Vadász- és Versenylap 16. évfolyam, 1872

1872-06-05 / 22. szám

ÁPR

I

LI

S 24. 1872. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. 175 őket beérni, se kutyának, se lónak, mert ha még olly fáradtnak látszik is, s a vadász azt hiszi, hogy no most lassójával elfogja, egy pá rendkívüli szökést tesz, s ismét kiszabadul. Szorultságban meg is fordul, s patáival kemény csapásokat tud osztani, sőt harap is, hanem a puma mégis könnyen végez velők. Húsuk Ízletes, s hasonlít az ürü húshoz, a fiataloké még jobb. Szőrét vagy gyapját Chilében dolgozzák fel ponchonak. Muster még sokat beszél a guanacoról, a strucczok nagysága és hasznosságáról, és más apróbb vadakról, de kissé nagyon is össze vissza hány mindent, s nélkülözzük benne az értelmes vadász és zoolog kellemes előadását, mi a kevésbbé érdekes tárgyaknak is érdekességet tud kölcsönözni. Nyilas. Az orvmadarak a légben. A hazánkban is ismert népszerű természetrajzi iró Brehm Alfred Louisenstädtben legközelebbről érdekes felolvasást tartott az orvmadarak „szárnyalásáról." A szeretetreméltó Író e tárgyról szokott vonzó modorában olly népszerű és mégis tudományos értekezést tartott, hogy olvasóim érdekében véltem cselekedni annak ismertetése által, szabadságot véve magamnak egyszersmind e tárgy körül tett saját észleleteim egyikét, másikát is megemlíteni. Szerző szintolly népszerű, mint pikanä dolgozatában tüzetesen szólott a madarak tollazatáról, szárnyalkotásuk s annak sokszerüen egymástól eltérő alakjáról. Magyarázta, hogy minő nagy kiilömbség van a madarak repülése és a denevérek meg rovarok röpködése között. Ezután az orvmadarak általános rajzát adta, melly rajz kitűnő szakismeretet tanúsított ; és különösen kikünt ama sok költői, élezés hasonlatok által, mellyekben Brehm mester. Ismertette az egyes orvmadárcsaládok repülési módját, minek ismerete nagyfontosságú a gazda és vadászra nézve, mivel még a messze távolban szárnyaló ragadozóban is azonnal felismeri a hasznost és károst s ekként tudja, mihez tartsa magát, üldözőbe vegye-e vagy nem. Eredetileg jellemzi az orvmadarak különböző csoportjait. A nemes sólymok szerinte a madárvilág merész rablólovagjai, kikről tudjuk, hogy nemcsak önfentartásuk kedveért pedzik a vadat, hanem valódi vadászszenvedélyből is tudnak nagylelkűek is lenni, a mint azt magam is többször tapasztaltam.*) A héják és karvalyok közönséges gonosztevők és professionals gaz ficzkók. Az örvöL ök utálatos képmutatók , a mellyek alattomosan, mintegy lopódzva röpülnek kiszemelt áldozatuk utáe, • hogy a semmi gonoszat nem sejtő madárkát meglepve elcsíphessék, hogy megmentve eme siralomvölgyböl, mindig éhes gyomrukba temethessék. A kányákat kolduló barátokhoz hasoulitja, ezeknek az levén szokás, bogy rimánkodó kiabálás között üldözzék a zsákmánynyal tova villámzó nemes sólymot, mig az megunva alkalmatlan fakgatásaikat, odahagyja zsákmányát. Az ölyvek valódi mezei rendörök, kik maguk elé szigorú kötelességül tűzték ki, ellenőrizni a négylábú kis zsebmetszőket — miként én nevezem őket — az egereket, nehogy túlszaporodásuk által igen sok galibát okozzanak a gazdának. Brehm azt sem veszi rosz néven tőlük, mikép a mai humanistikus eszméket megvetve rögtönbiróságilag halálra itélik s a halálitéletet azonnal végre is hajtják rajtuk. A sasokat ellenben épen nem veszi pártolása' alá s olly színben tünteti föl, mint lényeket, a mellyeket az emberi előítélet emelt méltatlanul a madárvilág királyaivá. Ebben is igaza van, mivel csakugyan sokkal nemesebb madarak a sólymok. A baglyoknak is hadat izen és ezeket, a csuvikok kivételével veszedelmes jezsuitáknák nevezi. No már ezzel nem értek egyet. Én Brehm barátom állítását megfordítva, határozottan azt állítom, hogy a nagy sulioly (strix bubo) és a nagy éjszaki bagoly (strix lapponica) kivételével valamennyi többi bagoly többé-kevésbbé hasznos állat. Nem mulaszthatom el ez alkalmat sem, vadásztársaimat felkérni arra, hogy vegyek pártolásuk alá az apróbb baglyokat, az ölyvöket ( Bussard) a méltatlanul vádolt közönséges és kék- vagy más néven vöröslábu vércsét, úgyszintén a keselyüket. Gr. Lázár K. Lőjegyíékek, Gróf Széchenyi Pál őméltósága lábadi uradalmában 1871. febr. 1-töl 1872. január 31-ig lövetett hasznos és ártalmas vadakról. A vadászkerület terjedelme 8500 catastralis hold : Dámvad 19 Róka 12 Özvad 9 Nyest 2 Mezei nyúl 37 Görény 1 Fáczán 88 Menyét 41 Fogoly 53 Kóbor kutya és Fürj 82 macska 43 Vadkacsa 22 Sólyom , héjjá, Erdei szalonka 12 ölyv és kánya 135 Farkas 1 Bagoly 72 Vadmacska 1 Varjú és szarka 58 Az elejtett vadak összege 688 darab. Teszár Ferencz, urad. erdész Lábadon. », A ) A sólymok vadászatáról egy még ez évben megjelenendő munkámban többet fogok irni. L. En nyúl emlékiratai. Sem éjjelem, sem nappalom, Agártói. puskástól nem nyughatom. (Folytatás.