Vadász- és Versenylap 15. évfolyam, 1871

1871-12-20 / 46. szám

N OVEMBER 20. 1871. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. 303 Kettőnk ladikja azonban lassabban haladt a rest i Porgányon, mint előre hittük, a mie'rt öregem — kit azon rögeszme bánt, hogy csak hajnalban huz jól a kacsa, a mi tulajdonkép csak nyár derekán rendes szokása — morogni, s a késedelmet emlegetni kezdé, s éles szavakban tört ki, midőn a lassú evezésen felül még a Porgányon keresztbe vetett hálókon és nádrekeszeken is átkellett csúsztatni a ladikot, melly gátverseny előhaladásunkat legalább tiz perezre késlelteté, ugy hogy a sürü köd daczára már jóval tul voltunk a hajnalon, mikor a csónakászainknak adott légyott helyére értünk, hol utóbbiak egész ázsiai kényelem és tápéi tempóssággal pirították reggeli szalonnájukat, a miért őket nervosus öregem magyarosan le is hordta, mert szerinte a legjobb időt, haszontalanul elfecséreltük, s minden pillanatban egy „zöldfejüt" szalasztottunk el. S óh malheur ! a kunyhótól a Malajdokig még gyalogolni is kellett valami ezer lépést, eleinte csak harmatos fűben, de midőn a tó széléhez értünk, sárban és vizben, mert a csónakok a tó gyékényében elrejtve voltak. Engem azonban a gonosz előzmények ki nem vetettek sodromból, mert nem mint öregem a sürü pufogatásra s a sok elejtett vadra fektetem a fősúlyt, hanem a mulatság minőségére, a változatosságra, egy-egy szép lövésre, szóval a vadászat kalandszerüségére, ez pedig mig mindig megeshetett, különösen miután esónakászaink azzal biztattak, hogy a Malajdokban éjjel nappal mindig van elegendő kacsa. Miután azonban csónakomat a sárban megülve, fenekében vizet láttam, s ezt elébb kimeregetni, aztán még számomra ülőhelyet is készíteni kellett és eliez se szalma se száraz fű, se deszka sehol, a kacsa pedig tőlünk nem messzire a tó felett sürifn húzott, az én türelmem szintén fogyott, s ugyancsak hozzá láttam a zöld káka nyeséséhez, mellyböl csónakászom ülésemet összetákolta. Végre egy negyed órai vergődés után az én csónakom is „flott

u-á tétetvén, a már jóval elébb elkészült s elindult öregem sürü lövöldözése által jelölt irányban eveíve oda értem a Malajdok fö fenekéhez, egy nagy ovál tisztáshoz, a kacsák kedvencz tanyájához. E tisztáson sikert nem remélhetvén, sem akkor ha csónakomat megállíttatom, sem ha hajtatom, mert a kacsa meszsziröl lát s kikerül, a sürü gyékényest és a tisztást elválasztó s szegé'yzö ritkább egyes gyékénybokrok közé vezénylém csónakomat, mert azt vettem észre, hogy ezen egyes gyékényparthiek közt levő apróbb tisztásokon ül a kacsa. Öregem ezalatt már tőlem jobbra valami száz lépésnyire, egy kisebb tisztásra kilátást nyújtó gyékéuyrészletben húzta meg magát s folyvást pufogatott. Lövéseire csak a kisebb kacsa riadt fel a környékből, a tőkést, melly a gyékényparthiek közt volt meghúzódva, kevéssé genirózták a durrogatások. Utamban egymásután kelt a kacsa, de többnyire az előttünk levő gyékényparthiek mögül ; igy mindjárt lelőttem egy nagy zöld fejű gácsért, de mire az előttem volt gyékénybokrot megkerültük, minthogy lövésem rögtön meg nem ölte, lebukott és soha se láttuk többé, mint ez a tóban rendesen történik, ha a kacsa nem a csónak előtti tisztásra esik, a hol az ember a második lövéssel kivégezheti, mit ha meg nem tehetsz, a sebzett kacsa vagy a nád és gyékény sűrűjében, hová a csónak nem követheti, eltűnik, vagy a viz alatti úszás közben a hinár közé keveredik s ott hal el. Minden lövés után első gondom levén lancasteremet újra megtölteni, mindig lökészen valék, s igy mialatt a lelöttet keresnők, a feleltünk elsuhogó négy csörgő közül egyet ismét lekapok s ezt dermedten meg is találtuk. A mondott irányban evezve, ismét kelt a gyékény közül egy tőkés kacsa, ezt is szerencsésen megkaptam, az utána csakhamar lelőtt azonban szintén megbukott s odaveszett. Igy haladva, egyre kelt a kacsa csónakom előtt, de részint a nagyobb távolság, részint az előttünk levő magas gyékénybokrok miatt, ülve kelletvén lönöm — mert az állva