Vadász- és Versenylap 16. évfolyam, 1872
1872-06-19 / 24. szám
188 gyon szeretnek heverészni. Az a Yak nem messze lehet innen ! — vélekedett az őrnagy. — Aztán meg a vadmarhák is kérődzeni szoktak az élvezett tápszer után s e dolgot valószínűleg nem járkálás vagy futkozás közben végzik, — jegyzé meg a mérnökök egyike, kit az Indiában való huzamos tartózkodas már csaknem egészen megaszalt. Ily körülmények közt a felkiáltás: „ Rajta! I Föl, vadászatra!" átalános lelkesedést idézett elő. A forróságtól nem igen kellett tartanunk. — A vadmarha amott jobbra a szikla mellett vonult be az erdőbe, — szólt inasom. — Arra látom a nyomait. Néhánv pillanat múlva mindenki föl volt fegyverkezve. Öt napszámosnak az "erdőt kellett megkerülni s a Yakot felénk terelni, ba netalán a szálas erdőben tanyáznék. Állást foglaltunk mindnyájan. Egy becsületes óra múlhatott, már igy el, s a hajtók az erdőnek túlsó szélét rég elérheték. Egyszerre az erdővel határos szikla közeiében puskadörej hangzott föl, csakhamar azután o'dalvást egy másik és egy harmadik, s rögtön rá kettő egymásután ama hely irányában, a hol az őrnagynak kellett állania, s két perczezel később ama pontoknál, melyeket gyanitásom szerint a mérnökök foglaltak ol. A vadászszerencse, ugy látszott, ezúttal nem mosolyg felém, noha minden valódi vadász elismerte volna, hogy én állomásomat kellő szakismerettel szemeltem, magamnak ki, s nem csupán ugy találomra. Fáczánok,zergék, egy konda fövad (hegyi szarvasok) két róka, sőt egy vad-juh is (Ovis montana) húzódtak el a légben és a földön szemeim előtt, de valamennyi oly távolságban, hogy még egy Enfie.ld-fegyverrel sem arathattam volna sikert. A lövések már rég elhangzottak s mindé- , niitt csönd állott be az erdőben, még a vadászok állomásain is. A vadászat kétségkívül véget ért. Az erdő- i nek legszélső pontján egy kövekkel és el- I kényszeredett bokrokkal borított vigályosnál foglalván állást, letekintek a völgynek irányában, megtudni óhajtván, vájjon nem tért-e már vissza az őrnagy vagy valamelyik vadásztársam a tanyára, midőn egyszerre csak egy törpetölgy bokorbar, alig harminez lépésnyire tőlem, valamint mozogni hallok. Szemeimet e pontra irányzám. Vájjon mi lehetett az ? Á ad teljességgel nem, mert a közeli fegyverdurrogás azt már rég elriasztotta volna, a mellett a szél is felölem lengedezett amaz irány felé, honnan én a rejtélyes mozgás neszét baliám. Különös! Ugy tetszett mintha valamely lompos farkat pillantottam volna meg, mely épugy csapkodott szerte, mint a hogy a legyek által meglepett szarvasmarhák szoktak. Izgatottságom minden másodperezben fokozódott. Egyszerre oly érzés szállott meg, mint midőn az emberre, gőzfürdő után, bidegvizes lepedőt vetnek. Halk és mély röfögést ballék s egy óriási fekete gyapjas testet látok lassan fölemelkedni : majd észrevettem a fehér vállpúpot, a hosszú lompos farkat s két rövid szarvat. Most előttem áll a bika egész nagyságában, s jobb oldalával felém. Megvallom, egy pillanatra a vadászláz fogott el De csak is egy pillanatra. Abban a szempillantásban, midőn a Yak kis füleit hegyezni kezdte s figyelni kezdett, egyszerre két golyót bocsátottam fültövére. A Yak összerogyott. Azonnal két uj golyótölténynyel láttam el kipróbált kétesövümet. Idegesen rángatózva, hevesen henteregve rugdalózott lábaival az