Vadász- és Versenylap 19. évfolyam, 1875
1875-10-20 / 42. szám
584 Vadász- és Verseny-lap. Október 1875. Vadgalamb eddig nem látott mennyiségben lepte a tarlókat, és ki örömét lelte vadászatukban, az ugyan kipuskázbatta magát rájuk. Seregesen röpködtek ide-oda s jó leshelyről nem győzött az ember tölteni. Örvös galamb azonban feltűnően kevés volt. S végre a »vadászati jegy«, melylyel szerencséltettünk, is itt van, hogy ebből azonban a vadak szaporodását a lesi puskások leapadását lehetne kicalculálni, abban Tamás vagyok. A jóra- való vadász megfizeti adóját és úgy megy vadászni, — ellenben a paraszt nem fizeti meg és még is elmegy vadászni. A törvény itt van teljes szigorával, de nincs aki érvényesítse ; nincs ki őrködjék felette, ki a vadásztól megkérdje, van-e jegy ? — Eleinte csak fognak kissé tartózkodni, de később, látván, hogy senki sem ellenőrzi, csak úgy mennek, mint eddig mentek ; — de minek is az ellenőrzés, ha esak a kasszába pénz folyik be ! S legvégre jövendő vendégeinkről, mert még nincsenek itt, az erdei szalonkáról jövőre — többet. Zombor, 1875. okt. 11. Szt. A róka bucsuzója Éji kép. Az erdős hegység fölött tornyosuló felhők mögül csak néha-néha bukkan ki az ujhold, kétes gyér világot vetve a kopár talajra ; a hó sűrű pelyhekben hull, s vésztjósló újságot hirdet az egy kis irtás közepén összegyülekező társaságnak, mely egy szegény tizágásnak készül a végtisztességet megadni, melyet az otromba dögvadász só- rétje küldött a másvilágra. Rókagyülés van, melyben mint korelnök részt venni eljött ő is, a ravaszok legravaszabbika, a számtalanszor megénekelt vén róka. Vénségtől görnyedezve s a legmélyebb nyomor képét nyújtva kullogott elő, bőre piszkos, redves, kopott, hasa fehér, vitorlája kopasz volt, egyik szeme söréttel kilőve, két év óta súlyos fájdalmat okoz neki, mig a másik vizenyős-elhomályosodottal alig lát ; valóságos róka-kisértet. — Stryehninre ! hisz ez a vén lator ! üdvözlünk öreg atyus ! — kiálfa néhány élemedettebb róka. — Köszönöm, felelt a gonosztevő oly rekedt kö- héeselö hangon, melyért a »molnár és gyermekében« a molnár előadója okvetlen megirigyelte volna. — Ez ama hires szivrabló, kiről mama any- nyit mesélt ? — mormogá megvetőleg egy rókakisasszony. Ennek ugyan a jövő hóban meg nem hódolunk, ugy-e Tinikém ? — Jut eszembe ! válaszolt a fehér torkú Tinike, ilyen vén bolonddal szerelmeskedni, ugyancsak szépet mutatna, mint udvarló ; még számításból se lennék felesége, inkább mennék férjhez az erdöcsösz csipás komondorához. Piha ! szerencsénkre kedves unokám, nem kell méltó imádókról aggódnunk, azoknak jönni kell. — Feri, hallod, hagyj békén, mert különben megérzed a fogamat. — No atyus, az asztal terítve van, fogj hozzá, veszély sehonnan sem fenyeget — kiáltott egyszerre több róka. — Tudom, tudom, köszönöm gyermekim. Sajnos, egyetlen vágófogam ily kemény eledellel már nem tud megbirkózni, legföllebb egy fiatal csirke, vagy egér, vagy vakandokkal élek, mind a féle eledel a mitől nem igen lehet hizni. Nagyon tönkre silányultam, no de egy darab vesepecsenyével mégis megpróbálkozom, talán úgy is halotti torom az, mit ma itt megültök. Úgy van, barátim, az egykor oly szépen világitó lámpás kialvó félben van ; mind a mellett jókedvvel nézek a halál elé. Tetteim dicsérik az urat, s meghalni mindnyájunknak kell, halhatatlanok csak az emberek óhajtanak lenni, — mi hasznuk belőle. E szavak után csonka hátsó lábával gúnyosan mosolyogva vakard meg varas nyakát. — Undorító — suttogá Fanni kisasszony. — És nevetséges — csak három lába van, tévé hozzá nyihogva Eulalia