lövést a homoruan kivájt és sikos csónakbau mély viz közepette nem koczkáztathattam, már csak azért se, nehogy a kacsa elébb észrevegyen — ritkán jutottam jó lövéshez s a tó felett folyvást csüggő köd annyira lerakodott a gyékényszálakra, hogy puskámat egyre törülgetnem kellett, nehogy a rajta levő vízcseppek a helyes czélzásban gátoljanak ; majd a viz lett itt-ott sekélyebb s a csónak megfeneklett, majd a hinár akasztotta meg a csónak előbaladását épen ott, honnan legtöbb kacsa röpkedett fel. Illy akadályok közt végre elértem a fenék azon végét, melly türelmes leshelyül volt kiszemelve, de biz itten, délelőtti kilencz óra levén már, a Malajdokból elriadt apró kacsa többé nem húzott, a tőkés pedig mi kedvet sem mutatott a sürü gyékényes elhagyására. Felhagytam tehát az Anstand-dal s a nagy fenék másik szélén haladtam. Ebbe azonban mélyebben be nem hatolhatván, a sik szélén kelle tovább folytatni az evezést, de mert kacsa e tájon kevésbé kelt, ismét a mar bejárt másik oldalra tértem át. Igy a fenék kétszeri megkerülése közben kilencz darabot lőttem, de csak négyet kaptam meg. Tiz óra felé a csónak billegése, a köd és folytonos dohányzás következtében roszul kezdém magam érezni, ollyan tengeri betegség forma vett elő ; hogy ennek kitörését kikerüljem, öregem felé hajtottam, hol bajom a pihenés folytán lecsillapult. Öregem szerencsésebb volt mint én, mert ö kilencz zöld fejűt és egy csörgöt szedett fel, fél annyia azonban, — mint mondá — szintén elbukott s ott veszett a hínárban. De még mindig fájlalta, hogy legalább egy órával elébb nem jöttünk a Malajdokba. Erre ott hagytuk e tavat, én még egy kerülőt tettem a nagy Elet felé, honnan ismét kelt elég kacsa, de gyalog levén, a széles mocsár partjáról egyre se lőhettem. O. A. (Vége következik.) Zergék a rodnai havasokon. (Marmarosban). Tisztelt szerkesztő ur ! Becses lapjában néhány hét előtt gr. Z. J. ur tett kérdést az iránt : vájjon a magyar-erdély határszéli Kárpátokon s főleg а г о dn a i havasokon van-e még zerge nagyobb számban, s ki vadászott közelebbi időben ottan és mily sikerrel ? — Miután mindeddig sem a marmarosi, sem pedig az erdélyi vadászatkedvelők részéről e kérdésre feleletet nem olvastam, tán nem l

nsz szerénytelenség részemről, ha az idei nyáron azon vidékre tett kirándulásom alkalmával szerzett tapasztalataimat közlöm. Ugyanis ez évi juliusban Frivaldszky J. és Xántus J. urak társaságában a marmarosi havasokat főleg faunistikus szempontból bejárván, eljutottunk a kies Vizsó völgyében fekvő Borsa mezővárosába is. Előttünk terült el a roppant Pietrosz, a tömegéből kinyúló Gyúl ú-B r u t с h u r és Ma m á ja fokokkal, kétségkivül a Kárpátok ezen részében a legmagasabb havas, mellynek meredek oldalain majd az egész éven át terjedelmes bómezők csillognak s mellynek csúcsa 7316 lábnyira fekszik a tenger szine felett. Ezen havas meglátogatása természetesen programmunkból el nem maradhatott, s igy annál szivesebben vettük egyik marmarosi barátunk azon szeretetreméltó gondoskodását, hogy a borsai jegyző urat, mint az ottani vidék egyik kiválóbb zergevadászát felkérte, miszerint rendezzen számunkra a Pietroszon zergevadászatot. E czélból a Mojszin és Borsa községekben lakó főbb puskások értesíttettek a vadászat napjáról, még pedig azon megállapodással, hogy a mojsziniak a nekik közelebb fekvő Dragusz völgyén haladjanak fel és a kellő időben fog alják el állásaikat a Mamáján és a tulajdonképeni Pietrosz déli részén ; mig nekünk a borsaiakkal a Válya-Kepedének nevezett igen meredek völgyön felmászva kellett volna elfoglalni a Pietrosz északi és nyugoti gerinczén található jobb állásokat. A Torojaga havasokon keresztül történt utunkon azonban rosz idő miatt félnapot vesztve, a kitűzött napon már nem érhettünk a Pietroszra, sőt még másnap is nagy eső által visszatartva, csak délután indulhattunk fel Borsáról. Még meglehetős borús időben indultunk lóháton a fáradalmas útnak és mintegy 3 órai lovaglás után az est beálltával a havasalji pásztorházakhoz értünk, hol