Vadász- és Versenylap 16. évfolyam, 1872

1872-01-31 / 4. szám

JANUÁR 31. 1872. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. 29 mazása által a nehéz munkás ló-faj nevelését megkisérleui. A fennebbiekben vázlatot nyújtván az álladalmi ménesekben találtató anyagnak s a tenyésztésnél irányul vett nézeteknek, áttérek a méntelepekre. (Folyt, köv.) A legutolsó változtatások a vadásztörvényben. A vadásztörvény végre, harmadfélévi kinos vajúdások után megszületett, s mire soraink napvilágot látnak, alkalmasint szentesítve lesz. Vájjon az okszerű vadászat igényeinek megfelel-e majd ? azt a jövö mutatja meg. Szeretnők remélni, hogy a szabadelvüség, melly a kisbirtokosoknak minden módon iparkodott kedvezményeket tenni, általuk kellőkép méltányoltatik s növelni fogja kedvöket — nem csak a vadászatra, — hanem vadászterületük gondos kezelésére is. Egy pár lényeges módosítás, mi az utolsó napokban még történt, a nagyobb birtokos- és tenyésztőnek is több kezességet iparkodik nyújtani ; igy p. о. a 3-ik §-hoz adott toldalék : Ha valamely külön vadászterületet képező nagyobb erdőterület által egy vagy több más birtokosnak ÍCOO Q öllel számítandó 100 holdnál kisebb terjedelmű birtoka körülvételik, az ilykép elszigetelt birtok tulajdonosa a vadászati jogot az azt környező vadászterület birtokosának vagy hasonbérlőjének haszonbérbe adni, ez viszont haszonbérbe venni köteles. A barátságos egyesség létre nem jötte esetére a rendes bíróság határoz. a 8-ik §. szövege érthetőbbé lett: Azon birtokos vagy haszonbérlő, a ki a szomszéd területén tenyésző fövad lelöhetési jogot magának föntartotta, kárpótlást nem követelhet. és а 10. §. utolsó tétele következőleg egészíttetett ki : kivétetvén ez alól azon tulajdonosok vagy bérlők, kik a tojást ép a vadtenyésztése ezéljából szedetik. a 18-ikban végre lovasvadászaink is bevétettek a törvény keretébe. A 20. §. égészen újonnan szúratott be : A 10-ig §-ban meghatározott tilalmi idő szak alatt vadászni senkinek sem szabad, kivé ve kerítéssel kellőleg elzárt helyeken, hol a tulajdonos a vadászatot minden időben gyako í-olhatja és megengedheti. A 31. §. is kapott egy toldalékot : Ha valaki a vadászati kihágás elkövetésénél szolgáit vagy napszámosait használta segédekül : a segédek ellen kiszabott pénzbírságokért szintén felelős. E lényegesb s az új törvény szellemét javitó toldalékokon és egyéb apró változtatásokon kivül — még az egész törvény szövegezésén is igen sok javítás történt. Jövő számunkban teljesen ismertetni fogjuk. A mi bűvös vadkanunk. — Jó reggelt főerdész ur ! Látta-e már az erős vadkan nyomait? — szólita meg egyik kerülőm, midőn 1865 nyarán erdőkerületemet körül lovagolnám. — Nem én, — mondám, nem kevéssé csodálkozva, mert bár több mint egy év óta voltam állomásomon, vaddisznókról semmit sem vettem észre. — No lám, — mondá laconikus rövidséggel, s aztán visszafordítva az útra, melyen jöttem, nem messze egy sertevad esapájára mutatott, melyen én mit sem gyanítva keresztül lovagoltam. — A nyom ' mely a nedves homokban tisztán látható volt, derék egy darab vadé lehetett, s nem hittem volna, hogy illy nagy állat még mai napság létezhetik. Az erdész azonban állitá, bogy e nagy vadkan már több év óta ismeretes a környékben, s a szomszéd pagonyokban, mint valami kisérteni járó lélek, megmegjelenik, nyomát hagyja s ismét eltűnik ; látni — még nem látta senki, csak csapáját ; de kinyomozni soha sem lehetett, mert télen át, havon, sohasem mutatja magát s október hó végével mindig eltűnik. Egy erdőkerületben soha sem marad tovább egy-két napnál, azután elpárolog, gyakran betekre, hónapokra, messze földet összekóborolván a vidéken. Erdészem, ki előtt a kísérteties vadkan