óriási állat, köveket és földet hányva egész ama helyig, hol állást foglaltam. Vájjon oly hamar mulik-e ki a Yak, mint valamely közönséges marha, lia egyszer I két golyó által kap halálos sebet ? E kérdésre ! a Yak nem sokáig maradt a felelettel adós. Egész erővel emelkedett föl újra. A hosszú, selyemkint ragyogó s egész testét beborító j szőr habzott izzadságtól éj vértől, s egész tesI tében, füleitől a szép idomú előlábakig, csak ugy rezgett, csakhamar újra a földre rogyott s két lábával ugy dolgozott mint valamely gözmozdoüy, mig szarvaival a földet verte, mintha ott valami czöveket akart volna megerősíteni. Újra fölugrott, de harmadik lövésem ismét leterité a növényzetre. Negyedik golyóra már nem volt szükség. Öt perczezel később a bokrok között egyetlen falevél sem rezgett többé. Elővettem kis kürtömet, belefújtam, s fél órával később már csaknem az egész vadásztársaság együtt volt diadalomnak szinbelyén. Levágtunk e bölénybika busából annyit, a mennyit élelmezésünkre szükségesnek véltünk s a maradványt átengedtük a rókáknak és a fehér farkasnak, mely utóbbit az őrnagy két izben hibázta el. A vadászat átalában véve nem volt kielégítő, mert néhány fáczán s egy va i juh kivételével mi sem jött teritőre, noha vad elég jött hajtás alá, sőt egy medve is keveredett közéjök, mely azonban a hajtók göbecsei daczára tova sznllitá irháját. Nap lementekor visszatértünk tanyahelyünkre. Soha sem láttam a napot szebben lenyugodni ; hanem azért a Yaknak még inkább örültem. Tibetben, mely a Yaknak tulajdonképi hazája , még egyszer nyilt alkalmam egy példányt elejthetni, még pedig egy tehenet, azonban, daczára annak, hogy a beléeresztett két golyónak egyike sem téveszté a czélt, zsákmányom tova rohant, s mint később értesültem, a ainai határörtisztek igen jóizüen falatoztak a pecsenyéjéből. Ti apoqant ós Lophopliorast a Sedletscb felső modenczéjénél százával lőttem, hanem azért még sem ajánlanám a szárnyasok után sóvárgó touristának, hogy azokat ott keresse, hol még nagy mennyiségben találhatók, még akkor sem, ba amaz előnyöknek örvendhet, melyekben egy nyilvános szolgálatban utazó magasabb rangú tisztet a sinai hatóságok részesíteni szokták Field. —Bf i' i —• „Nos, hogyan viselte magát Treff az examen után ?" ke'rdém őt gúnyos mosolylyal. „Meglehetősen. En már összeszoktam vele, s azért tudok előtte lőni", feleié az öreg úr kitéröleg, szokott rövid modorában. S ez igaz, ezt az irigység se tagadhatja meg tőle. Mussje Treff ugyan még mindig az a szeles, mindent fölforgató s vadat riasztó bestelélek mint azelőtt, mely urát néha félóráig is elvárakoztatja még olly szépen trillázó fütyülése daczára is, ha egyszer megbolondult és saját passiója után jár ; s az öreg úrnak még mindig alkalmat ad, hogy oly borsos prédikátiokat tartson neki, mint az előtt, hanem mindez „semmit sem tesz" ; a mi jó doctorunk azért még is legtöbbet lő minden vadászaton. Es e gazdag prédára szüksége is van, hogy számos patiensét, kik nem honorálhatják őt, mert sokszor annyiok sincs, hogy husievest főzethetnének magoknak, egy kis erősítő hússal elláthassa. Ezekhez hordja ö, 66 éves kora daczára, a legfáradságosb vadászat után is személyesen, zsákmányát : egy pár foglyot, egy pár szalonkát, egy-egy nyulat stb. nagy titkokban szegényes hajlékukba, s ha hálálkodni akarnak értté, röviden