Vadász- és Versenylap 16. évfolyam, 1872

1872-11-13 / 45. szám

SEp T EMBER 1 8 .1872. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. 331 hallatszik, reá rögtön az elébbi csorda szarvas, élükön egy vén tehén, hátul egy nyúlánk villás, melyek gyors száguldásban oldalunk mellett iparkodtak a túloldalra ; az első meglepetés pillanatában alig ju­tott eszünkbe fegyvereinkhez nyúlni, s csak kis tétova után dördültek összevissza a lövések, össze­sen 21 lövés, mire a csorda roppant confusióba jött, a vezér-telién 4—5 ugrás után lerogyott, a vil­lás pedig -— lába bokában a szó teljes értelmében ellövetvén, — a dombnak futni képtelen volt, s igy megfordulva, újra a puskások néhánya előtt szaladt el, s lövött lába daczára bámulatos gyorsasággal ; még ekkor is 6 lövés tétetett rá, s csakis az utol­sóra bukott fel. Még egy tebén sebesült meg, de elég erővel birt elmenekülni. Mindenki sietett az elejtett szarvasokhoz, s min­denki bizonyítani iparkodott, hogy az ö golyója talált, ez állításokat azonban a szálfák oldalai czáfolták meg leginkábá. A tehén két golyót ka­pott, egyet nyaktövébe, egyet kamrájába ; a vil­láson 6 golyó fúródott át, kettő nyakába, kettő gyomrába, egy hátgerincén végig, s egy mint emlitém, bokán felül törte szét hátsó jobb lábát, bámula­tos, hogy mily erős lövésekkel birt iramlani a szegény állat. Hosszas viták s a sok puffogtatás okozta, hogy a jövő hajtásból idejekorán mintegy 35—40 darab­ból álló csorda illant át a simontornyai határba, utjokban egy székelyi parasztot majdnem lovastul­szekerestül felforgatván. Délelőtt még egy hajtás volt, hol állhatatlanságom­ért lakoltam ; a hajtás vége felé volt, előttem már két hajtó kijött, mire puskámat vállra vetve, szom­szédomat is magammal csalva, a nem távol ebédlő felé baktattunk, midöu lövést hallunk, s visszate­kintve, látjuk, hogy egy szép szarvasborju tört ki elhagyott állásomtól alig 10 lépésnyire, s könnyű ügetésben iparkodott a túloldali vágást el­érni. Ebéd alatt aztán csak győztem magam men­tegetni, s nehezen sikerült a társaságot megpuska­vesszőztetésemet czélzó tervükről eltérítenem ; meg is esküdtem Sz. Hubertre, bogy jövőre én hagyom el a hajtásokat legutoljára. Délután egy meredek domboldalt hajtottak , benne volt a délelőtt megsebesült tehén, s egy 8 darabos csorda, de megfoghatlan módon lövésre nem jöttek. Utolsó hajtásunkban nem kelle soká várni, máris a hatalmas dobogásból kitetszett, hogy bika van a hajtásban, reményemben nem is csalódtam ; mintegy 180 lépésnyiről megpillantani egy hatal­mas bika körvonalait, szőre majdnem fekete volt, lehetett vagy 16 — 18ágas, (mások szerint 20-as volt) felém tartott ; — nem igen szoktam a falra festett ördögtől megijedni, de ez állat imposans alakja megdöbbentett, üterem sebesebben vert, és halántékomat nedvesnek érezém ; Isten tudja, szint­úgy megkönnyebbültem, midőn az állat irányt változtatva, szomszédom felé tartott, előtte 50 lé­pésre megállt s szagot véve, visszatörui kezdett, két lövés esett reá, de ugy látszott ártatlanul, mert a colossális állat bámulatos szökésekben tört vissza, egy öreg haj tót formálisan átugrott, ez szegény hanyatesve, csak társai segélyével ván­szorgott fel, s alighanem megfogadta, hogy nem hajt többet az uraknak szarvast. E közben az idö elkomorult, sürü hideg eső kezdett hullani, s mi megelégelve a két napi cser­készetet, kölcsönös búcsúzás, meleg kézszoritás közt hagytuk el különféle irányban az erdőt. A két nap alatt ugy tapasztaltam, hogy a szarvasok itt az egész idény alatt hetenkint két­szer tartott vadászatok miatt igen elvadultak, bi­zalmatlanok lettek, mit legjobban bizonyít, hogy a