Vadász- és Versenylap 19. évfolyam, 1875

1875-08-04 / 31. szám

AUGUSTUS 4. 187 5. VADÁSZ- ÉS VERSENYLAP. 205 után végre a mult évben sikerült, s én nyilvános árverésen a városi batárnak 5/

s-od részét, azaz 13,496 katastrális holdnyi erdőséget s mezőséget 6 évre bérbe vettem, melyhez 2487 katast. holdnyi felső-sajói saját vadászkörömet, mely azzal szomszédos, hozzácsatolván, oly vadászterület állott rendelkezésemre, milyen kiterjedésre vagy változatosságra nézve nem sok van Felső-Gömörben. Ez meglévén, egy válogatott társaságot hoztam össze, mely elnökségem alatt a vadászat nemes sportját a törvény s saját alapszabályainak korlátai közt mértékkel gyakorolván, főczéljául a hasznos vadak óvását s tenyésztését ismeri el. Válogatottnak mondom, mert a társaságba csak a kifogás nélküli egyéniségek, még pedig olyatén titkos szavazás utján vétethetnek fel, hogy a feltétlen elutasítás csak 3 tagadó vokstól függ. Fősúlyt fektettem mindig a vadóvásra és ápolásra, a miért a társulatnak első teendője volt a vadászköröket elegendő számú s megbízható felügyelőkkel ellátni, ezeket vadorzók feljelentéseért, kártékony kutyák s ragadozók lövetéseért stb. gazdagon díjazni ; egész erdőköröket, egész évre, sőt hosszabb időre teljesen tilalmazni, a többi pagonyokban pedig a szoros vadászati rendet megállapítani. Fennáll a tár saság tiz hónap óta, a rendhez kezd szokni a lakosság, s reményiem, hogy néhány esztendő múlva a felszaporodott hasznos vadakban sem fog a kivánt siker elmaradni. Most néhány szót a tavalyi, azaz mult idénybeli vadászatokról: Özekből-— a legcsendesebb pagonyok (herczeg Coburg pusztapolói vadászkastélyának szomszédságai) folytonos tilalom alatt tartatván — csak 8 darab lövetett. Fogoly szép számmal volt. Én a város körüli mezőségekben 13 falkát ismertem s 9 falkáböl 30 darabot lőttem. Ez nem látszik soknak, de kérem alássan, a fogolyvadászat Dobsinán, e kutyát s embert kipróbáló, girbegurba, szakadásos, sürü cserjékkel vegyes, meredek s magas földeken nagy mesterség s igazi lutrijáték, s itt senki sem is emlékszik, hogy én előttem valaki valaha foglyokra vadászott, avagy vizsla szerepelt volna. A vadász hosszas keresés után feltalálja a falkát, ba jut lövéshez, ugy egyet-kettőt lőhet, ha nem, úgy nem, s mindkét esetben a falkát az nap többé nem látja. Igy jártam én tavaly, igy 1873-ban s 1872-ben. Mindhárom évben a vadászat megnyitásakor teljesen kinőttek voltak a foglyok s a mondott bárom évben egyszer sem sikerült a falkát szétrebbentem, hanem az első felveretés után távoztak, mintha a föld — itt a szomszédos sürü erdők — nyelte volna el. Foglyászat közben lőttem még 3 sólymot s 2 nagy liéjját. Fürj tavaly feltűnően kevés volt. Én mindössze 3 dbot kaptam le. Nyulat sem nyáron, sem őszszel nem lehetett találni. A mezőséget vizslával, az aly-erdőket s később a fenyveseket jis jó kopókkal kutattuk át bár hányszor, a tapsifülesnek sehol nyoma sem volt. Feltűnő volt e nyulszegénység, s azt hittem : valami nyavalya pusztította el. Jól mondja Baloghvölgyi barátom a »Vadász- és Verseny-lap« 8-dik számában, hogy a nyul a mult esztendőben vagy szemfényvesztő vagy vándorló legény volt, mert november 11-én ^esvén az első hó, mindjárt másnap temérdek nyúlnyom volt látható a város körül, s január végéig lövetett — mit itt senki sem mert reményleni — 150 dbnál több. Honnan került elő ? az most is rejtély előttem. Mi az erdei szalonkát illeti, az a mult őszszel itt aránylag kedvező számmal jelentkezett. Notabene, kérem szem elöl nem téveszteni, hogy ez itt igen igen begyes vidék, melyen alig van egy-két s az is csak kis terjedelmű oly vágás, mely buschirozásra alkalmas volna, azaz dehogy alkalmas, csak nem absolute alkalmatlan. Október 18-án találtam s lőttem egyet, október 19-én találtam négyet s lőttem hármat, október 25-én találtam kettőt s lőttem egyet. Igaz, hogy ez csekélység, de kielégítő, a mennyiben rosz egészségem miatt többször nem is vadászhattam, s az emiitett három napon is alig volt erőm 2 óráig cserkészni. A szalonka jelenléte azután még nov. 10-éig volt nekem majd naponta bejelentve s csak a Márton-napi havazás űzte tovább délnek. Medvékből a múlt évben csak egy lövetett, az is már az iglói oldalon, november 18-án, mely napon egy a fris hóban becsapázott s meghajtott 4 mázsás erős talpas lövetett. A lövész : Ivan János dobsinai bányász simpla puskából, 3 futóval kamrába találta a vadat, s az helyben megdermedt. A vaddisznók a temérdek bükkmag miatt egész karácsonyig itt tartózkodtak, hajtásba többször kaptuk, de puskavégre nem. Szomszédságunkban