Vadász- és Versenylap 14. évfolyam, 1870

1870-11-10 / 31. szám

278 VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. NOVEMBER 10. 1870. csak négy heteiikint egyszer vágtak le egy juhot vagy kecskét, s ez is nem épen a legkövérebb fajtájú volt. Ha pedig, — a mint néhányszor megtörtént, — egy koplaló hiénának vagy vadmacskának tetszett ezen ritka állatokra is igényt formálni, ugy hetekig be kellett érnünk halakkal, egy-egy botroggal, datolyákkal és arabs kenyérrel; mert ötven mértföldnyi kerületre nem volt vásár, hol másnemű dolgokat lehetett volna szerezni. Mi európaiak, — ketten voltunk én s H barátom — tehát a vadászatra voltunk utalva, és tekintetbe vévén a körülményeket, nem igen válogattunk a fazékba valóval, ha csak hus-forma volt. Bagoly, büdösbanka, szarka, vadgalamb, parti gázlók vegyesen vándoroltak előbb vadásztarisznyáinkba s onnan gyomrunkba ; és megvallom, hogy e rosz hirnek örvendő madarak husa nem is volt olly felette roszizü mint a minőnek kikürtölik ; különösen, ba nincs jobb. A dschebbel-toori pálmaerdökbe tett kirándulásainknak nemsokára az a sajnos következménye lett, hogy ázott levő, különben is gyér madarakat véglegesen ebiasztottuk, és kénytelenitve lettem hosszabb élelmezési meneteket tenni a sivatagon át a Serbal által képzett vadregényes, úgynevezett kigyóvölgybe. Itt a hegyek közt mégis találkozott mindenféle állatfajta, mint: szirti borz, kőszáli zerge, hiéna, aranyfarkas, sas, keselyű és több más, melyek, ha nem is mindig ehetők, de illy magamszörü tourista-emberre nézve mindig érdekesek voltak . Nem szükséges hosszasan magyaráznom, — t. olvasóim nagyobb része St. Hubert bivei lévén, — hogy ez állatok nem állottak csak ugy fegyver elé, mint a mi ezivilisált szarvasaink, vadkanaink és nyulaink vadaskerteinkben ; sőt ellenkezőleg csak nagy óvatossággál és mindennemű akadályok leküzdésével lehetett megközelíteni. Gyakran napok hosszáig voltam a hegyek között, a nélkül, hogy néhány kígyó-, gyik és rovarnál egyebet hozhattam volna haza, melyek ugyan gyüjtő-palaczkomban jól vették ki magukat, de nem a tálban, lévéu Dschebbel Toor még Chinától jó messze. Történt egy napon, hogy különösen kedvezett a szerencse. Ugyanis egy zergeszerü antilopot, milyenek a Serbal mentén nem tartoznak a ritkaságok közé, meglőttem, de madárgöbecscsel lévén töltve fegyverem, csak könnyen sérült meg és sikerült neki nagy szökésekben eltűnni, e czélra nem válogatván ki a sima, egyenes utat, ha mindjárt ollyan létezett is volna, hanem szikla-hasadékokon és meredélyeken keresztül vette útját, én pedig természetesen lemaradtam a nyomról. Csak a ki ismeri egy fiatal vadász örömét és izgultságat, — ba lövését nagyobb vadra szerencsével applicálta, — értheti meg, hogy lelkemben legkisebb árnyékot sem vetett annak gondolata, miszerint a zsákmányról lemondjak. Azonnal odasiettem, hol az állat állt, mikor tüzeltem, és meggyőződvén arról hogy „sebvérzett , azonnal a nyom után indultam. Ez legelőször is egy tiz láb széles sziklahasadékhoz vezetett, melyen az állat könnyű szerrel átugratott volt, de melyet nekem meg kellelt kerülnöm. Jól megjegyezvén a sziklakup alakját, a hegyen le-, meg ismét fölfelé másztem, mig a túlsó oldalra értem. A sétaút azonban órákig tartott, halálra fáradtam, s még azon kilátás kecsegtetett, hogy több illy meglepetés várakozik reám, mig czélt érek. Kimerülten ereszkedtem le egy sziklatömbre és sziverösitöül egy darab arabs kétszersültet és egy korty datolyapálinkát vettem magamhoz, azután ismét tovább indultam a nyom után, mig ez végre egészen eltűnt; ebhez járult még, hogy rövid alkony után esteledni kezdett. Töprenkedve álltam meg. Üres kézzel visszatérni nem akartam, de orrom után tovább indulni sem. Leültem és kétségbeesésemben elmerültem a nap látásában, mely most vérvörösen leáldozott, majd a hold előbb halvány sarlója veté kisérteties világát a tájra, midőn az égen egys erre egy nagy fekete pont tünt fel, melly mindinkább nagyobbodva felém látszék közelegni — egy nagy orvmadár volt. Villámként repült át lelkemen a gondolat, hogy ama keselyii elhullni látta a