*) A nagy heccz nem is soká váratott magára. Ugy augusztus vége felé lehetett az idő, — arról tudom, hogy a saláta már fogyott — midőn egy szép holdvilágos éjjel, mikor ismét szokott „reudezvous"-nkon a közeli káposzüiskertbeu gyűltünk öszsze vendégeskedésre, s a fiatalabb nemzedék hecze-huczázni kezdett, midőn, mondom, egypár közülünk csak el kezd rugdalózni s makogni : „áj, jaj, jaj ! megcsípett valami, segítsetek !" . . . s erre egyszerre, mint valami meuydörgés kezd ropogni mindenfelől a „harpene püskhesz", s támad köztünk lótás-futás és iparkodás, kifelé juthatni a káposztásparadicsomból. Az ám, csakhogy gondoskodtak már erről, s a sövény közé is minden kibúvónál egypár hurkot tettek, mellybeu most hizott gourmandjaink eviczkéltek, mig öt, hat kamasz tót legény — kik nappal töméntelen mennyiségű vizet szoktak ellocsolni — furkósbotokkal járt, s agyba főbe kollintgatá a bennrekedöket, s rettenetes nagy kuvaszok széttépéssel fenyegettek mindnyájunkat. — Itt drága volt a jó tanács ! Eleinte csak kővé meredve bámultam e szentbertalan- éji mészárlást, de aztán én is azt néztem, merre fussak ; a szokott be és kibúvókon, mint látszott, hasztalan iparkodtunk ki, mindenütt egy pár társunk hidegült teteme zárta az utat s ujabb törvetéstöl is tarthattunk, nyomunkban a tót legények és a kutyák, kik most egész phalanxban, roppant lármával és csaholással, kergettek bennünket a kert hosszában azon pont felé, honnan egyre villámlott és dörgött, s társaim vérezve bukfenezeztek el E végső szorultságban egyik csapatunk a kerités-sövény felé vette eszeveszett iramodását, s magam is, megemlékezve némelly szorult pillanatomra, midőn veszettül üzö ebek előtt olly szép bakugrásokat tettem, inaim minden megfeszítésével átlóditottam magam a sövényen, s hátra sem nézve „ill a berek, nád a kert"! Vettem azonban észre, hogy társaim közül alig egybirta megcsinálni a saltamortalet. Jhah ! hiába, csak a pusztákon szabadon született s az agarak által kellő trainingben tartott faj birjameg a szabadságérti küzdelem nehéz harczát, mig a fővárosi jóllétben csak gyomrának élő gourman*) Kezdete lapunk 11. és 13. számában. daise ellomhul s a hódító martaléka lesz ; igy a természet örök törvényei szerint — az anyagcsere egyik lánczszemét képezvén. . . Az utóbbihoz hasonló reflexiókra ébredtem álmomból ugy reggel felé, midőn hosszú futás után, egy kukoriczaföldön némileg kipihentem magam, s a jól ismert magas növény mint egy erdő némi biztonságot látszott igérni. Biztosságot adott hajh ! de elöregedett és száradni kezdő szárai sehogy sem Ízlettek elkényeztetett inyemnak, s igy kibukdácsolva az ültetvény szélére, kezdtem magam kissé tájékozni, merre, hol lelhetnék egy ujabb Kanahánt. Ah de mindenütt csak sivár, letarolt mezők, burgonya- és kukoriczaföldek prózai táblái húzódtak a messzeségbe, hol erdőség s egy pár kastély tornya csillámlott, melynek környéke nagyobb jóllétet látszott igérni. Elhatároztam, liogy az éjjel arrafelé veszem vándorlásomat, a nap folytában pedig jól kipihenem magamat. A mint gondoltam, úgy is tettem, s mig korán este átvonultam a kastélyt környező erdő közelébe, melynek alján csakugyan egy szép luczernásra akadtam, s egy kiéhezett vándor étvágyával delectáltam magamat, azután pedig egy jót aludtam. Éjfél utár, egy nyári zivatar s ennek folytatásaként egy kis zápor keletkezett, mely könnyü nyári paletotmat meglehetősen átáztatá. A mint a nap pirkadni kezdett, néhány idősb pajtást pillantottam meg, kik, hogy az őket szintén incommodáló nedvességtől szabaduljanak, egy dülő-út hosszában sétafutások által iparkodtak magukat a levegőben szárítgatni. A mód tetszett nekem s practicus atyafiaim példáját követve, napköltekor magam is megkezdtem a versenyfutást, s irhámat megszáradva érezvén, egy üres vaczokba guggoltam el, hogy csendes békességben pihenjem ki az utolsó napok és éjjel fáradalmait. Hogy mennyi ideig lustálkodtam vendégszerető vaczkomban, azt nem tudom bizonyosan megmondani, miután se Ankert, se Chronometer! nem hordok, csak annyira emlékszem, hogy még elég korán ré* mitö zsivajkodás ébresztett fel édes szunnyadásomból. Hanem egy hamarjában nem tudtam, mi okozza e bolondos lármát már korán reggel. Oh akkor még első tavaszom gyermekes tapasztalatai nem voltak elégségesek, hogy felismerjen vagy csak gyanítsam is a veszélyt, melynek minőségét később majd minden tapsifüles irhájára pörkölve viseli ! Egy kissé sejdítettem ugyan, hogy e puskarapogások nem ? béke óráit hozzák számomra. De mihez kezdjek, majd előre majd hátra forgattam füleimet, de csak nem jött tőlük tanács, utoljára is legjobb fegyvereimben, lábszáraimban bizva, éppen felugrani s vaczkomból világgá indulni akartam, midőn még idejekorán egy csapat fogolymadarat vettem észre, a mint n

