Vadász- és Versenylap 17. évfolyam, 1873

1873-02-12 / 7. szám

FEBRCÁR 12. 1873. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP 51 közös seregbeli és honvédségi csapatok két ellenséges hadtestre osztattak, egyik Gablenz altábornagy, másik József lőbg ö fensége parancsnoksága alá. A mi századunk is lágerbe szállott ; reggel 6 órától déli 1 — 2 óráig folyton ügetés vagy vágtatási ütemekben gyakoroltunk, majd nagyobb osztályban, majd ágyufedezetre küldve, majd tudósitási szolgálatot végezve a mély és sok helyt süppedős talajban. Az első két napot valahogy csak kihúztuk dicsőséggel , harmadnap csak -/%-яй , utolsó nap már csak jóformáu félszázadokkal tudtunk kivonulni, mert elcsigázott lovaink teljesen kigyóutak. Nem egy eset volt rá, hogy a ló, midőn a huszár teljesen felszerelt nyergébe akart ülni, kimerültsége, gyengesége miatt a teher alatt összerogyott ; mig a velünk egy osztályban volt 9-dik dzsidás-ezred szép és jó conditióban levő lovai a strapatiót meg sem érezték. Utolsó nap Gödöllőre meneteltünk, hol ugy szólván ölben kellett a sok kizsarolt dögöt a vaggonokba berakni. És mégis enthusiasmussal szóllottak a lapok a váezi gyakorlatokról, különösen lovasságunk képességéről, de nem képzelték, hogy ama hizelgő nyilatkozatok, miket arról egyik-másik szakavatott egyén tett, nem egyebek udvarias hizelgésekuél, avagy káröröm jól palástolt érzeteinél ; én — legalább, ki a tragoedia egyik szerény etatistája voltam, hallottam őszinte véleménynyilvánulásokat is, melyek egyáltalán nem előnyünkre ütöttek ki. A sors egyik nap szakaszommal Edelsheim tábornok elé sodort ; előőrsi helyemre iparkodtam. Tisztelgésemet udvariasan viszonzá, de osztályom lovait végig nézve, gunymosoly- vagy szánalom-idézte arczkifejezése figyelmemet nem kerülte ki. Az ö véleménye azt hiszem elég competens ! Már most tegyük fel, hogy nem négy napi pa' rádés gyakorlat — melyen szép fehér prémes esurapéDk s forgós csákónk még О Felsége, urunk királyunk legmagasb tetszését is megnyerte, — de egy betekig, havakig, tán esztendeig tartó hadjáratra leszünk hivatva ; quid tunc ? mi lesz a mi sok kizsarolt s a parasztmunka által erejéből, formájából kiforgatott lovunkból ? meddig jutunk mi azokkal, mit lesznek képesek ezek kiállani ? A felelet — fájdalom — könnyű ! Szerény nezetem szeriDt : 8 napi menetelés gyorsított ütemekben elég lesz arra , hogy teljesen felszerelt lovaink Уз-da útközben kidől, tökéletes barczképtelenné lesz, és én félnék, hogy képtelenek lennénk mostani lovainkkal arra, hogy egy ellenséges rohamot elfogadhassunk. A roham fökelléke, hogy „gyors és meglepő legyen." Hogy miképen fognánk mi ezt alkalmazni, azt csak az tudná megfejteni, ki e két kelltku lovaink állapotával össze tudná egyeztetni ; többet állítok, még elpáholtatás esetén — mire lovaink alatt nagy kilátásunk lehet — a futás hasznát sem fogjuk élvezhetni, mert erőtlen lovaink a gyors és erőteljes ellenségtől csakhamar beéretvén , mi, minden hösiség, elszántságunk mellett menthetlenül felkonczoltatunk ! — Hja, de ha a kincstár a honvédlovakat egész éven át nem etetheti ! A mult évi őszi gyakorlatokon az aradi összpontosításhoz, a mezőtúri 5. sz. lovasszázaddal voI uultam le ; e század nyomorúságos ló-állapotát , mindenki látta, ki a gyakorlatokban részt vett; egy brigade-ban voltunk a 14. sz. cs. k. huszárezreddel, s a maneuvre-helytöl jó harmadfél—három mértföldnyire feküdtünk, minek rendes következménye az volt, hogy az actió kezdetén már mi sach-mattok voltunk, s igy történt, hogy egy roham alkalmával, — melyet az 1. sz. es. к. huszárezred ellen kellett volna intéznünk — sik helyen, nem voltunk