zergét, és hogy tán kalauzul felhasználhatom. Az állat mind-jobban közeledett és én figyelmesen vizsgáltam. Jelenlétem nem igen látszék nyugtalanítani, talán tudta, hogy sokkal magasabban repül, semhogy a lőfegyver elérhetné. Most épen fejem fölött vonult el, azután lassan lejebb ereszkedett egy alig ezer lépésuyire fekvő sziklacsoportra, melynek phantasticus alakja már előbb is feltűnt nekem. A madár még néhány perczig körülröpdösé a csúcsot, azután mindig szükülő köröket vonván végre eltűnt szemeim elöl. Ezalatt a hold is n agasabbra hágott az égbolton és olly világot vetett a tájra, hogy iránytűmön nehézség nélkül igazodhattam azon világtáj felöl, melyben ama sziklacsoport feküdt. Ezután nyugodtabban jöttem lefelé és soká kerestem járható ösvényt, melyet végre megtaláltam ; de midőn ama phantasiikus sziklacsoporthoz közeledtem, már. éjfél felé járt az idő. Eddigelé halotti csend vett körül; az egész környéken nem hillottam egyebet saját lépteim zajánál és nehéz lélekzetvételemet; de most egyszerre iszonyatos hang szakasztotta félbe az éj csendjét. Ez eleintén röfögéshez h isonlitott, fertelmes, ijesztő, őrült kaczagás által követve, mely a sziklák által sokszorosan visszaverődve végre a messze távolban elhalt. De ez csak egy perezre ijeszthetettt meg, mert tudtam, kiktől ered e furcsa dal: hiénák voltak. Megálltam, s olly nesiteleuül, a mint csak lehetett, őzpostát tettem mindkét csőbe a göbecs hegyibe s azután csendesen odább lopóztam. Alig tettem néhány lépést, midőn az ut kanyarodott s én a hold által élesen megvilágítva sajátszerű állatesoportozatot láttam magam előtt. Egy fehérfejű keselyű ült félig kifejtett szárnyakkal és védelemre kinyujtottt csőrével egy antilopon ; vele szemközt pedig borzalmasan röfögve és kai czagva, a hátsörényt felborzolva egy hiéna foglalt helyet. E kép olly merően uj és meglepő volt, hogy egy pillanatig mintegy megbűvölve álltam. A sajátszerű világítás, az állatország e két sírásója, melyek azon pillanatban barezra akartak kelni a zsákmány végett, a magasan a tenger szine fölött fekvő és minden emberi laktól távol hely és a késő éjjeli idő, mindez sajátszerű, izgató benyomást tett reám. A két állat, melyek különben éles szaglással rendelkeznek, jelenlétemet legkevesbé sem vették figyelembe, — meglehet azért, mivel nagyon is egymással foglalkoztak. A hiéna röfögött és kaczagott, a keselyű pedig liéba-hóba sajátszerű füttyszerű sziszegést hallatott. Mindkettő azonban folyton szemmel kisérte egymást. A hiéna la-san, de biztosan előnyomult, és egyenes irányban közeledve, nem átallotta egy magas kbzbenesö kőom'adékra hatolni, melyre tán azért óhajtott feljutni, hogy onnan, a magasból, annál nagyobb erővel vethesse magát ellenfelére. Nem voltam magamban tisztában, váljon megvárjam-e az érdekes tusa kimenetelét, vagy fegyveres kézzel lépjek közbe; végre az utóbbira határoztam magam, ismervén a hiéna természetét: tudtam, hogy azon esetben ha győztes marad, valamenyi rokonait össze fogja csődíteni, akkor pedig antilopoin menthetlenül elveszett. Óvatosan rendbe hoztam fegyveremet, a pistonokra uj gyutacsokat tettem, azután a hiénára lőttem, inely azonnal halva rogyott össze. Legkönnyebb lett volna a másik csövei a keselyűt is leterítenem, de olyan háladatosság-féle érzelem megakadályozott ebben — hisz ő volt utmutatóm a zsákmányhoz. A mint a lövés eldördült, a keselyű, valószínűleg a légnyomás következtében, ledőlt az antilopról, azucán néhány ügyetlen szökés után látható fáradtsággal a légbe emelkedett s egy közeli sziklacsucsra ereszkedett le. Újra megtöltém fegyveremet, az antilopot feltörtem, hogy könnyebben czipelhe9sem, azután lábait vadásztáskámról lefejtett kötelékkel összekötvén, azonnal hazafelé indultam ; mert a nehéz vadat nappal lehetetlen lett volna elszállítani. Midőn a Serbal-hegylánczot mögöttem hagyva a sivatagot átszeltem, a sakálok és hiénák nagy körökben követtek és kisértek ; az elsők sirva és bőgve, ez utóbbiak utálatosan kaczagva. Én pedig azt gondoltam magamban, a ki utoljára nevet ... Más nap Dschebbel Toor minden lakosának asztalán