Vadász- és Versenylap 15. évfolyam, 1871
1871-10-11 / 38. szám
N O VEMBER 20. 1871. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. 249 gyors kipusztulása lehetett. Erdélyben hoszszabb ideig fentartotta magát, s a nemzeti fejedelmek korszaka alatt a legférfiasabb mulatságok egyikét képezte. Sólymászokról már fentebb II. Eudre király két végzeményében emlékeztünk. Kitűnik azokból, hogy a sólymokkal való vadászás a magyarok előtt már régen ismeretes volt. A hazánkban igen gyakran előforduló sólyom, Sólymos, Kerecseny, Kerecsend stb. nevü helységekben okleveleink tanúsága szerint hajdan királyi sólymászok (Falconarii regii) laktak. Királyi sólymokról s ezeknek gondviselőjéről (procurator falconum) emlékezet van az 1494. évi királyi költségjegyzékben. 4) — Hires sólymászai voltak I. Lajos királynak, kinek fősólymásza Magyar László a sólyomvadászatról egy könyvet is irt, melyet Hicfelt Eberhard használt a maga „ Aucupatarium" czimü munkájához. 5) Ebfalkárok vagy peczérekről — caniferi — okleveleink szintén igen gyakran emlékeznek. Ezeknek is volt ispánjuk, a ki „comes caniferorum regiorum" nevet viselt, s kit mai napság tán „ falkanagy,"-nak nevezhetnénk. Ily királyi ebfalkárok laktak régenten többek közt a Baranya vármegyei N y á r á d helységben. 6) — Voltak peczér jobbágyaik egyes főnemeseknek is. Igy р. o. bizonyos Miklós grófnak peczér jobbágyairól némi 1288. évi oklevél emlékezik. 7) Említendők még a királyi madarászok — aucupes regii — kiknek egyik osztályát a hálóvivök — retiferi — képezték/-) Érdekesnek tartom végül az okleveleink által fentartott királyi vadászispánok neveit korrend szerint összeállítva felsorolni. Itt mindenekelőtt megjegyzem, hogy királyi vadászispánt, ki határozottan illy névvel van jelölve, régiségeinkben csak egyet találunk : Pált (1217.). Ha azonban áll az mit Kollár 9) s utánna Kovachich 1 0) állit, hogy t. i. kik régenten bakonyi ispánoknak (Comités de Bakon seu Bokon) neveztettek, nem voltak egyebek, mint a királyi vadászispánok, akkor ezeknek névsorát jelentékenyen szaporíthatjuk. Ez pedig annál hihetőbb, mert fenmaradt emlékeink egyhangúlag bizonyítják, hogy a Bakony királyainknak kedvencz •vadászó helye volt, ellenben semmi nyoma, hogy mint önálló megye szerepelt volna. Ha tehát Kollár és Kovacbichnak Botka Tivadar által is támogatott véleményét elfogadjuk, a királyi vadászispánok névsorát következőleg állíthatjuk össze : SngvagyGug. . . 1082-ik esztendőben. Pál 1217-ik Lukács .... 1233-ik „ Chák bán ... . 1270-ik „ István 1280-ik 4) Engel : Fortsetzung der allgemeinen Welthistorie. 49-ter Theil. Halle 1797. 53, 59. 11. 5) Toldy : A magyar nemzeti irodalom törte'nete. Pest, 1852. I. 158. 1. 6) Koller : História Episcopatus Quinque-Ecclesiarum. II. 85. 1. 7) Fejér : Codex diplomatics V. HI. 402. 1. ") Fejér: i. m. HI. U. 432. 1. — és V.II. 185.1. 9) Amoenitates II. 120. 1 0) Notio. Comitat. 24. — V.o. „Századok" ötödik évfolyam. 1871. 393 — 394. 1. Demeter mester . . 1281-ik „ Moritz, győri főispán . 1337-ik „ István 1400-ik „ István, csegvári várnagy 1414-ik „ Rozgonyi István . . 1421-ik „ Ugy látszik, hogy ezután nemsokára a bakonyi ispánság megszűnt. A bölény vadászok ispánjai közül névszerint csak egyet ismerünk : Lászlót (1221. eszt.), kinek nevét a váradi regestrum tartotta fen. H. G. (Vége köv.) Rókavadászat különös akadályokkal. (Vége.) Két hegyoldal közt vágtattunk keresztül, jobbról balról ellenséges előőrsök közt, mely szerencsénkre csak gyalogságból állott, áttörtünk az ellenséges előőrsi tartalék között is, s igy rohantunk ki a Lojo előtti nyilt tér felé, melly 3000 Carlista gyalog által volt megszállva. Épen egy csapat dzsidás