egy alvóteremnek improvizált pajtában a hajnal hasadását bevártuk. Ez elérkezvén, útra keltünk SZÍVÓS kis tatár lovainkon és csakhamar a fenyvesek regiójában voltunk. Óriás kövek, dűlt fák és fagyökerek tömkelegén keresztül harmadfélórai lovaglás után felértünk a törpefenyök és a tulajdonképi havasi virány tarka szőnyegeire. Itt azonban lovainktól bucsut kellett venni és a szó szoros értelmében nagyobbára négykézláb voltunk kénytelenek haladni az érdes és majd függélyesen tornyosuló sziklákon, azon nagyterjedelmű hómező felé tartva, melly a Pietrosz és Mamája csúcsok közt fekvő mély horpadást tölti ki. A hómező felé közeledvén, távcsöveinkkel tisztán láthattunk három darab z e r g é t annak szélein legelészni. Igy tehát a nagy fáradalom ritka vadászélvet is igéit és vadásztársaságunk a czél biztosabb elérése végett a Pietrosz északi csúcsa felé indult, ugy remélvén a hegygerinczen tovább baladva, a déli irányban a főforgókat elállhatni. Majd négy óra hosszat tartó mászás után fel is értünk állásainkra, és hidegtől, valamint vadászizgalomtól dideregve vártuk a kedvező szerencsét, melly azonban igen kétes lön már az által, hogy a Mamáján a mojszini vadáezok közül kit sem láttunk és nekünk oda eljutni mindenkép lehetetlen volt, de a puskások száma sem lett volna elegendő a váltók elállására. Nem maradt tehát más hátra, mint az adott jelt adni, hogy a Válye-Repede aljában levő kopók bocsáttassanak el, és elvárni, hogy a zergék nem tartanak-e a havas északi és keleti része felé. A kopók jól és lassan hajtottak s már-már közelebb-közelebb láttuk szökdécselni a szirtek vad lakóit, kivehettük, hogy a három zerge élén egy erős czáp a vezető, midőn a hómező fele részén egyszerre a Mamája csúcsa felé vágtak át hol csakhamar a sziklás hegygerincz mögött még távcsövünk elől is eltűntek, а nélkül, hogy а vadásztársaság közül egy is tehetett volna lövést rájuk. Ujabb hajtást az idö rövidsége miatt rendezni nem lehetvén, s miután még a Pietrosz tetejéről a valóban nagyszerű kilátást élveztük, mellyről Magyar-, Erdély-és Gáesország részeit lehet belátni, gyönyörködtünk a rodnai havasok vad szépségén, az előttünk elnyúló Vizsó és Csizsla kies völgyein s az erdőktől sötétlő szűk Wasser-völgyébe tekintettünk, zergevadászatunk kedvezőtlen sikerét sajnálva és a mojszini vadászok meg nem jelenése felett méltatlankodva, a még sokkal fáradságosabb hazatérő útra keltünk s késő estére értünk le Borsára. Természetesen , tettünk kérdéseket a zergeállományra nézve is, s mint az ottani vadászok divergáló beszédeiből kivehettük , a rodnai havasok zergeállományát biztosan legalább 90 —100 darabra lehet számítani, melly a Pietroszon és a legközvetlenebb szomszéd havasokon tanyáz, daczára annak, hogy a zergék az ott vadászatukkal fáradó szegény sorsú emberek üldözéseinek minden időben ki vannak téve, miután a Pietrosz havas a borsai és mojszini nemes községek tulajdona levén, ott vadoltalomról szó sincs. A mint puskásaink mondák, egy zergéért ott helyben 3—4 frtot kapnak szöröstől-bőröstől együtt. Uri vadászok alig fordulnak meg e vidéken, és mint hallottam, csak nagyritkán tartanak az erdélyi oldalon vadászatot a szomszédos erdélyi birtokos urak. Hogy a Pietroszon és a rodnai szomszéd havasokon zergék csakugyan szép számmal vannak, mutatja az általunk később megtudott körülmény, hogy a mojszini vadászok az előre megállapított vadászati uapon (tehát két nappal előbb mint, mi) csakugyan fenn voltak a Pietrosz déli fokán, a Mamáján, és ez alkalommal öt zergét találtak, mellyek közül kettő meg is lövetett. Az egyik ritka erős csáp volt, mellynek kampája Xántus urnák lön átadva. A beállott erős esőzés azonban a mojszini vadászokat hazatérésre kényszeritette s elkésésünkről mitsem tudva, már másodszor fel sem mentek. A többi marmarosi havasokon azonban jelenleg már zergét sehol sem találni, ámbár öreg erdészek állítják, hogy körülbelül egy félszázad előtt még a Wasser-völgyét szegélyzö havasokon is lőttek hébekorba zergét. Fogadja, stb. Emi eh.