Vadász- és Versenylap 18. évfolyam, 1874

1874-02-04 / 05. szám

FEBRUÁR 4. 1874. VADÁSZ- ÉS VERSEXY-LAP. D :> sége Bábolnának, mert ott nem tenyésztetik telivér; — de nem vagyok oly egyoldalú gondolkozású, hogy azt tartsam : miszerint minden haszontalan, a mi nem angol telivér. — Beismerem igen jól a behozott norfolki mének nagy hasznát, beösmerem a Noniusok jó tulajdonait, és sok hasznát várom lótenyésztésünkre nézve annak, hogy az ezen fajból nevelt mének most mind az országban maradnak ; beösmerem szintén az úgynevezett keleti vér használhatóságát, ha oly alakban mutatkozik, mint a mezőhegyesi Schagyák és Gidránok; de sokat foglalkozván egyátalában állattenyésztéssel, abból, mit Bábolnán nevelnek, jó eredményt várni nem tudok. Meglehet, — megengedem, noha nem hiszem — hogy óriási türelemmel és szorgalommal sikerül hosszú évek során tul — nagy kisorsolások és gondos beltenyésztés által odajutni, hogy Bábolnán elö tudunk állítani megint egy oly fajt, mint a Gidranok és Schagyák, melyek előállításához talán sok szerencse is járult. — De ez igen kérdéses; sok, sok idő, fáradság- és pénzbe keriilend. S aztán ? csak oda jutunk, hogy más lovat használunk tenyésztésre, mint azt, melyet most fönntartani iparkodunk ; mert bizony a Gidran- és Schagya-fajokban is kevés maradt meg az arabs ló jellegéből. Azt igen is jól tudom, hogy a túlságos nagy ellentét a keresztezésben jó eredményhez nem vezethet, — nem is kivánom azt, hogy kisebb gazdáink apró lovai nagy erős mének által fedeztessenek ; — de ha ezen fajlovakat javítani akarjuk, azt bábolnai mének által elérni nem fogjuk. — Vér, tüz, elég van ez állatokban úgyis; a mi hiányzik: az csont és tömeg (Masse), és ha javitani akarjuk ezen lovakat, iparkodnunk kell legelőbb is a csontvázat átalakítani, mit pedig oly apalovakkal, melyeknek maguknak sem csontjuk, sem lapoczkájuk, sem derekuk, sem oldalbordáik nincsenek, nem fogunk elérhetni. — Nem kivánok ezen fajú lóra nagy méneket, de kivánok széles, rövid lábu, zömök csődört; nem pedig könnyű, vékony, ho.szszu lábu, czifra, tüzes állatokat, minők a bábolnaiak. Egy barátommal utazván egyszer vasúton, s lótenyésztésről beszélgetvén, kimutatott az ablakon egy tarlóra, melyen egy pár összebékózott paraszt ló legelt, s mondá : »nézz oda; mig nálunk igy bánnak a lóval, szükséges oly lovat tenyészteni, mely minden nyomorúságot ki álljon.« — Ezt ballom sokszor emliteni azoktól, kik az arab lovat pártolják; de nézetem és tapasztalataim e tárgyban másak. — Először is: én nem tartom szükségesnek, hogy az állam azokat segitse s azok miatt költsön sokat, kik maguk saját érdekükben nem tesznek semmit, főkép midőn ez által gátolva van az iparkodó embert nagyobb mérvben segíteni. — Másodszor: ha egy roszul tartott, kicsigázott, Yékony, kiskancza, szinte vékony és könnyű méntől kap csikót, ez rosz tar;ássál nem erősebb, de igenis még rosszabb lehet anyjánál, bármennyire is egy-vérű a két állat; — de lehet a rosz tartás daczára is valamivel jobb, ha a mén egy kis erőt adliat belé. — Harmadszor pedig: az időviszontagságok és rosz táplálékkal való daczolástnem annyira a fajban tartom keresendőnek, mint inkább a felnevelés- és tartási módban, melyet az állatnak nyujtottunk. — Negyedszer pedig: nem tudom elhinni ép ezért, bogy a bábolnai csikó, mely gondosan van felnevelve, de mely nemcsak maga, hanem összes családja sem volt használatban, nagy tehetséggel birjon nyomorúsággal daczoló kitartást átörökíteni. Miután az utóbbi időkben Francziaország oly nagy haladást tett a lótenyésztésben, sokaknak mintaképe lett, s hiszem, elé fogják hozni, hogy miután azon ország némely vidékein tart az állam keleti fajméneket, az nálunk sem lehet rosz. — De nem kell elfeledni, hogy Francziaország népének lovai mások, mint a mi népünké, és hogy ott a könnyű lovasság számára nehezen lehetvén lovat találni, kénytelen az állam iparkodni könnyebb lófajt előteremteni. Nálunk nagyon is sok a könnyű ló, s e bajon nem kell segíteni; huszár alá való lovat eleget találhatunk, de erős lovat mentül kevesebbet. E tekintetben tehát Francziaország példája nekünk irányadó nem lehet. — De nem is mondom, hogy egy napról a másikra töröltessék el egészen a keleti faj tenyésztése az államménesekben (miután sajnos, de való, hogy nálunk még szükségesek az államménesek); maradjon meg még ugy, a hogy Mezőhegyesen tenyésztetik, nemcsak a Gidran- és Schagya-fajokban, de az ottani úgynevezett arabs ménesben is; de ez elég, tökéletesen elég. A bábolnai ménest magát, hogy használható legyen, majdnem egészen át kell alakítani — oly rosz ; de minek ezen fáradság és költség, midőn jó hatása nem lehet a lótenyésztésre nézve a könnyű