Vadász- és Versenylap 16. évfolyam, 1872

1872-06-19 / 24. szám

188 gyon szeretnek heverészni. Az a Yak nem messze lehet innen ! — vélekedett az őrnagy. — Aztán meg a vadmarhák is kérődzeni szoktak az élvezett tápszer után s e dolgot va­lószínűleg nem járkálás vagy futkozás közben végzik, — jegyzé meg a mérnökök egyike, kit az Indiában való huzamos tartózkodas már csaknem egészen megaszalt. Ily körülmények közt a felkiáltás: „ Rajta! I Föl, vadászatra!" átalános lelkesedést idézett elő. A forróságtól nem igen kellett tartanunk. — A vadmarha amott jobbra a szikla mel­lett vonult be az erdőbe, — szólt inasom. — Arra látom a nyomait. Néhánv pillanat múlva mindenki föl volt fegyverkezve. Öt napszámosnak az "erdőt kellett megke­rülni s a Yakot felénk terelni, ba netalán a szálas erdőben tanyáznék. Állást foglaltunk mindnyájan. Egy becsületes óra múlhatott, már igy el, s a hajtók az erdőnek túlsó szélét rég elérheték. Egyszerre az erdővel határos szikla közeié­ben puskadörej hangzott föl, csakhamar azu­tán o'dalvást egy másik és egy harmadik, s rögtön rá kettő egymásután ama hely irányá­ban, a hol az őrnagynak kellett állania, s két perczezel később ama pontoknál, melyeket gyanitásom szerint a mérnökök foglaltak ol. A vadászszerencse, ugy látszott, ezúttal nem mosolyg felém, noha minden valódi vadász elismerte volna, hogy én állomásomat kellő szakismerettel szemeltem, magamnak ki, s nem csupán ugy találomra. Fáczánok,zergék, egy konda fövad (hegyi szarvasok) két róka, sőt egy vad-juh is (Ovis montana) húzódtak el a légben és a földön szemeim előtt, de valamennyi oly távolságban, hogy még egy Enfie.ld-fegyverrel sem arathat­tam volna sikert. A lövések már rég elhangzottak s mindé- , niitt csönd állott be az erdőben, még a vadá­szok állomásain is. A vadászat kétségkívül véget ért. Az erdő- i nek legszélső pontján egy kövekkel és el- I kényszeredett bokrokkal borított vigályosnál foglalván állást, letekintek a völgynek irányá­ban, megtudni óhajtván, vájjon nem tért-e már vissza az őrnagy vagy valamelyik vadász­társam a tanyára, midőn egyszerre csak egy törpetölgy bokorbar, alig harminez lépésnyire tőlem, valamint mozogni hallok. Szemeimet e pontra irányzám. Vájjon mi lehetett az ? Á ad teljességgel nem, mert a közeli fegyverdurro­gás azt már rég elriasztotta volna, a mellett a szél is felölem lengedezett amaz irány felé, honnan én a rejtélyes mozgás neszét baliám. Különös! Ugy tetszett mintha valamely lom­pos farkat pillantottam volna meg, mely ép­ugy csapkodott szerte, mint a hogy a legyek által meglepett szarvasmarhák szoktak. Izga­tottságom minden másodperezben fokozódott. Egyszerre oly érzés szállott meg, mint mi­dőn az emberre, gőzfürdő után, bidegvizes le­pedőt vetnek. Halk és mély röfögést ballék s egy óriási fekete gyapjas testet látok lassan fölemelkedni : majd észrevettem a fehér váll­púpot, a hosszú lompos farkat s két rövid szarvat. Most előttem áll a bika egész nagysá­gában, s jobb oldalával felém. Megvallom, egy pillanatra a vadászláz fo­gott el De csak is egy pillanatra. Abban a szem­pillantásban, midőn a Yak kis füleit hegyezni kezdte s figyelni kezdett, egyszerre két golyót bocsátottam fültövére. A Yak összerogyott. Azonnal két uj golyótölténynyel láttam el kipróbált kétesövümet. Idegesen rángatózva, hevesen henteregve rugdalózott lábaival az óriási