Vadász- és Versenylap 14. évfolyam, 1870

1870-12-10 / 34. szám

DECZEMBER 10.1870. VA D Á s z- É s VERSEN Y-L A P. 303 egy másik antilopot lőttem, azután mintegy egy óra hosszáig kutattam a struczot, de nem találtam rá. De mindez feltüuő csekély jelentőségű volt oroszlán-vadászataimhoz képest. Igy midőn a többi közt a Setit mellett kunyhót (seriba) épiték, csaknem minden éjjel hallottam az éhes sivatag királyok ordítását : olly gyönyörű bassus hang-chorust még nem hallottam ; sőt egy izben az oroszlánok folytonos orditás között egy általam előtte való napon elejtett bivalyt hurczoltak a tüskés sürün keresztül, liogy ez recsegett és ropogott belé, azon hely felé, hol elkölteni akarták. A következő napon is folyvást hallottuk hangjokat, alkalmasint csak mintegy 100 rőfnyire voltak a táborhelytől. Azonnal fölkerekedtem, hogy nyomukat fölkeressem, a mi nem sokára sikerült is. Egy széles nyom a folyó homokágyában, épen táborhelyünk alatt azon helyre vezetett, a hová az oroszlánok a bivalyt a cserjéken át hurczolták. Mintegy hét-nyolcz lépésre tőlünk hevert egy a fognyomokat magán viselő hátsó czimer, és a vágásban többnemü oroszlánhulladék volt látható. Két ember volt velem, kik tartalékfegyvereimet vitték ; én meg voltam győződve, hogy az állatok a sürü nebeek-bokrok mögött tanyáznak, melyek min'egy függönyként eltakarták szemeink elöl. Midőn néhány lépésnyire közeledtünk a védfalhoz, hallottuk a csontropogtatást, jeléül, hogy az oroszlánok lakomáznak rejtekeikben ; de nem jöttek napvilágra s igy nem is került lövésre a dolog. De nemcsak ez esetben, hanem még sok más alkalomkor is eltakará a szerencse arczát előlem; igy a többi között kedvezőtlenül ütött ki a következő vadászkalandom is : Aggadschiraim társaságában a folyón átkeltem és a parti rengetegbe nyomultam. Midőn ezen tul a lielylyel-közzel bokorral fedett térségre kiléptem, alig 200 lépésnyire pompás oroszlánt pillantottam meg, mely óriási sörényét rázva méltóságos léptekkel lnladt a homokos talajon át. Az aggadsehirok erre elkezdék egymásközt suttogni: el assut (az oroszlán) és ösztönszerűleg kardot rántottak ; egy pillanat múlva pedig már a sikon utánna száguldoztak ; az oroszlán midőn a dobogást hallotta, megállt, felvetette fejét és látván készülődéseinket, tovaugratott és általunk nagy hevélylyel üldöztetett. Mindiukább megközelitetcük a macskaként szökdöső oroszlánt. Gyönyörű látvány volt ez : Aghar, lovaim egyike, kitűnő gyors lábu volt, s még ezenkivül előbb egy hamran-vadász birtokában levén, tökéletesen értette mesterségét. Folytonosan példás buzgalommal vágtatott és egyenletes futama lóra és lovasra nézve egyaránt üdvös volt. Az oroszlánnak mint az agár nyomában volt és a sürün álló fák között olly ügyesen siklott tova, hogy ezeket nem horzsolta, és még lovasára is annyi tekintettel volt, hogy ezt olly helyeken vitte keresztül, hol ágakba nem ütközött. Öt perez múlva az oroszlánt a sikon és több mimosafolton átkergettük; most, pár rőfnyire közeledtünk hozzá, és két aggadsehir már oldalba akart kerülni, midőn egy meredek hegyszakadáson leugrott és a cserjésben eltűnt. Az aggadsehirok boszusak voltak ; ha a szakadás nem lett volna, az oroszlán menthetlenül veszve van. Csatatervük az volt: hogy kétoldalról egyszerre megközelitik, s ha az egyiket meg akarná támadni, ez menekül, mialatt a másik kardjával a hátát keresztülvágja. Mint állítják, jó vadász képes az oroszlán támadását egy hátrafelé intézett csapás által visszautasítani, ha ez hátulról támadna reá; csak akkor válik veszélyessé a vadászat, ha az oroszlán egy magános bokorba veti meg magát. Ezen esetben a vadászok körülveszik a bokrot és szembe lovagolnak vele. A mint egy vadászra vagy lóra támadandó ugró helyzetbe teszi magát, a másik vadász kardja földre teríti. Ha valójában kézi tusára kerül a dolog, az oroszlán sebeket oszt ugyan, de maga majd mindig elhull. Ezen kezdemények után buzgón folytattuk az oroszlán-vadászatot, s utóbb busásan kárpótoltuk magunkat a szenvedett kétizbeni kudarezért. Egy napon bivalyt lőttem, melyet csalétek gyanánt egy nebeck-bokorban hagytam. Akkortájban, mondhatni, csak ugy