szarvasok többnyire visszatörtek , sajátszerű azonban, bogy a hang, lárma felé iparkodnak, hajtókat gondolván arról jönni ; meggyőződtem arról is, hogy a szarvas nem szeret völgybe le­jönni, csak szorított körülmények közt ereszkedik a lapba, leginkább dombra száguld, s ott megáll, szimatol és a kapott szag szerint tör leginkább vissza, ha azonban elszánja magát előre jönni, ugy azt felette óvatosan teszi ; föelv ilyenkor a merev mozdulatlanság, mert ily esetben az állat kevesebb gyanúval élve, egész közel halad el, mig az ide-oda való bukdácsolás, fészkelődés — miként ezt egy vitéz, de nyughatatlan vérű hu­szártiszt vendégur praktizálta, — a saját, mint szomszédainak mulatságát is gyakran elrontja. A simontornyai szarvast eclatansul meg lehet kölöuböztetni a tamási — itt csak zsellér — pél dányoktól ; amazok kövérek, izmosak, nagyok, mig emezek hitvány, elsatnyult, mostoha időket élők­nek látszanak, miként azt az utóbbi napon lőtt 2 db igazolá is. A 2 nap alatt összesen vagy 25 — 30 rókát s alig pár nyulat láttunk, persze most nem árthat­tunk nekik ; azt hiszem fövadászunk szivesen át­engedné őket a vörös frakkos rákosi falka-társu­latnak, s itt alighanem több hasznukat is vennék. íme — meglehetős terjedelemben vázolva a két napi cserkészet folyama ; hogy mi jól mulattunk, az kétségtelen, de hogy a nyájas olvasót fogja-e mulattatni e nem igen fűszerezett, de tárgyilago­san tartott elbeszélés, azt kinek-kinek vadász­szenvedélye birálja el legjogosabban ; lesz tán, ki szivesebben olvassa el, mint részt vett volna a fáradságos két napban, mert az előbbinél csak jól tömött kerevet, illatos cigarette, s egy kis phantasia a tényezők, mig az utóbbinál edzett lábikrák, jó tüdő, egy csomó kitartás és türelem, — s olykor boszankodds — voltak a közvetítők ! Harmadnap reggel a társaság eloszlott ; mi P. Gy. barátommal D.-Földvár felé útba ejtők F.­Alapot, hol a kedélyes és szives Salamon Zsiga bátyánk volt házi gazdánk ; ízletes belsőségének szomszédságában gyönyörű halas tava van, telve vizi vaddal; hamarjában ketten lőttünk 14 darab szép tökekáesát, én még egy vizi szalonkát, P. Gy. a csuhisban egy vén kan nyulat. Innét D.­Földvárra hajtattunk a gőzősre, hol esti 7 óra­kor nyugágyunkra dőlve, átadtuk magunkat a kellemteljes három nap képzelgéseinek. — Hajna­lodott, midőn a pesti parthoz ütődött bajónk, s mi álmosan, törődötten értünk, s léptünk ki elin­dulásunk helyére, Pestre, kedves othonunkba ! Legközelebb, ha időm engedi, a túzokokról. L. Gy. Néhány szó a sólymászatról. A középkor főúri mulatságai közt nevezetes he lyet foglal el a sólymászat, mely ama korban oly általánossá vált, hogy a sólyom a nemességnek mintegy ismertető jelvényévé lőn. E madárral ke­zükben ábrázoltatnak a középkor előkelő férfiai és hölgyei egykorú festményeken és sírköveken s számos érmeken és pecséteken is találkozunk e madár képével. ; A sólyomnak több faját ismerjük; vadászatra azonban csak egy faját, az úgynevezett kerecsen sólymot (Falco candicans v. islandieus, Edelfalke) használták. Körülbelül tyúk nagyságú, fölül bar­nás, alul fehéres-barna foltokkal tarkázva. Áldo­zatára hirtelen csap le és pedig oly erővel, hogy a kisebb madarakat azonnal megöli. Azon ma­darak közt pedig, melyeket a sólyom segitségével vadásztak, az első hely kétségkívül a nagy szürke gémet illeti, miután e madár volt akkoron a „ki­rályi vad." Valóban érdekes a látvány, mint védi magát а gém ellenséges megtámadtatás esetébeD. Folyton üldöztetve élte után törő ellenségei, a sólymok által, midőn már meglehetős magasságra emelkedett, rendesen megállapodik s mint vala­mely malomkerék, körben kezd