Vadász- és Versenylap 16. évfolyam, 1872

1872-11-04 / 48. szám

NOV EMBE R 20. 1872. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. 353 S minthogy az egyletből semmi rendű fedd­hetlen életű és solid jellemű egyén kizárva nincs, természetesen csakis egybeolvasztó s egyesítő demokratikus jelleggel birhat, s mert csak a vadászati törvény foganata mellett érheti el kitűzött czéljait, ugyanezért e tör­vényt szigorúan megtartani és megtartatni érdekében állván, nem ajánlhatjuk eléggé, hogy Szeged város józan közönségének pél­dáját más városok és népesebb községek va­dászközönsége is kövesse; s akkor a vadá­szati szenvedély amalgamizáló hatása mellett el nem maradhat a biztosított mulatság, egye­sülése a társadalmi elemeknek, megerősödése a társulási szellemnek, s gyökösödése a tör­vény-tiszteletnek, miknek demoralizált és de­morálizáló korunkban mindenfelől oly nagy szükségét érezzük. Vidékünk ismert jellegénél fogva mi, ter­mészetesen csak a kisebb vadászat — klei­ne Jagd — gyakorolhatására egyesülhettünk, mert a túzokot kivéve, melyet a német va­dászdiplomatia a nagy vadászatba sorozott, egyéb ebbe való vadunk nincs. Vizi vad, fürj, galamb, fogoly, nyul, róka, erdei sza­lonka s elvétve vadmacska és farkas képez­heti csak lősportunk tárgyát ; s nagyobb tár­sas vadászatok jóformán csakis nyúlra tart­hatók. A többi vad az egyéni vadászat ke­retébe esik. Ez idén bőven kijutott a kisebb vizi vad­ból és az erdei szalonkából. Ebből, jóllehet már September közepén kezdte öszi búzását, még tegnap is találtunk marosszéki szeder­indás füzeseink- és nyársfáinkban alig tiz holdnyi téren hatot, s meg vagyok győződve, hogy ba többet és tovább járunk utánna, még most is, ily késő időben, többet talál­nánk, mint más években az idény javában. Mi legyen oka ezen meglepő bőségnek és a liuzás tartósságának ? azt biz én egész hatá­rozottan nem birom megfejteni. De mert bi­zonyos, hogy ez idén a szalonkák húzása csak kelet felől délnyugatnak erős, minthogy tudjuk, mikép már Komáromon tul, Ausztria felé és Németországban éppen nem dicseked­hettek ama bőséggel, minőre régi vadászok erro felénk alig emlékeznek ; s mert az is bizonyos, hogy a szalonkák a folyó év tava­szán rendetlenül, szakgato'tan s nem mint máskor szokásuk, délfelől északnak, hanem keletnek búztak, gyanítható, hogy keleten tanyáztak, és miután tavaszkor aránylag igen kevés pusztíttatott el, ezen uj fészekhelyei­ken tápszer-bőség és kedvező időjárás nagy­ban elősegítette szaporodásukat, talán kétszer is költöttek, s e két valószínű tényező kiha­tásának kell tulajdonitanom azt is, mikép az itt lelőtt számos példány többnyire eleven színezetű nagy bagolyfejüket tüntetett elő, s a hamvas tollazatú kisebb fajtájúak a rit­kaságok közé tartoztak, rosz conditióban le­vöt pedig éppen nem találtunk. Ezen jelen­ség után kíváncsiak lehetünk a jövő tavaszi húzásra, melyet alig merünk szegényesnek jósolni. Azonban qui sait? Eddigi vizi, fogoly és nyulvadászatainkról közelebb. SEMPER IDEM. Isaszegh, dec. 1. Rendkivüli időjárásunk van ; tegnap még 4 sza­lonkát lőttem esteli húzáson ; a királyi erdőkben még többet láttak : egy héttel ezelőtt pár ba­raezkfám virágzott, s nov. 1-én a valkói főer­dész, Huber, az erdejében szedett friss szamóczával kedveskedhetett kis főherczegnőnknek Mária Va­lériának. Rókánk sok van; a napokban kis kőr­vadászatot tartunk reájuk ; miről majd alkalmi­lag többet. P. A. Orosz vadászok és vadászatok. I. Jávor-szarvasra. Késő őszszel, midőn az első hó fehér le­pellel borítja a roppant orosz síkságot, mi­dőn messze földön egyetlen élőlény, egyetlen város vagy falu tornya se látható, s csak egyes erdőfoltok sötétlenek e kihaltnak tetsző magányban, mely csak fehér mezőből és sötétben reá boruló mennyboltozatból áll, néha napján a láthatár szélén egyes pontok merülnek fel, melyek mindig jobban köze­ledvén, végre repülő szánokká bontakoznak ki. Volhynniai vadászok ezek, Mazeppa utód­jai, kik száz meg száz verstnyiről jönnek, hogy a rokitnoki erdőségekben jávor-szarva­sokra találkozzanak. Ha az ember a nagy czári birodalom tér­képén széttekint, a volhynniai és minski kor­mányzóságok területén, ott hol Kiew fölött a Przypice folyam a Dnjeperbe szakad, rop­pant terjedelmű, mocsáros erdőségek nyomát találja megjelölve, ezek a rokitnikai erdő­ségek, melyeket a Przyp'ce folyam áradásai elönlvén, a legpusztább ез kietlenebb vadont alkotják. E roppant területü mocsarak és