Vadász- és Versenylap 16. évfolyam, 1872

1872-03-06 / 9. szám

MARTIUS 6. 1872. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. 69 a hegyoldalakat is hó boritá ; felérve a tóhoz, nemcsak kristály vizében gyönyörködhettünk, de láthattuk azt is, hogy az északi oldalt még mindig jég födi. — A meredek szirtekről a déli oldalon a ragyogó nap ugyancsak olvasztá a havat, mely sűrű cseppekben — mint nyári permeteg — hullott alá, felfrissítésére az alatta elmenőknek. Midőn egy illyen helyen átmentünk, mondám barátaimnak : „Látjátok, milly udvariasak a Kárpátok s milly előzékenyek irányunkban, hogy nem feledkeztek meg — mint hvdropatákhoz illik — (mindhárman azok valánk) nekünk pompás esözuhanynyal szolgálni. — A tónál, hol most egy kis menház épül a kirándulók részére, ötös karavánunk, t. i. mf hárman, legényem s egy vezető, kisérve vizslám s a vezető kis ebétől, vigan haladtunk fel a Virágoskert felé, melly — habár még nem volt teljes virágzásban — de azért pár példányt már láttunk viritani sok szép virágai közül. — Különösen meglepett itt a nefelejtsek páratlanul szép sötétkék szine , melly másutt, még a Kárpát alsóbb helyein sem található. Vezetőnk figyelmeztetett, hogy csendesen legyünk, mert itt most gyakran zerge — a mormota pedig állandóan — tanyázik. Ezen állitását rögtön igazolá egy éles fütty, melly a legközelebbi csúcs alól hangzott felénk ; s csend | lőn Izraelben ! még a vizslám is lehetőleg nesztelenül lépegetett nyomomba, mintha tudta i volna, hogy egy olly állatnak láthatása vár reá, a millyennel eddig nem találkozott a Balogvölgyén. De ugyancsak megvárakoztatott a kis hamis mormota megjelenésével, mint sok- ; szor egy szeszélyes prima ballerina föllépésé- ' vei az őt látni vágyó közönséget ; mert habár : füttyeire több oldalról feleltek is a rok' nok, de csak néhány perez múlva pillanthattuk tástól kecsegtetve e gyönyörű tiszta időben nem engedtük a retirálást. Előre! e nagy jelentőségű szó, melynek egykor Branyiszkó is meghódolt, itt is kimondatott; azonban Cs. barátunk, ki sem a nagy hegyekhez, sem az itt uralgó éles léghez szokva nem volt, nekünk szerencsés utat kivánva, visszajöttünket a tónál bevárni- határzá el magát. Plaidjéből rögtönözött nyugágyán kényelmesen azonnal elnyújtózott, legényem is epedő pillantásokat lövelt nyugvó barátomra, melyekből kitetszett, hogy a Lengyelnyeregrőli nagyszerű kilátás nem nagy vonzerőt gyakorol reá ; azért is testőr gyanánt barátom mellé rendeltetett általam, s hogy egyetlen vezetőnk, — ki már mindkettőnk plaidjét czipelé — túlterhelve ne legyen, azon szerencsétlen gondolatra jöttem, fegyveremet is hátra hagyni, mely szerencsétlen eszme engem a legnagyobb vadászgyönyör eshetőségétől fosztott meg. — A kiálló s összehalmozott köveken meg az elsőt mintegy, két—háromszáz lépésnyire egy kő alatt üldögélni. Gr. barátom vette először észre, mit kissé resteltem is, hogy nem az én vadász-szemeim fedez ék fel először. Cs. barátom azonban kissé rövidlátó lévén, sehogysem hirta az á