arabsokkal való keresztezésnek. Mikép mondám, s azt hiszem minden tenyésztő el is fogja ismerni, a kis par a sztló javítására szükséges, hogy azok kits, de mély, csontos és széles ménekkel kereszteztessenek ; mind oly tulajdonok, melyek az arabs lónál csak igen ritkán találtatnak. Ily méneket azonban egyes tenyésztőknél mindig lehet találni, s ha az állam határozottan a ménvétel terére lépne, rövideden nagyon sokat lehet kapni. Pénz szűkében szenvedvén az ország, a kormány sem tehet mindent, mit tenni akarna; de most épen az marad el, mit illett volna, a főpap s főbíróval vendégszobánkba vonultunk s másnap reggel derekasan megpihenve felkeltünk akkor, midőn a társaság több tagja a poharazást alig hagyta el. Augusztus 5-kén reggel a nyomozásra küldött erdővédek ismét ezen fenyvesben csapásztak be néhány őzet, mi tehát ezt másodszor hajtattuk meg. Ismét szólt a puska, de a mámoros vadászok csak hibás lövésekkel számoltak he. A. jég még mindig lábnyi magasan feküdt, apró szemű volt s inkább hasonlított régi hóhoz mint jégesőhöz s sajátságos látvány volt nyár derekán az őzek, kopók, emberek lábnyomait látni, mintha karácsony ideje lett volna. Az eznapi második hajtás egy távolabbi erdőkörben történt, hol szintén több őz járt a kopók előtt, de részint arra törtek ki hol puskás nem állott, részint rosz lövésekre jővén, teritőre e hajtásból semmi sem jutott. Lehetett volna pedig szép eredményt mutatni, ha —valljuk meg az igazat — e hajtás hibásan nem lett volna rendezve. Ugyanis a kopókat kétfelé választva, két szomszédos, de külön körbe bocsátották, a lövészek meg a két hajtás közepén egy hosszú sorban állottak fel. Mindkét helyen vertek őzeket s hajtották a közép felé, ámde mindegyik az ellenoldalhói hangzó csaholásra vagy vissza, vagy oldalt kitört, s a lövészsorig egy sem jött. Puskázott csak néhány legény, ki a kópékkal járt s mindegyike hibázott. Nagy területeket jártunk meg, a hajtások is több órai időt vettek el, s mi déltájban eléggé fáradtan jöttünk le a regényes szépségű Elesköhöz, melynek vadászlakánál az ebéd készült. Itt azután — több hajtás ez nap nem lévén programmunkban. szép, csendes, bár kissé hűvös időben — mert az erdők sűrűjében a jég csak harmadnapra veszett el — teljes kényelemnek adtuk át magunkat, mely a kiállott fáradság után oly igen jól szokott esni. Ki kora reggel óta a fris és aromaticus hegyi légben vagy nyolez óra hosszig folyton talpon van, a hajtások alatt az elővárt vadra, a kopók csengős hangjára s az egész környezetre ébren figyel, lövéseket hall vagy maga is vadat ejt; azután szép tájékon kedvező napos időben pattogó tüzek mellé kerül, lepihen, éhségét, szomját ízletes étellel, itallal csillapítja, illatos szivarra vagy pipára gyújt, s a fesztelen vadásztársakkal az elmúlt hajtások s vadászatok történetét reassumálja, régi eseményeket, tréfákat felmelegít, s általában a jó humornak is tág kaput nyit: — az be fogja ismerni, hogy a va. dászat eme utolsó szaka, melyet a német Letzter Triebnek vagy Tafeltriebnek nevez — mulatságos élvezetre nézve nem utolsó helyen áll. Igy történt itt is. Jókedvű lett a társaság. Előkerültek a régi kalandok, az elköltözött vadásztársak emlékezete, s adoma adoma után nevetésben tartott mindenkit. Midőn ebben kifáradtak, akkor a czéllövés vette kezdetét. Itt ugyanis ama szokás uralkodik, hogy a vadászat bevégzése után mindenki kisüti fegyverét, melyből, ha a társaság nagyobb s jó hangulatban van, oly tüzelés kerekedik, hogy az több lőporba kerül, mint mennyit vadra egész éven át felhasználnak. A port általában a fegyvertilalom idejében sem kímélték, s ha finom puskapor nem telt, akkor használták az apróra tört bányászport, melyben szükséget soha sem szenvedtek. Czélnak kitűztek egy babkaróra szúrt üres palaczkot 40 lépés távolra, melyrt a városi erdész megjegyezte, hogy ennyire a palaczkot ő kővel is le tudja dobni. Mindjárt akadt, ki ellene fogadni akart. »Fogadni nem fogadok, de tán ledobom /« volt a válasz s követ vett fel. »Ha ledobod, Sándor, én fizelek 12pint bort«, — szollal meg az egyik. »Fn meg adom a vacsorát hozzá/« — secundál a másik, s midőn az erdész hajításra fogja a követ, hirtelen — mintha félt volna, hogy elkésik vele — belekiált a jámbor serfőzőmester : »Unt ik keb an A mer Pier/« Repül a kő s a palaczk darabokra törik. Egy felkiáltás, azután hangos kaczagás tört ki a véletlenség által oly bámulatosan lefőzött fogadók felé, s leginkább a fejét vakaró serfőző lett sok csipős megjegyzés tárgya. Most már a palaczkot túlságos messzire, t i. 80 lépésre szúrták ki; ficzkós lövésekre meg egy deszkát,a savanyuvizes ládákról, 120 lépésre állítottak fel, s e két czél felé folyt a tüzelés. *