Vadász- és Versenylap 18. évfolyam, 1874

1874-01-14 / 02. szám

R EBRUAR 18. 1874. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. 13 csátani. A fiatalok életük 14 — 20-dik napján már repülőképesek levén, s eszerint a veszélyt jóformán kikerülhetvén, ez a tulaj donkép eui idő a család szabadlábra helyezésére. Az öregeket szülői szeretetük csakhamar gyanakvóbbakká, elővigyázóbbakká és vadabbakká teszi, mint aminők anélkül lettek volna; a kicsinyek pedig már zsenge korukban megismervén a szabadságot, azzal élni tanulnak, az erdőben otthonossá válnak, annak veszélyeit megismerni — s mire felnőnek — kerülni tanulják. — Ha ezeket kibocsájtottuk, a fogságban növekedetteket is szabadon ereszthetjük, kik is az előbbiekben nevelőkre s vezetőkre fognak találni. A siker összes titka az itt leirt eljárásban rejlik. Öreg madarakat kitenni, hogy azok meghonosuljanak — badarság (ha csak igen nagy számmal nem rendelkezünk), ellenben: öregeket faiakkal kitenni — helyes dolog. Az oly gyakran hangoztatott »állati ösztön«, melynek csodálatos voltáról oly bámulatos regéket hallunk, melynek nyilvánulását azonban senki sem képes bebizonyítani, ezen állati ösztön egy állaton sem segit, mely önmagán nem tud segiteni, még pedig azon egyszerű okból : mert nem létezik — legalább józannl gondolkodó ember előtt nem — se szerint nem is segíthet.; de igenis segit tapasztalás által szerzett ismeret s tehetségeinek megfeszítése, ez üdvös ugy az állatra mint az emberre. Hasonló elvből keilend tehát kiindulnunk, ha helyesen akarunk megítélni valamely állatot s azzal helyesen kívánunk bánni. Egy pár búbos-fürj jelenleg 6 — 8 tallér; egy tiz párra való tenyészketrecz háromszáz talléron állitható ki; a tiz pár szaporulatának tartása 30—50 tallérra tehető. Ha ebhez hozzászámítjuk a szabad lábra helyezett párok mindannyiszori párlását öt év tartama alatt (mely időt szükségesnek vélem a teljes elszaporodhatásboz) azon eredményt nyerjük: hogy 6 — 800 tallér költséggel erdeink egy uj vadnemet nyerhetnek és nyerendenek. — Hogy mindez kevesebb költséggel is elérhető, az magától érthető. Tiz családos pár elégséges arra, hogy valamely erdőséget néhány év alatt, kedvező körülmények közt, be-, sőt tulnépesitsen. A ki nagyban próbálkozik, kétségtelenül nyer, aki kicsinyben tesz kisérletet — csak jelentéktelenül veszíthet. Veszélyeztetésről sem egyik sem másik esetben nem lehet szó. Brehm, Alfréd után Forster Frigyes. A bölény Északamerika síkjain. Amerikának északi prairie-jein s az EgyesültÁllamok nyugatra eső roppant sikjain a bölény a legjelentékenyebb állat. Ama tájakon, a honnan a szücsáru kikerül, csu pán a nyugoti hossz. 100 fokánál és a szirtes hegységek között, mig észak felé csak a 62°-ig található s nagy ritkaság midőn a 63°-ig hatol. A felső Saskatsevcnnál és TJnjigah-nál (békefolyó) bukkant oly begyszorosokra, melyeken átkelhetett nyugott felé. A prairieken a bölény roppant gulyákban legel, s noha a lőfegyverek alkalmazása óta ugy indiánok, mint fehérek egyaránt pusztitgaták ez állatokat, nem tekintve, vájjon bika, tehén avagy borju-e az, a melyet elejtenek: mindemellett is a bölények száma egész a mai időkig tetemes maradt. Ha üldözőbe veszik e vadakat, nagyon örömest menekülnek erdőségekbe, ha ilyenek közelükbe esnek, s ekkor, rohanásuk közben karvastagságú fákat döntenek ki. Oly sebesen futnak, bogy a gyorslábú indus, még a nagy hóban, habár hócsizmákat búz is föl, nem képes azokat utóiérni. Ha egy több ezer darabból álló gulya futásnak ered, mértföldekre elhallik a mint a talaj reng alattok s félelmetesen magasztos látvány, midőn sötét tömegük a prairie-ége's alkalmával örült gyorsasággal száguld tova a tűztenger fenyegető hullámai elöl. A prairie szilaj indusának ugyanaz a bölény, a mi a lappoknak az iramszarvas, az arabnak a teve. Jlusa a kenyér szükségét pótolja nála; ganaját pedig a kanadai prairie-vadászok