képesek felfejlődni arezvonalha, addig, mig a szomszéd 14. sz. huszárezred 4. százada a rohamot már elfogadta s visszavonuláshoz kezdett, s igy minket a feltételes elveszéstől megmentett ; pedig a vezénylet egyszerre történt ; igen — de ők fejlődtek élénk iitemii vágtatásban, mig mi hasztalan „dikicseltük" lovaink poezkát, vágtába nem voltunk képesek behajtani, mert fáradtak, gyengék, érzéketlenek voltak. — Ilyenkor aztán a tiszt a hibás ; a korholás azt terheli, a vád nem a lovat, de lovasát, s legelső sorban a századparancsnokot éri ! Igy történt ez — nem ugyan Sevillában s nem is a gesztenyék hazájában, hanem magyar hazánk szép alföldjének rónáin portyázó bonv. huszáresapatainak közötte ! Rövid három évi, a honvédség körében tapasztalt észleleteim alapján igen sok meggyőző adat— A training place-nél ? — Ott bizony. És a mi több, Blennerbasset a Derby-crack-et a King Charming-et is megmutatta ott nekem. Annyit mondhatok önnek, jó lesz, ha barátait figyelmeztetni fogja, hogy gondosau elzárják erszényeik nyitját a „dark horse

u-tól, mely Epsomban, — fogadni mernék, jelentékeny szerepet fog játszani. — Ejh, — fakadt ki Des Veux lord — nem kell mindjárt megijedni. Majd hozzá szólunk még mi e dologhoz. Most pedig megyek sietek ruhát cserélni az estebéd előtt. Ugy tetszik mintha már egyszer csöngettek volna. — Bizonynyal, már jó ideje. — Jó, tehát majd folytathatjuk a csevegést, ma este avagy holnap. Lám, lám, ki gondolta volna, hogy amaz idomító intézetben félelmes ver senytárs lappang ! Ugyanez este, ebéd után, midőn a gentleman a hölgyeket mulattatá, Des Veux lord Evanista közelébe vonta székét s halkan imígy szólt hozzá : — íme, Evy, most már rendelkezésedre állok. Beszélj tehát Blennerhassetröl és lováról. — Nem ismerem e ló történetét, sőt egyetlen vonást sem hallék életrajzából, — viszonzá Evanista, — de annyit mondhatok önnek, hogy annál finomabb állat még nem termett. — Láttad-e a gyakorláskor ? — Nem láttam ugyan, de szavammal kezeskedhetem, hogy veszélyes versenytárs leend. Hogy miért nem futtatták e lovat eddig a „Two Thousand"-re? mert valahol, talán Amerikában, idomítás alatt volt eddig, hanem ők mindamellett is nagyon jól tudják, mire képes ez az állat. Az emberek nem szoktak lovakat minden czél nélkül „rejtben" tartani. — És e férfi, mint mondod, nagyon gyöngéd udvariasságot tanusitott irányodban. — Bizonynyal. — Mit gondolsz, gentleman-e ? — Ugy hiszem, az. Noha meg nem állhatta, hogy ne dicsekedjék azzal, mennyi pénzt adott ki boráért, hanem azt is meg kell adui, hogy az példányszerü, kitűnő ital. — Ez még mind nem sok az üdvösségre. Közelebbről kell vele megismerkednünk. Mit gondolsz, vájjon ha pár sort írnánk neki meghívóul, eljönne-e ? — A meghivás az én dolgom lesz. — Nagyon jól van. Szívesen látjuk őt. Hanem Master Butterfly-nek meg kell nyernie a Derbyt. Csak tegnap számitottam össze, mily tekintélyes összeget koczkáztatok e lóra. Tökéletesen tönkre vagyok téve, ha nem nyer. — Ám igyekezzék saját szemeivel meggyőződést szerezni, szavaimnak igazsága felől, — szólt Evanista nyomatékosan. Aztán fölveté fejét s Mr. Jean Carnacra tekintett, ki közvetlen közelükben állván, beszédüket okvetlenül hallania kellett. — Észre sem vettem Carnac, mikor termett ön itt mellettünk, — szólt a lord. — Csakugyan nem ? No, a mi azt illeti, — válaszolt a franczia mosolygva — én nem is szoktam nagy zajjal járni. Nem érkezett-e valami újdonság Newmarketről ? — Blaketől kaptam levelet.. Azt irja, hogy az idomitásnál semmi kivánnivaló nem marad fönn. — Nagyon derék. E szerint győzünk a Derbyn. Ugye mon cher ? — Oh kétségkívül. Azt hiszem ez már bevégzett