volt szemlére fölállítva egy ház előtt, hol valószínűleg főhadiszállás volt. Amint a dzsidások észrevettek minket, a sikon feléjök vágtatva, elkezdtünk „Hurrá"-zni. A dzsidások azt hitték, hogy egy egész hadcsapatnak vagyunk előhírnökei, miután már azelőtt hallottak sürü puskatüzelést. Megfordították lovaikat, s úgy megszaladtak, „mintha az ördög verné őket hátulról" — mondá egyik dragouyosom. A gyalogság meg, spanyol szokás szerint, 10 —12tesével pipázva, kártyázva hevert a földön, s rémülve látván rohanásunkat és dzsidásaik futását, kiki életét akarván megmenteni, felugráltak és szétszaladtak, s még a gúlákban felállított fegyvereiket is elhagyták, természetesen nem képzelhetvén vakmerő futásunk czélját, Még mielőtt a megrémült Carlistáknak idejök lett volna magukhoz térni, már nagyon előre nyomultunk az ellenség közé. Egyszerre észrevettem, hogy nyomúlnak utánunk minden oldalról, s egy Daemon azt súgta fülembe, hogy ez volt alkalmasint ez életben utolsó rókavadászatom ! Fölszólítottam a legénységet, hogy jobban zárakozzék, mert az ellenség rögtön ránk tör. Hiába kiabáltam, hogy zárakozzanak, — mind hiába ! mert a tömeg kapitánya után rohant, ki már egy mértföldnyire előttünk egyedül élvezte a hajtást. „Átok a kapitány őrültségére, s reám, hogy öt követtem"! — kiálték bosszúságomban. Megfordultam nyeregemben, s néztem, valljon üldöztetünk-e ? Csudálatomra egy lélek sem volt látható az ellenségből. Ha utánunk nem jönnek, — gondolám, — úgy be akarnak keríteni. Ha mar el kell vesznünk, legalább drágán adjuk életünket. E monolog után megsarkantyúztam lovamat, s kis csapatom élére lovagoltam. Igen sokáig nem hallottuk a kopók csaholását, de ismét látván és hallván a kopókat hajtani , elfeledém a Carlisták előőrseit, Durango halálos ítéletét s a haditörvényszéket. Minden lépés után fogyott köztem és S. közt a távolság, ki nehezebb ember volt, mint én. Jobbra a Pampelunai erszáguttól egy kis falu feküdt, — Areheverria, — erre vette a róka minden erejével útját. Kapitányomtól még csak vagy 12 ugrásnyira voltam, midőn egy kis korcsma előtt, egy spanyol kocsit vettem észre, mellybe 6 öszvér volt befogva, de az öszvérhajtó kocsison kivül senkit sem láttam ott. A kocsi furcsa régi divat szerinti volt, úgy hogy ha azt egy londoni kocsigyáros meglátta volna, kilelte volna a hideg. Inkább hasonlított Noé bárkájához , vagy a londoni lordmayor-szekeréhez ; elül hátul ki volt verve nagy sárgarézszegekkel. E vízözön előtti kocsi felé vette a keményen szorított róka kétségbeesésében útját, s beleugrott annak nyitott ablakán keresztül. Amint ez megtörtént, nyomban utánna rohant a kapitány Bladwel nevü kedvencz kopója, utánna a második, harmadik, — több visszaesett a tömeges rohamban, s egy perez múlva a szépen kikárpitozott kocsi vörös bársonya szét volt tépve a küzdelemben, s a szegény róka vérével befecskendezve. Annyi bizonyos, hogy illyen vendégei soha sem voltak e kocsinak, sem belül, sem kivül. A bakon, a kocsi alatt, a tetején, csupa kopó volt, s a szegény róka tökéletes gentleman módjára halt meg. S. leszállt lováról, kinyitotta a kocsi ajtaját, s egyik kopó a másik után ugrott ki, és felkapván áldozatát, melly már szét volt marczangolva, levágta farkát, s azt feje fölött csóválta a levegőben. Ekközben megérkezett legénységünk is ; a lovak fújva, habosan álltak meg. E lárma a házi népséget kicsalta. Először kijött a házi aszszony, — egy termetes matróna, — utánna két csinos fekete szemű ljínya, azután a szolgáló, végre egy tekintélyes alakú szép öreg úr, tábornoki egyenruhában. Egyszerre a spanyol házbeliek „Carambas," „Diós mios" kiáltásai s a mieink „Cheers" örömrivalgásai közt, egy