erdők közt alig találni ember-lakta helysé­gekre, csak a rajta áthúzódó rsászárut hosz­szában vannak katonai és posta-állomások, jóformán egyetlen épületek, melyekre e név illik. A falvak messze félre esnek ez úttól, ha ugyan falvaknak nevezhetni azon pár sárgunyhóból álló galyibát, melyek napi járó földre feküsznek egymástól, s melyekben csak nyomor és tehetlenség tanyáz. Lako­saik csak kevés fokkal emelkednek az álla­tok fölé ; nyelvök igen korlátolt mind sza­vakban mind kifejezésben, és száz meg száz szó van az orosz nyelvben, mit nem érte­nek, pedig a szomszéd területen használják. Egész gazdaságuk a vadászatból, egy pár jubból, egy kis zab- és burgonyaföldből áll, miket a vizenyős erdők magasabb dombjain mivelnek. De e mocsáros erdők rengetegeiben annál liozzáférhetlenebb vaczkaik vannak a vadál­laloknak. Csapatonként tanyáz benne a far­kas, sok a medve és biuz, mely innen a po­doliai erdőségekbe is áthúzódik ; roppant kondákban jár a vaddisznó is, melynek fő­tanyája itt van, s mely innen Podolia, Bess­arábia és Galliczián, Bukovinán át egész a Kárpátokig barangol nagy csürhékben ; leg­kedvenczebb tanyájuk mégis a bessarabiai erdőségek, a Pruth és Dnjster folyamok közt, egész Bukovina nyugati széléig. Ezeken kivül megjelen néha a rokitnoki erdő mocsarai közt a jávor is, ez Ősvilágl szarvas; bár az utóbbi években, elkedvetle­nítve a nagy vadászatok által, miket a bess­arabiai és volhynniai nemesek és bojárok tartottak reá — felebb húzódott észak felé, a lithvaniai erdőségekbe. A jávorra, mint az északi vadászatok fővadjára, sokszor több száz verstnyiről érkeznek volhynniai vadá­szok s a nagyobb hajtásokban részt vevők sokszor szintén több száz veretnyire húzód­nak a vadászattal. A jávorvadászat késő öszszel kezdődik, mi­dőn az első hó ezüstje csillámlik a fák le­velein, és foltonkint fehér lepellel fedi a mo­hos gyepet. Ekkor érkeznek szánaikon a va­dászok mindenfelől, hogy a pásztorok útba­igazítása folytán felkeressék azon erdőrésze­ket, melyekben e ritka ősvadat gyauitják. Messze benn a mocsarak és sürü bozótok közé, hol buja mohlegelők kékülnek, húzó­dik a jávor, a legjárhatlanabb és vadonabb helyekre, hová a környékbeli parasztok szol­gálnak a vadász vezetőjéül. Ilyenkor csodá­latosan megelevenülnek oz őserdők, melyek­ben néhol talán még soha ember nem járt.. Egyik helyen a bozótból vad félénkségben villogó farkas szempárja világit elő, s a má­sik pillanatban már megugrik, sebes, csa­vargó futással menekülvén a sürübe a va­dász elől, kinek golyója ugy sem érné. Emitt fenn, egy vén tölgy görbe ágán, végig nyúj­tózkodva s a fához szinre és testre hasonlít­va, vadmacska leskelődik; órákig hasal ott fenn az ágon, mozdulatlanul, de figyelemmel kisérve a vadászatot, s hagyván maga alatt elhaladni hajtókat, vadászokat, de nem a vadat, ha szerét teheti. Igy haladnak a va­dászok mind beljebb, az erdei talaj mindig egyformán puha és sik, nem akar vége sza­kadni. Némely magas helyen egyszerre vi­gályosb lesz, egész halmaz fenyő hever a földön, miket a vihar döntött le. A parasz­tok itt óvatosan nézegetik a talajt; medve­nyomokot keresnek. Ily magasb pontokon (talán felnyomódott szikla-alapon) nem igen mélyen gyökeredzik a fenyő, s egy jókora vihar rakásra dönti őket; az ily „széldönté­sek" alatt, körülfonódva repkénynye'., mohá­val és földdel, egész barlangok képződnek ; ezekben tartja a talpas téli szállását, a leg­pompásabb hajlékot találván bennök bó, eső és zivatar ellen, s maga is segitvén azt szá­raz harasztul, mohával minél conforttabbá tenni. Deczember elején szokott a maczkó a téli tanyára költözni s csak martiusban mondja föl a szállást, hol alkalmasint keve­set háborgatva aluszsza át a telet, behavazva ugy, hogy sokszor ki se jöhetne. Ha egyszer neki feküdt, akár van behavazva, akár nem, akkor a vadászok egészen vaczkáig mehet­nek s nem mozdul. A hajtók és kutyák ébresztik fel, midőn már meg se szökhet. De a jávorvadász nem törődik most vele s ha csapáját látja az er­dőben, vagy találkozik is vele, futni hagyja s Talpasmester fut is, mint. a farkas, sőt ha meglövik is retirál. Csak ba körbe fogják vadászok és kutyák з nem menekülhet, akkor kezdi bőrét félteni, s hátulsó lábaira guggol­va, védelmezi bundáját. Végre a jávorok közelébe érnek vadásza­ink ; egyes friss nyomok elárulják őket. A vadászok ellállnak, a hajtók nagykört ölelve megindulnak. Lassankint ismét elcsendesedik

Next

/
Oldalképek
Tartalom