azonban 3 db, köztük egy harmadfél mázsás agyaras lövetett. Tél közepén elhagyták ezen fenyves, bükkös régiót s lejebb a tölgyesekbe vonultak, a csetneki vadászok 6 dbot ejtettek belőlük. Hiúz nem jelentkezett a mult télen, de a farkasok erősen garázdálkodtak a szomszédos gr. Andrássy erdejében. Ott az őzállomány (tán legszebb volt egész felső Gömörben) aligha nincs több évre tönkre téve ! Szegény gyenge rőtvad alig birt mozogni az öles havakban s még e fertelmes toportyánféreg is pusztította. Két ordast sikerült mérgezetten feltalálni s hihetőleg több is elpusztult a stryehninos konezokon. A több ízben tartott hajtővadászatok eredményre nem vezettek. Említést érdemel, hogy a télen át kitett mérgezett ló- s kutya-vonszalékot a farkasok fel nem vették s csak midőn egész őzek állíttattak ki mérgezetten, ezekkel sikerült a pusztítás. Az 1874. tél beállott november 11-én, Márton napra jó fris lióval, mely tartott megszakadás, azaz olvadás nélkül april 4-éig kitartó nagy hideggel. Április közepén a város árnyékos utczáin még sok hó feküdt. A téli szárnyas vendégek közül a fenyves madár s húros rigó (turdus pilaris és t. viscivorus) nem nagy csapatokban — nálam itt, hol borókás helyek nincsenek, csak igen csekély számban — látogatta felső Gömört. A selyemfark (bombycilla garrula), mely az utóbbi télen sem jelent meg, most is teljesen hiányzott. Az erdei szalonka — e szivdobogva várt tavaszi vendég — a hosszú tél miatt itt csak april 5-én mutatkozott először. Én april 6-án tántorogtam ki szédelgős, fájós fejemmel az első esti lesre, s szerencsésen lőttem is két bosszúcsőrt, a többi estéken még egyet-egyet, s igy összesen négy dbot lőttem. Ezekkel együtt Dobsinán mindössze csak 11 db került aggatékra, de már lejebb az oláhpataki oldalakban gr. Andrássy Manó vasgyári tisztje egymaga 11 darabot ejtett. Az egész vonulás alig tartott két hétig, a snepf kevés volt s valamenynyie hitvány állapotban. A fajdok dürgése martius végén, bár teljesen téli időben, kezdetét vette, de a vadászatot hátráltatta s nagyobbára lehetlenitette a nagy hó. Siketfajdokból, melyek eldürrögtek, mielőtt megközelíthetők lettek volna, itt nálam egy sem lövetett, de a könnyebben hozzáférhető csetneki hollákon két darab ejtetett ; nyirfajdokból ellenben — mint már táviratilag tudattam — 4 darab esett el. E nemes szárnyas fővad vadászatát én fájdalom már 3 év óta nem gyakorolhatom s azóta t. szerkesztő ur is nélkülözi a hosszadalmas referádákat, ilyennel tehát nem szolgálhatok.*) Magamról tehát csak annyit : a mint kitavaszodik s a szalonkaidény vége közéig, engem kicsal a vágy a fajdos begytetőket s oldalakat — megjárni? nem, ebhez erőm nincs, lianem csak megtekinteni, s ha szép az idő, órákig elülök alkalmas helyen s feldstecheremen át nézem, mint kopaszodnak a havaktól a begytetők s nyílnak a dürgterek. Képzeletem ilyenkor elragad, s látom lelki szemeimmel a nagy szárnyast, hol s melyik fényűn csattog, köszörül, vagy hol tánezol s csuliúkol a tűzvérü hóbortos nyirfajd, hogyan közelitem meg s hogyan törik le fegyverem dördülése után. A mult május hó 10-én egy csendes s meleg tavaszi nap délutánján kimentem az észak felé magasló begyhátra, melyen keresztül a straczenói gyalogút vezet. Lassan ballagtam fel, élvezve a nyiló tavaszi üde levegőt s feléledve a fakadó aljerdőktíől hangicsáló sok apró madârliangokon. Felérkeztem a hegyhátra, fáradtan leültem, s szép kilátásom lévén, pihenve néztem, hogyan bontakozik ki a zöldelő természet a rideg tél öleléseiből. Este 6 óra volt, eleven volt körülöttem az élő állatvilág, zsongott a bogár, rigó, pinty, czinke, csöntör, pacsirta, kakuk s temérdek más szárnyas szerelmi hangját hallatta, a mint a tőlem délnyugati irányban felmagasió fekete hegység felől — mindezen változatos zenétől teljesen elütő dallamos hangok érinték fülemet. Mintha villany járta volna át minden eremet, ugy felszöktem a rythmikus buborékoláson s közbe meszsze elható csuhúkoláson. Hisz ez dürgő nyirfajdkakas, s ily közel, alig 2 óra járásra a várostól! Ne nevessen ki tisztelt szerkesztő úr, de higyje el, lia elmondom, hogy sírhattam volna örömömben, bánatomban e mennyei hangokon. miket már négy esztendő óta nélkülöztem ! — Igazán értem a vadász-breviáriumot, ha mondja : »Dem Waidman schallt's wie Kirchtagsglocken, wenn in der Balz die Hähne locken.« Rövid félórai távolságnak tetszett a dürgés helye s én oda siettem. A szemközt jövő légáramlat a kedves hangokat majd erősebben, majd gyengébben hozta fülembe, én tovább haladtam, de a fajd még mindig messze volt. *) Eldg sajnos. Szerk. *