mint tüzelőszert használják föl. Husa igen jóizü s hasonlít a közönséges marhahúséhoz. A tehénből kimetszett borjú húsát a legnagyobb nyalánkságok közé sorozzák, épugy a nyelvét, de különösen a hoporját. A bikának roppantul kifejlődött feje van s 15 — 20 mázsányi súlyú, elején 6 — 7 láb magas és 9 láb hosszú testtel bir. Még ezelőtt 30 — 40 évvel tömérdek bölény legelészett Missouri és Arkanzas sikjain, most azonban csak Kanzas némely helyein tanyázik; folyvást messzebb szorittatik nyugot felé. Nem is csoda, midőn sok ideig, évenkint mintegy százezer darabot ejtettek el. Jelenleg minden évben legalább is 100 ezer darab úgynevezett »Buffalorobe« kerül piaezra, — tehénbőrök, mert a bikáké oly vastag, hogy kikészíteni nagy vesződséggel jár. S daczára eme pusztításnak, még mindig ezrekből álló gulyákban legelésznek a nyugoti tájakon, a meddig csak a bölényfü terem s nem ritkaság, hogy egy ily gulya több mint egy angol mértföldnyi területet foglal egyszerre el. Ahol egy ideig legelésznek, ott a talaj olyan, mintha lekaszálták volna. Amit meg nem esznek, azt körmeikkel tapossák el. Innen magyarázható meg, hogy ott, ahol a bölénycsordák tanyáznak, sem bokor sem fa nem tenyészik. Az egyesült államokban a bölénypusztitás oly mérvet öltött, hogy teljes kiirtása elébb-utóbb bekövetkezik ; ellenben a Hudsonöböl - társaság egykori területén, az északi prairie-tájakon lassabban foly az irtóharcz ellenök. Ott a szücsmüárusoknak egész telepeik vannak, ahol a bust szárítgatják s abból az úgynevezett pemmikant készítik. A bölény hátsó húsos része vékony szeletekre hasittatik, megszikkasztatik s apróra zuzatik. Ez anyagból két részt aztán egy rész zsirral vegyitnek össze egy bőrzsákban, az úgynevezett taureauban. Ez a pemmikán aztánl évekig eláll, ha szellős helyen szárittatik s a lég befolyásától megóvják. A prairie indusaira nézve — mint már emiitök, — a bölény minden, s innen magyarázható, hogy vallásos ünnepélyeinél is ez játsza a főszerepet. Nagyobbszerü bölényvadászatokat csak titokszerü ünnepélyességek után rendeznek s a vitéz indus abban a hiszemben él, hogy oly paradicsomba fog jutni, ahol örökké talál bölényre. A gyűlölség főoka a fehérek ellen abban rejlik, mert ezek a csordákat elzavarják és egyre pusztítják. A fentebbi előzményeket csak azért közlők, mert azáltal a következő rajz mintegy kiegészíttetik. A kaliforniai »államujs'íg«-ból kölcsönözvék ez alább olvasandók : Bámulattal szemléljük az özönvíz előtti amaz állatok ásadéki maradványait, melyek G—10 láb bosszú s több mázsányi súlyú agyarral sétálgattak, s csodálkoznuk kell, hog}' az őskor e szörnyetegei, e mastodonok egy titokszeríí s ke'rlelhctlen természettörvénynek voltak alávetve, s tökéletesen, a legutolsó példányig kipusztulnak, úgyhogy csupán a földkerekségén szerteszórt csontok igazolják e szörnyetegek egykori létezését. Hasonló pusztitási müvelet foly a jelenkorban az északamerikai kontinens szivében. Ama roppant sikon, mely 2000 mértföldnyire nyúlik északtól délnek, s átlagos szélessége az északi Texastól Uj-Mexicón, Kanzáson, Coloradón, Nebrascán, Dakotán, Wyomingen, Montanán egész a Hudson-öböl területéig 500 mértföldre tehető, jelenleg mintegy félmilliónyi bölény legel még. A mindinkább terjedő polgárisultság miatt az ő hazájuk mindinkább szűkebb korlátok közé szorittatik, el annyira, hogy most már egykori területűknek alig uralják a felét, holott egykor a roppant Mississippi-völgy végtelen területét beszáguldozhaták. Mai nap már 200 mértföldnyire szoríttattak vissza Missouri déli részéből s a Rocky hegységekben való bányamivelés e hegyektől 100 mértföldnyire riasztá őket vissza. Az utas, ki a vasúton c roppant sivatagon végig suhan, nagyon ritkán részesülhet amaz örömben, hogy bölénycsordákat lásson; legfelcbb ha olykor néhány fekete pontot pillant meg a tá- i volból, melyeket az éles szem bölényekneknek ismerhet föl. A