ominosus hang lepett meg : egy karabine lövés, m(t gyorsan követett a második, harmadik, és igy tovább. Őrmesterem elkiáltja magát : „Tehát ezen átkozattak még is elértek bennünket !" És csakngyan a mögöttünk levő magaslaton észrevettünk egy erös csapat spanyol lovasságot, mellynek erös száma ellenében, gondolni sem lehetett győzelemre. Ismét elveszettnek hittem magamat, de nem úgy S. kapitány. Megragadva karomat, pisztolyomat kérte. „A nyeregkápában van, vedd ki," — mondám, — „húzd föl, s állj ezen öreg úr mellé, ö előkelő ember." De a kapitánynak más ötlete jött. Berohant a házba, lerántotta az abroszt, hol az öreg úr az imént étkezett, felkapott az istállóban egy vasvillát, és felhúzta rá a fehér abroszt, mit az ellenség felé tartott fehér lobogó gyanánt. Ezalatt az ellenség már nagyon közel jutott hozzánk, s körülbelől egy lovasszázad volt. Meglátván e kitűzött fehér lobogót, két tisztet küldtek előre parlamentairek gyanánt, — а többiek pedig ezalatt megálltak. A két tiszt elénk lovagolva, üdvözölt minket, s udvariasan mondák : „Ustedes son pressot, sennores." — (Uraim, önök foglyaink !) Erre S. kivette kezemből a pisztolyt, s azt az öreg úr mellének szegezve, ki olly nyugodtan állott, mintha salonban lenne — mondá : „Nekünk is van egy foglyunk. Önök, nemde, mindnyájunkat főbe lőnek?" Az egyik tiszt vállat vonva feleié : „Az a király rendelete, kit szolgálunk!" — „Akkor" — úgymond S. kapitány —• „nincs más mit tennem, mint előbb ezen tábornokot főbelőni!" Nagyon eriticus egy perez volt ez; fáradt embereink, lovaink és kopóink, melly utóbbiak kilógatott nyelvvel lihegtek, a vén kocsi, a méllére szegzett pisztolylyal a lét és nem lét között ingadozó, de azért mégis nyugodt tekintetű veterán, s a megrémült spanyol házi nép oly szép adatokat szolgáltattak volna egy képhez. Kapitányunkon kivül csak az öreg tábornok volt, ki lélekjelenlétét el nem vesztette, s fejét рагапcsolólag felemelve, a Carlista tisztek felé fordult, s mondá : „Uraim, önök ismernek engem ?" „Si, senhor," — feleié az egyik tiszt, — „el general Itularde!" — „Az vagyok," mondá az öreg tábornok, s hozzá tevé : „Ezen angol tisztek egy őrült mulatság miatt vannak itten, nem pedig a népet bántani. Életem az ő kezükben van. Ha azt elveszik, önök felelnek érettem, noha királyomért mindig kész vagyok életemet feláldozni. Becsület szavamat adom, hogy átkísérem a tiszteket a legénységgel együtt az ő előőrsi vonalukig, ha elfogadják." „Természetes, hogy elfogadjuk, ha a Carlista lovasság visszavonul." Boszankodva vonult vissza a lovasság, kénytelen levén a tábornok parancsszava előtt meghajolni. Be segítettem az öreget kocsijába, s magam is utánna ugrottam. S. a vasvillát a rajta levő abroszszal az egyik kocsilámpa vasába dugta fel, a másikba pedig a rókafarkát, s a legénységet, mint escort-ot, a kocsi körül szétosztá. Ily rendben értünk meg előőrseinkhez. Mint emlitém, nagy volt a Carlista tisztek boszankodása, hogy a közéjük vetődött 2 angol tisztet a 20 főnyi legénységgel és lovakkal elszalasztották, — de tábornokuk akarata ellen nem mertek tenni. Szerenesésen elérkeztünk az előőrsökön túli semleges területrészekre, hol elbucsúsztunk az öregúrtól, kívánva neki „vale usted con dios." S. megkínálta a róka farkával, a mellyet azonban „mille gracias"-szal visszautasított. Megérkezve állomásunkra, kapitányommal együtt fogsággal bünbödtünk, de már másnap reggel kibocsájtottak azon figyelmeztetéssel, hogy ezt többé ne tegyük. Reám nézve ez intés szükségtelen volt ; de S.-nek még azon figyelmeztetést tartották czélszerünek adni, hogy ha illy dolog ismétlődik, a királyné egy kitűnő tisztet fog elveszteni, mert ha az ellen-