állat, köveket és földet hányva egész ama helyig, hol állást fog­laltam. Vájjon oly hamar mulik-e ki a Yak, mint valamely közönséges marha, lia egyszer I két golyó által kap halálos sebet ? E kérdésre ! a Yak nem sokáig maradt a felelettel adós. Egész erővel emelkedett föl újra. A hosszú, selyemkint ragyogó s egész testét beborító j szőr habzott izzadságtól éj vértől, s egész tes­I tében, füleitől a szép idomú előlábakig, csak ugy rezgett, csakhamar újra a földre rogyott s két lábával ugy dolgozott mint valamely göz­mozdoüy, mig szarvaival a földet verte, mint­ha ott valami czöveket akart volna meg­erősíteni. Újra fölugrott, de harmadik lövésem ismét leterité a növényzetre. Negyedik golyóra már nem volt szükség. Öt perczezel később a bok­rok között egyetlen falevél sem rezgett többé. Elővettem kis kürtömet, belefújtam, s fél órával később már csaknem az egész vadász­társaság együtt volt diadalomnak szinbelyén. Levágtunk e bölénybika busából annyit, a mennyit élelmezésünkre szükségesnek véltünk s a maradványt átengedtük a rókáknak és a fehér farkasnak, mely utóbbit az őrnagy két izben hibázta el. A vadászat átalában véve nem volt kielégí­tő, mert néhány fáczán s egy va i juh kivételé­vel mi sem jött teritőre, noha vad elég jött hajtás alá, sőt egy medve is keveredett közé­jök, mely azonban a hajtók göbecsei daczára tova sznllitá irháját. Nap lementekor visszatértünk tanyahe­lyünkre. Soha sem láttam a napot szebben lenyugodni ; hanem azért a Yaknak még in­kább örültem. Tibetben, mely a Yaknak tulajdonképi ha­zája , még egyszer nyilt alkalmam egy pél­dányt elejthetni, még pedig egy tehenet, azon­ban, daczára annak, hogy a beléeresztett két golyónak egyike sem téveszté a czélt, zsákmá­nyom tova rohant, s mint később értesültem, a ainai határörtisztek igen jóizüen falatoztak a pecsenyéjéből. Ti apoqant ós Lophopliorast a Sedletscb felső modenczéjénél százával lőttem, hanem azért még sem ajánlanám a szárnyasok után sóvár­gó touristának, hogy azokat ott keresse, hol még nagy mennyiségben találhatók, még ak­kor sem, ba amaz előnyöknek örvendhet, me­lyekben egy nyilvános szolgálatban utazó ma­gasabb rangú tisztet a sinai hatóságok része­síteni szokták Field. —Bf i' i —• „Nos, hogyan viselte magát Treff az examen után ?" ke'rdém őt gúnyos mosolylyal. „Meglehetősen. En már összeszoktam vele, s azért tudok előtte lőni", feleié az öreg úr kitéröleg, szokott rövid modorában. S ez igaz, ezt az irigység se tagadhatja meg tőle. Mussje Treff ugyan még mindig az a szeles, min­dent fölforgató s vadat riasztó bestelélek mint az­előtt, mely urát néha félóráig is elvárakoztatja még olly szépen trillázó fütyülése daczára is, ha egyszer megbolondult és saját passiója után jár ; s az öreg úrnak még mindig alkalmat ad, hogy oly borsos pré­dikátiokat tartson neki, mint az előtt, hanem mind­ez „semmit sem tesz" ; a mi jó doctorunk azért még is legtöbbet lő minden vadászaton. Es e gazdag prédára szüksége is van, hogy szá­mos patiensét, kik nem honorálhatják őt, mert sok­szor annyiok sincs, hogy husievest főzethetnének magoknak, egy kis erősítő hússal elláthassa. Ezek­hez hordja ö, 66 éves kora daczára, a legfáradsá­gosb vadászat után is személyesen, zsákmányát : egy pár foglyot, egy pár szalonkát, egy-egy nyulat stb. nagy titkokban szegényes hajlékukba, s ha hálál­kodni akarnak értté, röviden