelent meg itt, mennél régebben kelletett nélkülöznie a vadászat örömeit. — Harmincz éves vadászpraxisában, melyet három vármegye területén mint szívesen látott vendég gyakorlott, sokat tapasztalt, s igy örömest hallgattatott meg, midőn a szót kérte.

»A jó vadászebekről lévén szó, emlékezzünk meg ama banda kópéról is, mely nekem és sok jó barátomnak nyolez esztendőn át legtöbb vadat hozott puskavégre, melyet az itt'jelenlevők egy- része is ismert s vele vadászott, s melyre azért is kell hálásan visszaemlékeznem, mivel eme 4 i kankopóból álló handa kidülése óta hasonló jó- ‘ ságu s hasonló összhangzatu bandát többé összehozni nem birtam.

»E négy kutyának mindegyike magában véve is remek kopó volt, s mindegyike külön-külön sajátsággal birt, s mi a megkivántató jó vadásztulajdonságokból netán egynek vagy másnak hiányzott, azt pótolta a harmadik s negyedik, úgyhogy öszhangzatos s működésűkben egymást támogató egészet képeztek.

»Vezér és legsebesebb volt köztük a Labancz, egy sárgás szinü, magas lábú, bosszú alkotásu, vékonyfejü, serény kereső s tévesztés nélkül, a megszakadásig hajtó kankopó.

Legjobb kereső volt a veres szőrű Rontó. Ha vadszegény vidéken vagy nagy szárazságban, a többi elunta s abba hagyta a keresést, ő mindig kutatott, n.ig vadat nem vert. Hajtása is ritkán volt tévesztő és igen kitartó.

»Legbiztosabb hajtó s egyszersmind legfiatalabb a bandában volt Zahraj. Biztatva nem szeretett k eresni s ilyenkor megapprehendálva lefeküdt, de azután magától ment, vadat vert és tévesztés nélkül hajtotta. Sajátsága volt, hogy a messze előtte futó vad nyomán csak minden 100—200 ölnyi futás után egy egyes hangot adott, de ha heve- s n hangoztatta kellemes szavát, biztos lehetett a vadász, hogy a vad szorosan előtte jár.

»Legerősebb, de leglassúbb volt a Lator, egy roppant nagy fejű, zömök, erős alkotásu sötét vörös szinü kutya, inkább hasonlított mészáros-kutyához, mint vadászebhez. Jó kereső, jól hajtó, ha rókanyomra jött, azt követte, minden egyebet abban hagyott. Megbirt egyszerre két nyulat enni szőröstől-bőröstől.

(Folyt, következik.)

Csetnek i.

Nagyszeben, 1875. non. 25.

A t. szerkesztőségnek a múltkor közlött statisztikai adataimra tett ama megjegyzésére, mely szerint a 7 8 vadmacska valószínűleg csak elvadult házi macska lehetett, azzal válaszolok, hogy azok valóságos vadmacskák voltak ér pedig legtöbb- nyire Szakadat község határában ejtettek el, az Olt folyam jobb partján, átellenében Frek nagyobb helységnek. A lakosok a múlt évben is igen sok igazi vadmacskabört adtak el egy helybeli szűcsnek, darabját egy forintjával számitva. Mostanság persze kevés szép bőr kerül onnan a városba s kereskedésbe, mert a szakadatiak közül még egyetlen egy ember sem váltott vadászkártyát.

Az őszi szalonkaidény, melyhez vadászaink oly vérmes reményt kötöttek, — hogy vadászkártyáikat mentül inkább érvényesíthessék — nagyon jelentéktelen volt. Egyre többet-többet vártunk ; de biz azok csak nem jöttek többé. Az egész őszi idény tartamában az itteni vadászok összesen 250 darabot lőttek, s ezt sem csupán a város határában, hanem Szecsel, Tolmács, Ra- kovicza, Frek és Zoogt környékén. — Az utósó szalonkát nov. 15-én látták, de nem lőtték. A legjobb szalonkavadászok egyszeri kirándulásaik alkalmával csak 3—5 dbot ejthettek el.

Atalában ugylátszik, hogy ez Ízletes madár (itten 50 krért vesztegették darabját) mindinkább kifogy, mert mindenütt, ahol csak keresztülvonul, erősen lesekednek rá a vadászok. Szaporodásukra, persze, nagyon hátrányos, hogy tavaszi költözéskor tömegesen pusztittatnak.

Rókák ellenben e tájon szép számmal ejtettek el és pedig igen kitűnő példányok. Volt több rendbeli hajtóvadászat is, melyeken azonban alig lőttek egy pár nyulat s ugyanannyi rókát.

Az időjárás nálunk folyvást enyhe ; meleg szél, veröfényes napok, esős napokkal váltakoznak, s ez az oka, hogy a nyulak még mindig kint a földeken tanyáznak, s igy a cserjékben és erdőkben tartott vadászatok folyvást csekély sikert eredményezhetnek.

A miuapában Neustadtnál igen érdekes medvevadászat volt. Ugyanis e helység érdemes polgárai a Feketehegy ismert vadászterületén hajtóvadászatot tartottak, erdeink királyára, a barna medvére. Eleintén rendben történt a hajtás. A maczkó a legnagyobb gyorsasággal sietett a vadászlánczfelé s meg is sebesitették. Ekkor a vad az úgynevezett »Vasashegy« felé fordult, hol a neustadti vadász, Oltyán György, egyszerű göbecs-fegyveré- vel állt elébe. Lőtt és talált ; azonban a medve erre nem igen látszott hederiteni. Oltyán tehát újra. töltött ; de primitiv szerkezetű fegyvere a nedvesség miatt nem sült el. Most azután ugyancsak meg volt akadva emberünk ! Mintegy öt lépésnyi távolból fölemelkedett a megsebzett talpas hátsó lábaira, s egyenesen vadászunk ölelésére sietett. Ekkor, ép a válságos pillanatban, termett ott két neustadti ember a megszorult vadász segélyére. Gyorsan átadták Oltyánnak egyetlen vadászeszközüket, egy éji-ördárdát, s ezzel kezdte magát védeni a felbőszült vad ellenében, természetesen siker nélkül. Most következett a valódi válságos pillanat, amaz ölelkezés, mely után még a szerelmi lángtól égő ifjúság sem igen sovárog. Oltyán azáltal igyekezett a fenevad éles karmainak közeléből menekülni, hogy arczát kezével takarta el. Rettentő elszántsággal és emberi erőn felül küzdött a derék vadász a medve ellen. A birkózásban mindketten alágurultak a hegylejtön, s ekkor történt az, hogy Oltyán, utósó erejét összeszedve, lábát a medve fogaiból kiszabaditá, ezt bal fülén megmarkolta s félre nyomta. Végre sikerült a két parasztnak a maczkóval, mely a többszöri lövéstől nagyon el volt lankadva, elbánni, s Oltyánt a nem kellemes ölelésü karok közül kiszabadítani. Az elejtett vad több mint másfél mázsát nyomott. A bátor vadász viszonylag már jól érzi magát. Öt sebbel szabadult meg, melyek közül egy a ezombján, a legveszélyesebb volt.

A farkasok ugyancsak garázdálkodnak vidékünkön, noha a tél még jó távol van. így a na~- pokhan is Csikszentgyörgyön nehény farkas egy-