ügy. — Ugyan édes Miss Seton, nem dalolna kegyed egy szép kis angol balladát, a kedvünkért el ? — kérdé Carnac a hölgy felé fordulva. — Engedelmével, most nem. Kissé fáradt vagyok. I tal tudnám indokolni azt, hogy jelen rendszer mellett a honvédlovasság csak kielégitő eredményre sem vergödhetik lova miatt ; de mindezeket teljes felesleges volna felsorolni ; négy évi fennállás meggyőzhet mindenkit arról, hogy lovaink igy nem maradhatnak, vagy ha maradnak, ugy évről évre, elég gyorsan tönkre mennek. Csapatszolgálatra képtelenek leszünk, de a mindinkább előtérbe nyomuló „tudósitási szolgálatnak" sem tudhatunk hadjárat esetén megfelelni ; s ezt csak röviden, de tapasztalat után fogom indokolni, A baka puskájában, a huszár lovábau bizik meg ; igy volt ez réges-régen, s igy van ez gondolom ma is ! De bizhat-e a mi huszárunk lovában ? A baka puskájában, a huszár lovában bizik meg ; igy volt ez réges-régen, s igy van ez, gondolom ma is ! De bizhat-e a mi huszárunk lovában ? absolute nem ! Tegyük fel, hogy egy közhuszárnak vagy altisztnek rendelete van egyik csapatvezénylőtől a pár ezer ölre levő másik vezénylő tiszthez utasitást vinni, oly terepen át, hol akadályokkal áll szemben ; ez esetben a czél teljesen meg fog hiusulni ; huszárunk az akadályokon nem lesz képes áthatolni , s a kivánt gyorsaságot lovából nem lesz képes kisajtolni ; de hogy is képzelhető e követelmény oly lótól, mely egész éven át szántott, vetett, terhet vont ? Ez nominális lehetetlenség, az ilyen ló sem gyors mozgásra, sem ugrásokra szokva nem levén, vagy refüsirozni fog, vagy az akadályokba dől, s igy az adott utasítás rendeltetését el nem éri, confusio támad, olyan, mely talán nagyhorderejű veszteség következményét fogja szülni. Őszinte, meggyőződésszülte nézeteim nyilvánítása lehet hogy némely oldalról visszatetszést szül, s tán jó akaratú közleményem félremagyarázásra adand okot ; valamint az első fájdalmasan érintené jó indulatomat , ugy tiltakoznom kell az utóbbi lehetőség ellen, annál is inkább, mert mindenkor büszke vagyok reá s szerencsémnek tartom, hogy a honvédség körébe tartozhatom, s ezen intézmény iránt keblemben táplált forró óhajok mondatták velem a valót, a hiányt ; nem hogy gáncsolódjam , de hogy ha igénytelen nézetem megfigyelést érdemel : javítsak ! Nézetem szerint — Bien ! — szólt Mr. Carnac, fogai közt morogva, hogy a várt kegyben nem részesülhetett. Másnap reggelizés közben Carnac igy szólt a lordhoz. — Merre szándékozik ön ma délelőtt kirándulást tenni ? — Ugy gondoltam magamban el, hogy Long Woodba rándulok ki lővadászatra. Egyébiránt, ha önnek ugy tetszik, én változtathatom tervemet s a granthami országúton felül eső terepet választ hatjuk ki vadászati helyiségül. Csatlakozik ön hozzám ? — Örömmel. Dél tájban Mr. Blennerhasset és Mr. Nicholas В. Chinnery amolyan könnyed reggelivel tettek gyomruk igényének eleget, amelyet Mr. Chinnery „thumb piece"-nek szokott nevezni s ez : midőn kenyeret és sajtot kezében tartván az ember, zsebkésével falatozgat ujjai közül s a gyomorban ilyeténkép vetett ágyat egy korsó sörrel öntözi meg. Egyszerre phaeton robogásának zaja üté meg fülöket s Mr. Nicholas В. Chinnery imigy kiáltott föl : — Ki az ördög lehet az ? — Várok valakit Des Venxéktől, — szólt Blennerhasset. — Vajjou nem a lovat óhajtanák kikémlelni ? — tudakozódott Chinnery. — Akkor ugyan hiába reménykednek, ha azzal a tervvel jönek. Bárki fia lenne is, torkára forrasztanám a kémkedési kísérletet, — viszonzá Blennerhasset. — Hanem én azt hiszem az afélére egészen más utat s módot választanának Nick. — Valóban mást — válaszolt Mr. Chinnery, jó izüen kaczagva föl.