s egyszerűen csak azt mondja : hagyjátok cl, hisz örömöm telik benne, aztán nektek is jól eshetik hébelióba megkóstolni, milyen ize van a vadpecsenyének." Illyen derék, egyszerű, jó ember a mi öreg S. . . . doctorunk. S t i 11 m a r k. M „Közel van a hunezfut, csak arra vár, hogy első haragom csillapuljon. — Jösz ide mindjárt Treff ! ' Treff azonban csak nem jött. „Van esze!" — mondám. „Ah, azt c-sak azért teszi most. mert a te kutyád is vele van." Újra hangzott a fütyülés. — „Hanem most úgy látszik alaposan meg kell examinalnom." „En is azt hiszem ; —- csak szóba álljon veled." Végre mégis látható lett Treff úrfi fekete orrának hegye a legközelebbi bokor közül. Egy pillanatig tahin kételkedett : jöjjön-e, ne-e ?. . . hanem aztán legjobbnak látta közönyös arezczal és farkcsóválva j ügetni elő, mintha semmi sem történt volna, s egész J tiszta lelkiismerettel jelenhetne meg ura előtt. „Treff! Feküdj le!" — mondá ez neki komoly rövid hangnyomattal, miközben lassan felemelke­dett üléséből, egy derék korbácsot fűzne le válláról. Treff lefeküdt s csak úgy félszemmel pislogott fel. „Mi úgy látszik, még mindig nem tudjuk egy­mást megérteni, te ördög pozdorjája" — s egy kor­bácsütés pattogott hozzá magyarázatul Treff hátá"n. — „Nem akarsz-e már egyszer eszedre térni?" — egy másik figyelmeztetés. — „Százat érdemelnél az egyik feledre s százat a másikra, gazember," — s újra egy piiffenés ; de Treff csak nem moczezant. —• „Elszaladsz-e máskor is? — negyedik ütés. — „Nem hagyhatod ezt a rosz szokást?" — ötödik ütés. — „Mentől vénebb leszel, annál kutyább le­szól. De majd kiesávázom én a bőrödet," — újra egy pattogó biztatás au po3teriora. — „Elszaladsz e még máskor is?" — egy erős kérdőjeltől kisérve, melly utóbbi igen csipös lehetett, mert Treff nem állhatta meg szó nélkül s elkezdett szűkölni." — „Áhá! rájöttünk már az elevenre!... . De várj csak te fekete gazember, még orditanod is kell!" s újra suhogott a korbács, Treff pedig csakugyan megelégelve a leczkét, hangos vonitásba tört ki. — „Látod, te naplopó, most már kezdjük egymást érteni ugy-e?" -- s valóban úgy látszott, mert Treff keservesen ordított, s abba se akarta hagyni. „No, egyszerre már most elég lesz talán — de vigyázz máskor magadra!" E szavakkal barátom ismét nyakába akasztá a karikást, s fegyveret felvéve, szivarját kezdé meg­gyújtani, mig én a gyepen hevertem s nem tudtam, hová legyek nevettemben. Ollyan mulatságos is volt ez a kis inquisitio. „Hát te min siránkozol?" — kérdezé az öreg csodálkozva s humoristikus kedélyével. Én csak újabb nevetésbe törtem ki. „Nincs itt semmi nevetni való. Treff okos egy állat, s már most értjük egymást. Ezután tudom nem bolondoz. Allez Treff! — s Treff szaladt farkcsó­válva s mindent feledve, mintha Tarantel csipte volna meg. En is felkerekedtem, s kutyámat füttyentve, mely igen kellemetlen érzéssel nézegette oldalvást az executiót — újra megkezdtem czirkálatomat. A lá­tottakon okulva azonban, egészen más irányba ipar­kodtam, mint vadásztársam, s mintegy fél órai kere­sés után szerencsésen egy másik csapat nyirfajdra akadtam, melyből három példányt meg is tartottam. A doctort ez alatt távolról két izben hallottam dur­rogatni, mihez képest csakugyan 7 darab sártyúkat láttam vadásztáskáján fityegni, a mint alkonyat felé a mocsár végén találkoztunk.

Next

/
Oldalképek
Tartalom