forogni, jobbra­balra hatalmas csapásokat osztva hosszú csőrével ; a sólymok ez alatt mereven kiterjesztett szárnyai­kon mozdulatlanul lebegnek a légben, mintha va­lamely láthatlan fonálon függenének, s addig ke­rülgetik áldozatukat, mig végre sikerül nekik kar­maikat annak testébe mártani s azt életétől meg­fosztani. E látvány, mint igyekszenek t. i. egy részről a ragadozó madarak vad ösztönüket ki­elégíteni s mint törekszik másrészt a kiszemelt áldozat megtámadott életét azok ellenében meg­védeni, s az ebből eredő élet-halálra való tusa, annyira tetszett az akkori főuraknak, hogy az időtöltés e neme valóságos szenvedélylyé fajult át. IV. Henrik császár annyira kedvelte a sóly­mászatot, hogy a sólymot elődjének, III. Henrik­nek példájára fölvette pecsétjébe; s azonkívül ér. uiek is vannak az ő idejéből e madár képével. I. Frigyes császár pedig maga is elsajátitá a mes­terséges sólymokat a vadászatra betanitani. Lo­vagrendek alapíttattak e madár tiszteletére, mire példa gyanánt az Ágoston Ernő weimári herczeg által 1732-ben alapitott „fehér sólyom" rendet hozhatjuk fel. Midőn továbbá V. Károly a törö­kök által elűzött rhodusi lovagoknak odaajándé­kozá Malta szigetét, ezek hálájuk jeléül Károly­nak évenkint egy fehér sólymot küldöttek. A lo­vagok sólymokkal kedveskedtek a hölgyeknek, mi­után ilynemű vadászatokban a nők is szivesen részt vettek s kedvencz madaraik nagy kegyben részesültek általuk. Franczia- és Németország több helyein szigorú törvények hozattak üldöz­tetésének meggátlására. Igy Burgundiában a só­lyomtolvajnak meg kelle engednie azt, hogy mel­léből az elorzott madár 6 uncia hust kivájhas­son ; s más országokban is tétettek intézkedések a sólymászat érdekében. A mi a sport e nemének eredetét illeti, az araboknak tulajdoníttatik a kezdeményezés dicső­sége, kik azt már a XII. században gyakorolták s vele Európát is megismertették. Itt csakhamar az előkelő világ kedvencz mulatságává lőn s a fényűzésnek ujabb tért nyitott. I. Fereuez fran­czia császár, kit közönségesen a „vadászok aty­jáénak neveznek, fösólyraászának évenkint 4000 livvest fizetett ; mi, tekintetbe véve az akkori kor viszonyait, nem csekély összeg volt. A fősóly­másznak 15 köznemes és 500 alsólymász állott szolgálatába, kik közül az előbbiek 5—600, az utóbbiak 200 livres évi díjban részesültek. II. Fri­gyes császár pedig az addig használt közönséges sólyom helyett, annak fehér válfaját kezdette al­kalmazni s a szükséges madarakat Afrikából ho­zatta. A mult század vége felé a sólymászat lassan­kint hanyatlani kezdett, s jelen napjainkban már csak Hindostanban dívik.*) A lefolyt franczia-po­rosz háborúban a leleményes burkusok, — mint láttuk, a sólymot liadi czélokra is kezdették al­kalmazni , amennyiben a franczia postagalambo­kat sólymokkal igyekezték elfogdosni s ekkép a a reájuk bízott levelek birtokába jutni. Végre megemlíthetjük, hogy a mult században Laxen­burg volt az ausztriai fejedelmek kedvencz sóly­mászó helye, mígnem azt II. József császár а sólymászatok beszüntetése után császári nyári lakká változtatá át. Majthényi István. *) Bocsánat, dívik az még Angliában és Fran­cziaországban ma is, hol a Bretagneban egyes urak és a Champagne vidékén pedig rendes sóly­mász-clubbok léteznek. Nálunk Magyarországon már az Árpádok alatt nagy divatban volt, s kü­lön udvari főtisztséget képezett a sólymárság, mint ezt Praynál s több okmányokból láthatjuk. Nagy kedvelője volt e vadászatnak különösen Nagy La­jos királyunk, Mátyás király neje Beatrix , II. Lajos király, ki némelyek szerint egy betanított sólyomért 40,000 magyar aranyat fizetett. SZERK.

Next

/
Oldalképek
Tartalom