agy garral süvítettek el nem messzire tőlem oldalvást ; s erre több lövést, káromkodást, s a korbácsnak kutya hátán pattogó hangjait hallám ; mindezt pedig igen közel hozzám. Egy belső szózat mindig azt sugá : „Nyul komé, oldd meg a kerekeidet, különben elvisz az ö — de valami ideges reszketés úgy elállta lábszáraimat, hogy mozdulni se tudtam ; szerencsére az urak nagy durrogotás közt nem sokára tovább húzódtak. Megszabadulva ez idegfeszítő ijedtségtől, a burgonyabokor mellett, hová magam már előbb húztam, a mindig rekkenöbbé váló napsugarak behatása alatt egy kis csendes szundikálásnak engedém át magam, s éppen boldogitó álom édes kéjeit élvezem, midőn hallókáimat egy siketitö füttyentés rezegteté meg, s akaratlanul is kitágultak, bajuszos szaglóim , bokrétám pedig ijedten húzódott hátsó csülkeim közé ; füleim felkiáltó jelekké váltak s kurta pillés szemeimben ijedtségemre egy hosszúszőrű kutya fekete feje tükröződött vissza — csupán egy pár krumplibokortól elvá asztva, a mint. árulkodó szemeivel merőn rám bámult. Ha az ijedtség elszánttá tehet valakit, úgy én azzá lettem, s egy pillantás alatt kirúgva magamat vaezkomból, utcezu neki, vesd el magad, ugy nekiiramodtam, toronyirányban, hogy a talpam is ropogott bele ; a fekete kutya kezdetben mindenütt sarkamban, mig egy lövés eszére nem téritette őt, s nyivácskolva és kimondbatlanját fájlalva — sorsomra nem hagy, keservesen rikogván a göbecs-portión, mely, úgy hittem, hogy nekem volt szánva. De van még Nemezis a villámló felhők mögött, s a kit az büntet, az meg is érdemelte — hallám később egy vén komáraasszouytól. Még min-