kisasszony. — Fitymálkodó cocotte-ok, csúfot űznek nyomorúságomból, s holnap talán már a vadászlak előtt keresztbe lóg a bőrük, az ostoba baromfiak mellett. Tudjátok, hogy ezen csonka lábomért tulajdonkép vitézségi czimet érdemlenék, magam haraptam le még akkor, mikor olyan kölyök módra futkostam, mint ti, nagyobb orral, mint észszel ; a hányszor e csonka lábamra nézek, fülembe zug elleneim gánykaczaja, s a boszu kigyói mérgesen fölsziszegnek keblemben. — S nyakamon e sebet tudjátok hogy kaptam ? Egy sassal verekedtem, ki egy gödölyét akart előlem elragadni —- és az ostoba firkászok azt mondják, hogy az a hunczut madár nem megy a dögre. — Ostobaság ! ép úgy, mint mi üldözött social-demokraták. No de kapott tőlem ez a becstelen aljas zsivány ntravalót. Szent ám a tulajdon. — Asztalhoz — ordított a kórus. — Megálljatok fiaim, lányaim, unokáim és dédunokáim — szóla tompa, parancsoló hangon a vén lator összegyűlt vérségéhez. — Zabolázzátok meg gyomrotok mohó étvágyát, s üdvös figyelemmel tartsátok féken fogaitokat addig, mig saját javatokra elmondom azt, a mi szivemen fekszik ; én búcsúbeszédemet tartani jöttem ide.«-— Beszélj, beszélj — hangzók minden oldalról a már megkezdett tizágas körül. — Azonnal, drága gyermekim és pajtásaim. Csak engedjétek meg előbb, hogy száraz torkomat ezen meredt szemű erdei király nyelvével megnedvesitsem. Ily jóizü falatot már rég nyeltem nagyon, ni-ni félig meg is van pörkölve. Ah ! gyermekeim, az élet nagyon szép, ha ily adományokkal van fűszerezve, szeretném még élvezni örömeit, de zavartalanul s fiatal erővel. Atkozott féreg, ép most csipkedi vörös bőrömet « — Szólj, szólj, minket már kinoz az éhség — kiabált az élvsovár többség. — Halljátok hát, a szószékre lépek — s a vén lator ügyetlen ugrással helyet foglalt a dögön. »Uraim és hölgyeim !« »Ismeretes előttetek, mily gyakorlatilag töltem el tanéveimet, mint akadtam kalandor lovag létemre bites társnőre, s mint élvezem -— Fanni, kotorász csak gyöngéden a hasain környékén pompás fogacskáiddal — a családi élet gyönyöreit, végre miként kellett, halálra üldöztetve a buta vadász fajzat által, tolvaj pénztárnok módjára feleségem s gyermekeimet elhagynom. Kemény sorcsapás volt ez, melyre szüntelen fájdalommal kellene visszaemlékeznem, ha hogy az anyatermészet a bevégzett tények iránti megnyugvást idejekorán belénk nem oltotta volna. Úgy azt is fogják többen tudni közületek, miként füzém magamra a házas élet rózsalánczait több Ízben polgári utón, s mint valék képes a létért való küzdelemben rendkívüli elmére mutató tetteket elkövetni, melyek már férfikorom elején az »átkozott róka« hírébe hoztak. — Eulalia, nyald meg csak egy kicsit nyakamon a vart. Rendkívül hosszú életemben — mi fajunknál ritkaság — az idők nagy és viszontagságteljes sora vonult el fölöttem és keserű tapasztalatokkal gazdagon, telve testi sérelmekkel, elértem azon határt, hol a jó kedv, erély, eszesség és emésztőképesség kénytelen helyt adni a gyarló aggkornak, és most erőtlenül s fáradtan állok a halál tornáczánál, a mivel egyébiránt keveset gondolok, mert úgy is le kell mondanom minden testi élvezetről, ezek nélkül pedig e földi lét tűrhetetlen. — Fanni vakarj meg egy kissé, úgy, úgy, kedves jószág. Nemsokára menyegzőt tartasz, nemde ? 0 ! kéjekkel telt Februarius ! te számomra nem létezel többé ! letűntél örökidőkre ! — »Elalszunk ; olyan mint egy pályadijt nyert dráma ; a vén lator unalmas lesz ; bizonyosan hollót nyelt reggel.