szokásai, mint gyanitom, ismeretesek valának, úgy vélekedett, hogy jelenleg csak átutazott a kani e területen, s magam is úgy találtain, a mint az erdöszélcn végig lovagoltam ; mert láttam, hogy nyomai kivezettek az erdőből, s egy félmértföldnyi ugaron át a szomszéd erdő felé irányultak. Figyelmessé lévén illyformán ez erős darab sertevadra, e valóban magánosan kóborló agyarosra, kérdezősködtem utána többi erdészeinknél és a szomszédoknál is ; csakugyan mindenki tudott róla valamit, de még senki se látta. így mult el ismét ogy pár év ; a vadkan megmegjelent s eltűnt ismét szőre-szálán, mint valami kisértet ; csakhogy néha ősapájának nagyon is látható és érezhető nyomait hagyta, s mutatá, hogy hatalmas termetnek örülhet, mert a kár, mit az erdőben, gabnaföldeken és réteken tett, néha éppen nem csekélység volt, s az illető tulajdonosnak nem kis fejvakarást és panaszkodást okozott, min azonban egyelőre nem segíthettünk. Erdőkerületemtől mintegy negyedmértfölduyire egy szomszédos nemesi birtokhoz tartozó s mintegy 500 holdnyi erdőcske feküdt, melynek szálasát a tulajdonos vagy 20 év előtt kivágatta ugyan, de mindjárt be is ültette ; hanem bizony több volt ő nála a jóakarat, mint a tudomány, mert az egész irtást igen igen sürün vetette be, azt gondolván alkalmasint, hogy; „a ki sokat vet, sokat is arat!" a szükségesnél négyszerte is több magot pazarolván el s pedig fenyőt és tölgyfát összekeverve. Ebbből aztán lett is szép sürü bozót, csak faiskola nem, mellyben fenyő és tölgv egymással a létért veszekedvén, e buzgalmukban annyira összeölelkeztek, hogy majdnem lehetetlen volt behatolni. Hanem illyen hely kellett a mi vaddisznónknak, s itt üté fel ő főhadiszállását, honnan az egész környék vetéseit és burgonyásait pusztitá éjjelenkint, mig nappal az ő bevehetetlen erősségébe húzódott. Itt a legpracticusabb vadász se igen boldogult volna vele, hát az ottaniak, kik ínég csak e czimre se igen tarthattak számot, levén egyikök azelőtt kulcsár, a másik meg kertész, ki ha néha üres óráiban lesből egy tapsit ledurrantott, —- már az nála esemény volt. Néha azonban ellátogatott a világba kanunk is s ekkor az uradalomnak egy másik, nem olly megközelitketlen erdejében szokott tartózkodni s ebben érte el őt az ő fátuma. „Holnap, sept. 10-kén vaddisznó-vadászat. Találkozás itt és itt, reggeli 8 órakor" — igy hangzott a rövid jelentés, melyet váratlanul kaptam, s mellynek siettem eleget tenni. — Másnap korán reggel, amint a találkozó felé megindulnék, már messziről hatalmas tábori tüzek füstjét láttam ég felé kanyarogni, s ollyan zsibongás és lárma üté meg füleimet, mintha legalább is vásár vagy népünnep volna. Közelebb érve aztán még több okom lett a csodálkozásra. Az urodalom tulajdonosa — talán a fiatal korában tartatni szokott farkas-vadászatokra emlékezve, — most is egész népgyűlést hívott össze, mi két falunak minden öregét, apraját és kutyáját magában foglalta, hogy majd hajtókul szerepelnek ; a legcsodálatosabb had volt ez, mit valaha láttam: totyogó vén emberek és 8 — 9 éves gyermekek, meggörnyedt öreg mámikák és viruló fiatal leánykák ülték körül a tüzeket s költötték el a reggelit, mellyel a vadászul- őket vendégszeretöen tractálta, hogy feladatuk nehézségeivel könnyebben megbirkózhassanak. Hát a vadászok, vagy találóbban mondva puskások ? Ki ismerte volna e népeket ? Ki tudta volna neveiket ? mert a ki 2 —3 mttd körben még- vagy már elbírta a lőcslábat, az mind együtt vott itt s egyelőre rágómüszereit hozta mozgásba. A közel fekvő uradalmak erdészei, vadászatkedvelő kisebb birtokosok, tisztviselők és kereskedők a közel városból, pufogatui szerető parasztgazdák stb. stb. felfegyverkezve Lancaster , Lcfaucheux , percussiós egy- és kétcsövű, serétes és golyós fegyverekkel s mindenféle costümbcn. Végre hosszú reggelizés után, mialatt sok jó tanács hallatszott, és még több szeszes ital fogyasztatott el, megindult a processió ; lövészek és hajtók felállíttattak, — s végre magam is kaptam egy kissé biztos helyet, hol vadászatilag nem igen sokat remélhettem, de legalább a bőrömet se kellett féltenem e sokféle Franctireurtöl. Hosszabb időköz után, mialatt csak a hajtók lármája hallatszott, egyszerre roppant sivalkodás támadt, asszonyok, gyermekek rikitottak, majd egy erős puskaszó, s aztán gyorsan terjedő örömkiáltások : „megvan! megvan!" hallatszottak. Erre persze felbomlott minden rend és fegyelem. Lövészek, hajtók, ebek, mindenki szaladt arrafelé, hol a nagy eseménynek történni kellett, s magam is fejcsóválva utánuk indultam. Hát amint a széles erdei útra kiérek, egyszerre valami páni félelem üt az emberekbe, kiabálás, sikoltozás támad, egyes lövések történnek, az ebek nyafognak, s valami félszáz ember : lövészek, hajtók, nők, gyermekek rohannak felém, orditva, mintha valaki szijjat basitna a hátukból, s ugrálnak szét jobbra, balra a bokrok közé, s bukfcnczeznek keresztül egymáson és árkon, bokron — köztük pedig röfögve üget egy hatalmas vadkan, minőt még nem láttam ; ez előtt persze nem csodáltam, hogy kitérnek. Az volt a baj, hogy lőni nem lehetett rá, mert e tömeg közt baj történhetett volna, s igy az agyaras csakhamar befordult és eltűnt a sűrűben. Miután a közönség rémülete kissé csillapult, s a nyelvek újra megeredtek, a következőkről értesültem. Az agyaras váratlanul csakugyan a hajtásban volt, s váratlanul egy erdészre (egy jó golyólövőre) bukkant, kinek a szemközt jövőre kissé „keszegen" kellett ugyan lőni, de melly lövés a kanit mégis leültette. A mint az erdész szomszédja látná, hogy az agyaras eldőlt, elkiáltá magát „megvan !", mit egyszerre tíz torok adott tovább, s mi aztán az anélkül is laza rendet teljesen fölbontotta. Mindenki szaladt, hogy az elejtett szörnyeteget meglássa, melly a lármára fölocsudván, a körülállók rémületéve egyszerre talpra ugrott s bámulóit pár röffentéssel szétugrasztván, kitört közülök. Néhány lövés történt ugyan reá, de ezek veszedelmesebbek lehettek volna a közönségre, mint az agyarasra, melly előrelátó tapasztalattal a legsűrűbb tömeg közé rontott, s igy bőrét megmentve, pár pillanat alatt eltűnt a nélkül, hogy valakit megrohant volna. Mind e dologból azt következtettem, hogy a vadkant az előbbi lövés fején találta, s ettől megszédült, később talán a vér „ világitóiba" tódult s vakította , különben a bucsujárók nem menekülnek oly könnyen előle. Már most hosszú tanácskozás után, hogy mi történjék, végre azt a sűrűséget kezdték meghajtani, hova az agyaras beváltott, de hiába, eredmény nélkül. Egy második hajtás ugyan nem minden eredmény nélküli volt, csakhogy ez az eredmény nem ollyan volt, mint a minőre számítottak. Állásom egy szomszédbeli öreg erdész mellett lévén, lát< m egyszer, hogy czélba vesz valamit s hosszasan czélozva, rádurrant ; azután , mint ki jól végzett dolgáról teljes biztosságban van, átkiált hozzám : „No, most már tudom, nem kél fel többet." — Nem ; az ugyan nem kél fel többé. De hát kicsoda, micsoda ? Hát bizon az uraság nagy házőrző kutyája, mellyet „véreb" hiányában a siirübe kergettek, hogy az agyarast onnan kihajtsa, s с félig önkénytes szolgálataért szegény életével adózóit, mint egyetlen áldozata a nagy napnak. Amint szomszédom jól czélozott lövésének ily eredményét észre vette, a nélkül hogy valakitől búcsúznék, fegyverét hóna alá kapva, ellábolt hazafelé ; igy megme nekült ugyan az első gunyzáportól, de aztán még sokáig kellett azt hallgatnia«