nyüzsgött a táj oroszlánoktól, és másnap reggel, a mint reméltem, akadtam is nyomukra. A bivalynak ekkor hire hamva sem volt már, mert ezt az oroszlánok egy sürübe hurczolták be. Három emberem kisért ezúttal, kik t irtalékfegyvereimet vitték, s igy bátran követhettem a nyomot, a mely eléggé szembetünőieg egész ösvényt képezett az elaszott fűben. Nemsokára elnyertem a szélt ellenségeim elől, és óvatosan előre csúsztam, kísérőim pedig nyomomban maradtak. Hevélyem a legmagasabb fokot érte el, s látszerveimet lehetőleg megerőltetve nézegettem szét a nebeck-bokorban, ujjamat folytonosan a kengyelen nyugosztva,hogy minden pillanatban készen lehessek a lövésre. Mintegy félóráig nyomultam igy előre orromat hébe-korba a földhöz értetve, hogy a netaláni szimat után indulhassak; ez eljárásom csakhamar czélszerünek bizonyodott be, mert orromat rothadó hus szaga ütötte meg. Egyszerre rettenetes orditás hangzott fülembe ; alig néhány lépésnyire tőlem ugyanazon bokor tulfelén, mely alá bújtam volt, két oroszlánt vettem észre, mire czélozui kezdek. Az egyik fejét a bokortól nem láthattam, de vállapoczkáját csövemmel csaknem érinthettem. Épen ennek közepébe lőttem ; erre egy az előbbinél is hatalmasabb orditás hallatszott, mit roppant csörtctés követett. Az ezt követő dühös morgás már a második állattól eredett, mely fenyegetőleg az előbbi helyére állt; ez hatalmas állat volt, ho3szu lobogó sörénynyel , s széles homlokkal, mellyet czélpontul tűzvén ki, hátranyúltam, hogy tartalék fegyvereim egyikét átvegyem. E közben az oroszlán is megállt és felemelt fővel szaglászott ellensége szimatja után. Embereim mintegy öt lépésre álltak mögöttem ; de fogvicsorgatásom és fenyegetődésem daczára sem mertek fegyvert nyújtani, s midőn végre ezt tették, az oroszlán már tova illant. Az nap ünnepélyes fogadást tevék, hogy soha többé simpla puskával nagy vadra nem indulók. (Vége követk.) Egy kalandom a Balaton jegén. Már nem tudom bizonyosan mellyik évben volt, esak ugy gyanitom hogy a 30-as évek utolján vagy a 40-esek elején történt, midőn én is, mint aféle oeconomista, a nagy emlékű bold. Festetich gróf keszthelyi Georgiconában magoltam a gazdasági tanfolyamot, s hogy igen erös tél volt, arra emlékszem; mert már régóta korcsolyáztunk a Balatonon majd mindennap, professorunk nagy kedvelője lévén a testgyakorlatoknak, s ösztönzésére a gról több pár korcsolyát hozatván Hollandiából, mint akkoriban majdnem egyetlen helyről, hol a mostanában olly divattá vált korcsolyázás gyakoroltatott, s hogy többen, köztük magam is, meglehetősen sebes csuszanló voltam. Elég az hozzá, liogy, a mint mondám, igen erös kemény hidegek voltak ugy karácsouy körül, s mi a recratió idő alatt öten vagy hatan nagyobb kirándulásokat is tettünk egyik vagy másikunk szüleihez a Balaton környékén, s pedig, nagy hó még nem levén, szánnal meg kocsival pedig nem igen rendelkezvén, többnyire csak per pedes Apostolorum, vagy ha a helyiség ugy hozta magával, hogy a Balaton partjaihoz közelesett, mint afféle szárnyas Merkúrok, korcsolyáinkon repültünk látogatásra, hol a napirenden levő disznó-tor és tánczmulatságnál mindenütt szívesen látott vendégek valánk. — Igy történt hogy egynap ismét a túlsó parton fekvő biliéi pusztára hitt meg házukhoz disznótorra Kelemen Józsi pajtásunk, s miután az idö szép és a távolság nem igen volt két óránál tovább, miután távozásunkat illető helyen bejelentettük volna, délután 3 óra felé megindultunk, s a legvigabb korcsolyázás közt, mire besötétedett volna, barátunk házához szerencsésen meg is érkeztünk. Hogy aztán a disznópörkölésnél a Balaton jegén, s az arra következő tor- és tánezban felségesen mulattunk világos virradtig, azt, ki fiatal volt a negyvenes években, hol még nem mérgesítette el a politika a jó mulatságot — mindenki gondolhatja. Hanem az is bizonyos, hogy reggelre virradva, bizony bennünket is elnyomott a buzgóság, s rövid szóváltás után, hogy majd csak délután indulunk, addig pedig kinyugoszszuk magún- | kat, ki erre, ki amarra hajtotta le fejét. A mondott időben azután, elébb még jól tartatván a torról maradt ebéddel stb., bizony eltelt az idő, s már