« — Halljuk, halljuk — mondák a többiek. — Nem akarok hosszasan terhetekre esni tapasztalatimmal — szóla gúnyos nyihogással a vén lator, bár a legbiztosabban meg tudnám nektek mondani, hol az ördög fészke. Tapasztalásokat, különösen a szerelemben, még a rókafajnak is személyesen kell szerezni. Igaz lelkünket a gondviselés oly tésztából gyára, mely megóv minket attól, hogy Hü-belé-B ,lázs módjára neki menjünk a veszélynek mint az ember, a mindenhatónak e pöfieszkedő és képzelődő képmása. Egy ponti-ól azonban körülményesebben akarok különösen nektek fiatalabbaknak szólani, kiknek gavallér pályájukat még csuk most keilend befutni, — Eulalia, kénytelen vagyok arra kérni téged, viseld tisztességesebben farkadat — miután egészen ujabbkori vívmányéi van szó, melynek ismerete nektek okvetlen szükséges lesz, mert a kit idejekorán intenek, az félig meg van mentve. — Feri öcsém zabolázd csak még egy pillanatra étvágyadat.« — »Elég, elég, mi éhezünk« kiáltanak az ifjú rókák. — »Csend !« mordult vissza a női termőképesség határszélén álló két dá na. — »Csak egy pillanatnyi türelmet kérek még« monda a vén lator, »előadásomnak, mely nagy hasznotokr-a fog válni ; mindjárt vége lesz. Halálos ellenségetekről akarok szólani, halljátok tehát ! Előbbi időkben szokásos volt az emberek közt olyan egyéneket, kik hatalmuk vagy tevékenységük által veszélyesekké lettek, bajlódások sőt néha háborúskodások kikerülése végett titkos utón, azaz étel- és italokba valamely emberbaráti kéz által kevert méreggel, a másvilágba küldeni. Idővel azonban hírhedté vált ily módon menekülni az ellenségtől, azért nyíltabb eljárást követtek, s inkább rok ezer embert s nagy összeg pénzt áldoztak fel annak legyőzésére. Azután békét kötöttek vele örök időre, csupán azért, hogy legközelébb a háborút újra megkezdhessék. Mérgezések már csak a közönséges polgári életben jöttek elő, hogy koronkint kellő világításba helyeztessék ama szörnyeteg, melynek ember a neve, és hogy a vak istenasszonynak alkalma legyen magát a megijedt emberiségnek teljes dicsőségében mutatni. — Én már ideges lettem a vén lator unalmas s reke It kelepelése miatt — sugá Klotild hajadon a szomszédja fülébe. — Atkozott ifjú fajzat, unatkozik, ha szerencsétlenségtől akarom megóvni — morgott a véu lator köhe'cselve. — Klotild kisasszony, ha be nem fogja száját, majd kap egyet tőlem. — Tehát menjünk tovább. A szokást, mely azelőtt a magas politikában divatozott, jelenben a zöld kabátos urak merő lustaságból kezdik követni, hogy fajunkat környékükből titkosan és gyorsan kiirtsák. A legétvágygerjesztőbb állati hulladékokat szórják utunkba, egy pár falatot minden meggondolás nélkül lenyelhetünk, mig olyan nem kerül fogaink közé, mely föltűnően keserű izü, s meg van mérgezve, s ha ezt rögtön a szánkból ki nem adjuk, szörnyű halált okoz. Találkoztak olyan rókaellenségek is, kik a méregkeverésből ipart űztek, s e nemben magasabbra vitték, mint néhai Brinvilliers marquisnö, Borgia Lucretia és még más úri emberek is, különösen valami Zei- ler nevű ur, ki készítményeiért egyenesen a pokolba való. (Folyt, köv.) Gróf K. — és h—. Körültekintés a franczia sport mezején. Fruncziaországban is megindult immár a lőva- dászati idény s mint a sportlapok gyér tudósításaiból látjuk, elég szép eredménynyel. A nagyobb- szerü hajtóvadászatok, fáczánra s egyebekre csak október közepe után kezdődnek a Seine-et, Marne departement nagy vadasterein ; már csak azért is, mert előbb a bokrok s általában a növényzet sokkal siirübb és áthatlanabb, semhogy a hajtások sikerültére számitni lehetne. * * * A franczia köztársaság tábornagy elnöke, mint a »Derby« jelenti, a vadászat megnyílta óta szabad idejét jól használta föl. Ugyanis több Ízben