1 latot kivenni , távcsöveinket pedig boszuságunkra mindhárman honn feledtük. Már le is tett a reményről a mormotát láthatni, midőn ő kegyelme, — mint udvarias egyénhez illik — bemutatta magát, egy hó mezőn átsétálva láthatóvá lett teljes diszében. Ekkor erős ostrom alá vettek társaim, bogy lőjjem le a marmotát, de habár a vadász hajlandó lett volna is, a törvény tisztelete s a természetbarát bennem erösebb' volt, békén hagyám távozni a magasság e lakóját. Ezenkívül még egy példányt láttunk ' egész közelről, amint egy lapos kövön heverve a napon sütkérezett, de sivitását különböző helyekről többeknek hallottuk s bizton merem állítani, hogy magában e völgyben legalább 10—12 mormota lakik. Ez állat az erős tilalom folytán most már örvendetes mérvben szaporodik. A Virágoskertet hátra hagyva, a Hosszútó felé a lég mindegyre élesebb lőn, utunkat jég és hó környezé, a tavat is nagyrészben befagyva találtuk menetünk czélpontja pedig, sőt az alant vezető ösvény is egészen hóval volt fedve. Vezetőnk szörnyű savanyu arezot vágott s mindenkép le akart beszélni a felmenetelröl, de G. barátom s én a nagyszerű kiláezután csak lassan, a legnagyobb vigyázattal haladbattunk, gátolva a liótól, mely utunkat boritá. E hely valóban sajátszerű, mintha csak a gigászok harczoltak volna itt, óriási szirteket dobálva, várakat ostromló ellenségre ; e minden rend nélkül össze-visszahányt ezer meg ezer szirtdarab nekem legalább ezt hozá eszembe. — De a magas régiókban szárnyaló gondolatomat csakhamar a földre térité vezetőnk egy füttyentése, ki ujjával a szemközti magas csúcsra mutatva, jelezte a zergét, mely a magasban a legiszonyúbb meredeken biztos könnyűséggel haladt fölfelé, de oly távol volt, bogy csak mozgása árulá el, hogy élő állat s nem kődarab. De bármily kevéssé volt is e látvány kielégitö, mégis örültem rajta, hogy az a mozgó pont, mit ott szemlélek, zerge; bár ugyan természetrajzi leírást bajos lett volna róla készítenem, no de e hiányt később a véletlen dúsan kipótolá. — A csúcs alá érve láttuk, hogy az egész ösvény — mely a Lengyelnyeregre vezet — teljesen hóval van fedve ; aggodalmasan gondoltunk vezetőnk szavára, ki a feljuthatást lehetlennek állitá, de azért csak hatoltunk fölfelé, botjaink s csizmáink sarka segélyével. Legnehezebben baktatott vezetőnk, kinek a bocskor sarkatlansága nagy hátrányára volt, s mivel elég oktalan volt magával fejszét nem hozni, melylyel a hóba lépcsőket vághatot volna. Felhatolásunk kétessé lőn, de erős akaratunk mindvégig gyözelmeskedett az akadályokon, úgy, hogy már csak mintegy 200 lábnyira voltunk czélunkról, hol egy kiálló szirtcsoportot, mely teljesen hómentes volt, választánk pihenési helyül fáradságos mászásunk után. A mint a szemközt álló csúcsok szépségét bámúlnók, két zergét vettem észre a csúcs oldalán egy horpadásban vigan ugrándozni ; egész alakjok teljesen kivehető volt, sőt a tiszta légben még szinökis meghatározhatóvá vált. j— E katlanhoz kétfelől vezetett ösvény, melyhez csendesen el lehetett volna lopódzni, s a kiálló csúcsuktól fedve lévén, nem lett volna lehetetlen álláshoz jutni; s ha társaim az ellenkező oldalról mint hajtók közelitettek volna, könnyen lövésre kaphatom őket. — Á olt is sopánkodás, hogy nincs fegyver, sőt G. barátom a vezetőt minden áron fegyveremért akarta küldeni, de a jámbor — lehet sajnálva a fáradságot — erősen állitá, hogy ez hasztalan lenne, mert ha ő lefelé megyen, a zergék neszt fogva tovább állnak; bár ne hallgattam volna reá! Magunkat kissé kipihenve fölebb akartunk hatolni, vadászati malheurünket a szép kilátással kárpotlandó ; de a legnagyobb szomorúsággal vettük észre, hogy tovább menni lehetetlen. — Itt ugyanis már az ösvény fal meredekségü lévén minden erőfeszités hasztalan volt, mert a sik fagyos havon egy lépést sem tehettünk a lebukás veszélye nélkül. Vezetőnk ki is jelenté, hogy semmi pénzért sem megy tovább. En és barátom még megpróbáltuk magunkban is feljuthatni, de biz ez nem sikerült. Nézegettünk mindenfelé ösvény után s úgy találtuk, hogy utunktól balra fel lehetne jutni, de vezetőnk erősen állitá, hogy arra még sohasem járt senki; hanem fiilentett a jámbor, mert pár héttel k°söbb, még pedig női társaságban, ép azon ösvényen jutottunk fel, találkozva egy lengyellel, ki egy vezető kiséretében Krakkóból jött Tátrafüredre, e gyalog kirándúlások nálok igen szokottak lévén. — De a tárgyra visszatérve, boszusan a kétszeres malheurtől, megkezetiik a visszavonulást. Csak vezetőnk comicus leereszkedési manöverje vidított fel kissé : ö ugyanis a hóra szépen leülve, — mint valami szánon — úgy bocsátkozott alá, botját kormányúl használva, mely leutazás — habár elég gyors volt is — még sem kerekedett kedvünk az utánzásra. Csak lassan ballagtunk botunkkal tapogatózva lefelé, szomorúan pillantgatva a hátrahagyott megmászbatlan csúcsra s az előttünk levő magaslatra, hol elébb a zergéket láttuk. — Csakhamar megpillantottuk újra őket, a mint a csúcsról le, épen azon katlan felé tartottak, a melyre utunk vezetett. Le is jöttek egész a katlan széléig, de ott a temérdek kőhalmaz csakhamar elfödé őket szemünk elől. — Később újra láttuk az egyiket a csúcsnak kifelé menni, de a másikat többé sehol fel nem fedezhettük. Vezetőnk azt állitá, bogv a másik is neszt vévén, a katlan túlsó oldalán, figyelmünket kikerülve, ment kifelé. — Ezt valószínűnek találván s többé zergét látni úgy sem remélvén fenhangon beszélgetve meglehetős zörejjel jöttünk lefelé egész a katlan aljáig, én s a vezető a rendes úton, G. barátom pedig a katlant túlnan kerülve. Ep egy kőhalmazra másztam fel, midőn közelemben zörejt liallék, s a vezető kabátomat rántá meg, mutatva jobb felé, hol nagy meglepetésemre alig 45 lépésnyi távolra egy — derék vezetőnk állítása szerint — mintegy 2 éves zergebak kampóit büszkén emelve, egész nyugodtan kőről köre szökelt; hogy mit éreztem ekkor fegyver hiányában, könnyen megértheti minden igaz x-adász. E perezben bukkant elö G. barátom is egy szirtdarab mögül sopánkodva s kissé szitkozódva is, mondván, hogy a zergét a kő alól — hol a napon elszunyadt — alig 15 lépésről ugratá föl. A zerge ezalatt— kisérve a vezető kis kutyájától— csendes ugrásokban haladt a szirtoldalon a hosszú tó felé, s mivel Cs. barátunkat ott hivők, a legnagyobb feszültséggel vártuk a fegyver dörgését ; de hasztalan, mert barátunk hoszszas kimaradásunkat megúnva legényemmel együtt leballagott a felkai tónál lévő tanyánkhoz. Mi is tehát ballagtunk búsan lefelé, még a vidéket sem találva oly szépnek