s egyszerűen csak azt mondja : hagyjátok cl, hisz örömöm telik benne, aztán nektek is jól eshetik hébelióba megkóstolni, milyen ize van a vadpecsenyének." Illyen derék, egyszerű, jó ember a mi öreg S. . . . doctorunk. S t i 11 m a r k. M „Közel van a hunezfut, csak arra vár, hogy első haragom csillapuljon. — Jösz ide mindjárt Treff ! ' Treff azonban csak nem jött. „Van esze!" — mondám. „Ah, azt c-sak azért teszi most. mert a te kutyád is vele van." Újra hangzott a fütyülés. — „Hanem most úgy látszik alaposan meg kell examinalnom." „En is azt hiszem ; —- csak szóba álljon veled." Végre mégis látható lett Treff úrfi fekete orrának hegye a legközelebbi bokor közül. Egy pillanatig tahin kételkedett : jöjjön-e, ne-e ?. . . hanem aztán legjobbnak látta közönyös arezczal és farkcsóválva j ügetni elő, mintha semmi sem történt volna, s egész J tiszta lelkiismerettel jelenhetne meg ura előtt. „Treff! Feküdj le!" — mondá ez neki komoly rövid hangnyomattal, miközben lassan felemelkedett üléséből, egy derék korbácsot fűzne le válláról. Treff lefeküdt s csak úgy félszemmel pislogott fel. „Mi úgy látszik, még mindig nem tudjuk egymást megérteni, te ördög pozdorjája" — s egy korbácsütés pattogott hozzá magyarázatul Treff hátá"n. — „Nem akarsz-e már egyszer eszedre térni?" — egy másik figyelmeztetés. — „Százat érdemelnél az egyik feledre s százat a másikra, gazember," — s újra egy piiffenés ; de Treff csak nem moczezant. —• „Elszaladsz-e máskor is? — negyedik ütés. — „Nem hagyhatod ezt a rosz szokást?" — ötödik ütés. — „Mentől vénebb leszel, annál kutyább leszól. De majd kiesávázom én a bőrödet," — újra egy pattogó biztatás au po3teriora. — „Elszaladsz e még máskor is?" — egy erős kérdőjeltől kisérve, melly utóbbi igen csipös lehetett, mert Treff nem állhatta meg szó nélkül s elkezdett szűkölni." — „Áhá! rájöttünk már az elevenre!... . De várj csak te fekete gazember, még orditanod is kell!" s újra suhogott a korbács, Treff pedig csakugyan megelégelve a leczkét, hangos vonitásba tört ki. — „Látod, te naplopó, most már kezdjük egymást érteni ugy-e?" -- s valóban úgy látszott, mert Treff keservesen ordított, s abba se akarta hagyni. „No, egyszerre már most elég lesz talán — de vigyázz máskor magadra!" E szavakkal barátom ismét nyakába akasztá a karikást, s fegyveret felvéve, szivarját kezdé meggyújtani, mig én a gyepen hevertem s nem tudtam, hová legyek nevettemben. Ollyan mulatságos is volt ez a kis inquisitio. „Hát te min siránkozol?" — kérdezé az öreg csodálkozva s humoristikus kedélyével. Én csak újabb nevetésbe törtem ki. „Nincs itt semmi nevetni való. Treff okos egy állat, s már most értjük egymást. Ezután tudom nem bolondoz. Allez Treff! — s Treff szaladt farkcsóválva s mindent feledve, mintha Tarantel csipte volna meg. En is felkerekedtem, s kutyámat füttyentve, mely igen kellemetlen érzéssel nézegette oldalvást az executiót — újra megkezdtem czirkálatomat. A látottakon okulva azonban, egészen más irányba iparkodtam, mint vadásztársam, s mintegy fél órai keresés után szerencsésen egy másik csapat nyirfajdra akadtam, melyből három példányt meg is tartottam. A doctort ez alatt távolról két izben hallottam durrogatni, mihez képest csakugyan 7 darab sártyúkat láttam vadásztáskáján fityegni, a mint alkonyat felé a mocsár végén találkoztunk.