antiloppecsenye párolgott. R. J. Y © i Jf © 3« Az -Erdészeti lapok" legújabb füzeteiMegjelent az „Erdészeti lapok" IX. és X-ik kettős füzete is, s a megelőzött három füzetben tárgyalt „Márinaros-, Ung- és Liptómegye kincstári erdőségeinek" befejezését hozza, ép olly correct, és könynyen áttekinthető nagy színezett térképekkel, mint már az elébbi kettős füzetnél, s képzeljük minő érdekkel nézegethetik erdészeink e pompás képeket, mellyek az ép olly világos magyarázattal együtt az illető megyék területén levő városok, falvak fekvéséhez képest a roppant területű erdőségek minden járásait, vágásait, minden zugát, kinézését, fa-nemeit (és pedig idő-koruk szerint), egymástól különböző színek által választva mutatják. De ba már ennyi csodálattal nézzük e térképeket, még nagyobb érdeket kelt bennünk az ezeket kisérő J e1 e n t é s, Divald Adolf ur miniszt. osztálytanácsostól, inellyben miután a nevezett kincstári erdőségek mibenlétét és gazdasági kezelését előterjesztette volna a pénzügyminiszternek, egyúttal a legczélszerübb és szükségesb reformjavaslatokat mutatja be, mind a hivatalok és kezelés újjáalakítása, mind az ujjonan állítandó gyárak, bányák .és töméntelen fa-készlet előnyösb értékesithetése végett. Ugy hiszszük, hog)

7 e Jelentés vagy helyesebben mondva : „Reform" fordulópontot képezett nemcsak kincstári, hanem példaadása által hazai erdészetünk kezelésében is, s alkalmasint igy fogta fel azt kormányunk is, midőn annak szerzőjét és életbeléptetőjét olly kitüntetésre ajánlotta Ó Felségének, melly ép annyira ment az anyagi jutalomtól, mint a nemes törekvés, melly a szerzőt roformjaiban a közjó javára vezette. Alkalmilag majd megkísértjük, legalább mutatványokat adni e műből. Meg kell meg említenünk az utóbbi két kettős füzet többi tartalmát, mellyek közt szintén a legérdekesb czikkeket találjuk, u. m. : A badeni és würtembergi fekete erdő. Pühasználat az erdeitalajon. A szikes föld. Erdészeti ösztöndijaink. Használjuk az akászfát is szőlőkarónak. A magyar állam erdőtisztjeinek száma. A tharandi erdészeti akadémia. A páfrány. Erdészeti tankönyvek. A m. kir. pénzügyminiszt. vezetése alá tartozó államerdők kezelésének eredményei 1862—66, 186 7 —68 átlagában és 1869-ben. Az ákácz értéke és jövője hazánkban. Az 1869-ik évi tavaszi derek. Erdőtermények árjegyzéke. A müster- és épiiletfa tartósságáról. A tábori életből. Amot

7 a Rajnán tul divatozó embervadászatok közepette fordulnak elő uDgis néha-néha mulatságos kis intermezzók , mellyekböl egyetmást, mint lapunkba illőt, mi is megemlítünk. — A wörthi csata forró napja már leáldozóban volt, a csapatok tábort ütőitek, s a távol észak fiaiból álló 4-dik poseni ezred ugyanazon gallysátorok körül kezdé tábortüzét gyújtogatni, mellyeket pár órával előbb az afrikai turosok kétségbeesetten védelmeztek. Itt-ott még a katonák az elesett turcosokat vitték odább, másutt tűzhelyeket ástak, némelyek fegyvereiket tisztogatták legalább is, mint derék katonákhoz illik stb. — a m nt egysierre valóságos hajtóvadász it rohan a táboron keresztül, mellynek lármájából csak egyes „Zajac, Zajac! — nyul, nyul!" — szavakat lehetett kivenni. „A napi fáradság után a nyúlpecsenye magamnak is tetszett volna" — irja e fiuk egyike rokonaihoz intézett levelében — s egy pillán st alatt kivont karddal én is a hosszufülest űzök élén voltam. Nyulunk futásközt egy bajor zászlóalj felé tartott, melly a bódult állatot roppant hurrával és köziporral üdvözlé, mely azonban csodálatos módon nem találtatva, egy arra haladó lovastiszthez a nyeregbe ugrott föl, s csak ekkor láttuk, félig boszankodva félig nevetve, a mint szemeit és fogait reánk levicsorgatta, hogy nem nyúllal, hanem egy „majommal" van dolgunk, mel y, mint az éppen lélekszakadva odaérkező fogoly turcostól megértettük, elesett ezredeséé volt. Papirosszelet vadászat. A Parist ostromzároló sereg lovastiszljei kissé unalmasnak találván az utóbbi betek világrendjét, sok mindenféle közt az úgynevezett „Papierschnitzel-Jagd*-dnl próbálják magukat mulatni. Olvasóink egy része előtt talán ! ismeretlen levén a vadászat ez uj neme, meg kell