nyugoti államokból kibujdosott egyének, kik ökörszekéren utazva uj hazájukat Oregonban vagy Kaliforniában keresik, fél éven át folyvást utazva, s a gyarmatos, ki indus területen épiti magányos kunyhóját, több alkalomban részesül az özönvíz előtti korból visszamaradt óriás állatokkal megismerkedhetni. Impozáns alak a bölény az ő barna, lompos bőrével, sörényes marjával, rövid, izmos nyakával s a mintegy lábnyi bosszú, könnyeden görbült erős szarvaival; hatalmas, de szépen idomult lábszáraival, melyek szinte vékonyoknak tűnnek föl a 18—20 mázsányi test elhordására; apró és sajátságosan villogó szemeivel s bojtos farkával. A bölény társaséletet szerető nomád, Nagyobb vagy kisebb csordákban, — már a mint a tápszer mennyisége engedi — seregei össze s betekig, hónapokig elidőzget egy-egy völgyben, mig sak ott a tápszert teljesen föl nem emésztette. Legkedvesebb eledele a bölényfü, mely bizonyos dohányfajhoz hasonlít s egész nyáron át száraz állapotban marad. Déltájban, ha lehetséges, árnyas helyet keres siestája élvezésére, mely után újra fölkerekedik s kedvencz növénye keresésére indul. A roppant sikok, melyek itt-ott a Prickly-kaktuszszal fölfegyverezvék, a praire-kutvák földfurásai, melyek épitményeik tetején ezerhangu konczertet rögtönöznek, a csörgekigyók, melyek mozdulatlanul , összekukorodva filozofálnak a verőfényen, a mindenfelé kedélyesen legelésző bölénycsoportozatok nagyon érdekes tájképet nyújtanak a szemlélődének. A Plains, Arkansas, Republican, Platte, vagy Missouri nagy folyamai mentén átvonuló utazó gyakran láthat helyenkint erősen letapodott egyenes irányban vonuló ösvényeket, melyek a folyóktól -mértföldnyi messzeségben vezetnek a sivatagban. Ez ösvényeken halad a bölény naplementekor, a folyam vizéből tele sziva magát egy huszonnégy óra tartamára. Egy uj telepitvényes a felső Missiourin nagy tábla kukoriczaföldet mivelt egy ily bölényjáráson, s az egészet sövénykeritéssel vette körül. A bölc'nyck akkortájban más irányban jártak s midőn újra visszakerültek oda, a kukoriczást teljes virágzásban találták. Minden este eljöttek az ismert ösvényen a vízhez, anélkül hogy a kukoriczát, mely előttök ismeretlen volt, érintették volna. Egy este végre egy kíváncsi bölényhölgy meg nem állhatta, bogy a kukoriczalevelet meg ne Ízlelje s miután azt kellemes nyalánkságnak talalálta, társait hasonlóra ösztönözte , úgyhogy a több ezerből állott bölény-állomány az egész tábla kukoriczást még azon este fölemésztette. A bölények, midőn esti sétájukat teszik a folyóhoz, annyira nem félénkek, hogy gyakran egész sor, szelid ökrök által vont szekereken törtetnek át. Az ökrök felismerik a fajrokonságot. Közönynyel tekinteirek egy döglött lovat, öszvért s egy elejtett szarvast vagy antilopot, mig egy elejtett bölényvére, ha azt legelészés közben megérzik, izgatottságot idéz nálok elő. Elkezdenek ilyenkor bőgni, elszaladnak onnan, meg visszatérnek s még az ostorcsnpásokra sem egyhamar józanodnak meg. A bölény szabad és vidám életének is van azonban árnyoldala. Amaz, az embereknél is érvényre emelkedett alapelv, bogy a legerősebbnek van előjoga, a bölényeknél is el van fogadva. Az erösebb-nem olykor a legelkeseredettebb harezot vivja, s a halálos párbajok nem tartoznak nálok sem a ritkaságok közé. A vén szultán, ki évek során át korlátlanul uralgott, egyszer < sak azt veszi észre, hogy egy fiatalabb nemzedék nőtt nyakára, s hogy a csatában leveretve, számkivetésbe kerül, vagyis a csordától kikergettetik. Komoran, magányosan bujdosik el ilyenkor a kivert bika egy rideg völgybe, kiheverni kapott sebeit s jóltáplálkozás által régi erejét visszanyerni. Ha több havi pihenés után elég erősnek érzi magát, egy szép x'cggel csak fölkerekedik s visszatér a csordához, hol azonnal egy harezra kész ellenfél száll szembe vele. Ha sikerül neki diadalra jutni, a régi tisztességgel fogadtatik a bölényvilág tá

r-