délután 3 óra felé lehetett, midőn megindultunk hazafelé a Balaton jegén, derekasan neki feküdvén, hogy sötétedés előtt haza érhessünk. Hanem hát ember tervez — Isten végez. Útközben ugyanis, a rezi partok átellenében, de még a Balaton közepén, egy csoport halászra akadtunk, a mint nagy tüzek mellett a jeget kezdték fe'ékelni, hogy fogasra balászszanak. Ismeretes, ugy hiszem, a balatoni halászat e neme, vagy legalább hallott róla mindenki, midŐD pár ölnyi területű lyukakat vágnak a jégbe s fáklyavilágnál, erös meritö hálókkal fogják, részint szigonyozzák a világításra és légzésre csődülő halakat. Előttünk se volt újság a dolog, de részint egy kis fujtatás végett, részint mint afféle fiatal emberek, szerettünk mindent megbámészkodni, s miután a húzások igeu gazdagok voltak, s a balászok a szigonyozást abba hagyták, passióból mi kezdtük el a sport e nemét, s volt persze öröm, ha egyikünk-másikunk egy pár fontos keszeget vagy gárdát ügyesen felszigonyozott. Eközben ugy eltelt az idö, hogy egyszerre csak besötétedett, mit talán észre se veszünk, ha egyszerre az eddig csendes időt hirtelen keletkező szél nem váltja fel; melly a közelünkben égő tüzet sziporkázva hordta szét. Az eddig meglehetősen tiszta ég is elborult, s minden jel arra mutatott, hogy erős hófergeteg lesz az éjjelre. Maguk a halászok is igy gondolkodtak, s az öregebbek a munka abba hagyását s hazatérést javasoltak, miről a fiatalabbak azonban, a gazdag zsákmány által ingerelve, hallani sem akartak, s mi meglehetős perpatvar közt hagytuk ott őket, s sietve felcsatolván korcsolyáinkat, megindultunk dél felé, hogy mentől előbb haza juthassunk. Alig tehettünk azonban vagy 10 pereznyi utat, a szél, mellyet eddig a nyugati begyek meglehetősen paralysáltak, egyszerre a legnagyobb hevességgel csapott bennünket szembe, hozzá még hófergeteg és a setétség járulván, alig láthattunk valamit, s jóformán nem is tudtuk, merre tartsunk, mindazonáltal, bátorságot nem vesztve, gyorsan sikamlottunk tova. Egyszerre csak azt mondja Pintér Józsi — istenben boldogult régi barátom : „halljátok csak, hogy morog alattunk a Balaton ! — s mintha inogni kezdene a jégtábla!" Magam is mintha már előbb vettem volna észre, de nem mertem mondani, meg aztán a gyors sikamlásban, azt hittem, taláu csalódom. A másik perezben azonban kelet felöl egy erős morgó ropogás futott végig a jégmezőn, éppen felénk tartva, mellyre — mint előttünk jól ismeretes hangra — akaratlanul is ég felé meredtek hajszálaink — ha lehetett a báránybőr kucsmák alatt. Nem lehetett kétségünk, hogy a jég hasadozni kezdj alkalmasint az erős kelei szél a Sio vizét visszahajtván a Balatonba, a torlódó viztömeg emelte a jégburkot. — No most aztán vége volt a tréfának, s kinek kedves az élete, vesd el magad ! Nyilván éreztük, mint hullámzik alattunk a jégkéreg, s hallottuk, mint hasadozik és ropog nem messze tőlünk kelet felől ; csak annyira juthassunk, hogy a folyam egyenes vonalán tul legyünk nyugat felé ; csak már partokat vagy világot láthatnánk valamerre ; de sehol semmi. — Soha se felejtem el az ijedtséget, melly mindnyájunkat elfogott e sötét veszedelemben, s azt a lázas futást vagy sikamlást, melylyel tova iramodtunk, minden pillanatban rettegvén, hogy az egyre közeledő ropogás közt lábaink alatt nyilik meg a sír. Ijedtségünk tetőzéseül egyikünk szélről egy nyitva feledt lékben elbukott, s bár keresztül repült rajta, de félig vízbe merülve, irtózatos sikojba tört ki, mert nagyon megütötte magát. Mégis volt bennünk — hála isten — annyi önzetlenség, hogy visszakanyarodva, segélyére siettünk, s karonfogva segitettük tova tolni, midőn minden pereznyi idő olly drága volt. Végre még pár perczig tartó s a legnagyobb erömegfessitéssel tett futamlások után, midőn már a jég alattunk hasadozott s a felszökendő vízben bokáig sikamlottunk — egyszerre éppen fejünk felett megkondult az estimára szóló keszthelyi harang jól ismert hangja, s mi utolsó erőfeszítéssel másztunk s dőltünk ki a partra, soha olly buzgón még nem morogván el magunkban az „Ave Máriát", mint akkori megkönnyebbült szivünkkel. Ot perczczel később, a mi is hasonló sirsra jutót-