Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-12-10 / 34.szám

558 Jelentést tett tehát a grófnak, s ez egy szép napon ki is lovagolt a pagonyba, hogy a rég hozott Ítéletet végrehajtsa. Egy kiállított őr jelenté, hogy a bak szokott déli tanyájára vonult, s a grófot egyik erdész gyakornok egy csősz viskóba vezeté, mellynek ablakából a rozsföldet belátni, s szükség esetében egy jó lövést is lehetett tenni. Az öreg gróf kényelembe lielyezé magát az ablaknál, féltévé szemüvegét, keze ügyébe fekteté kétcsővüjét, s végre vadásztáskájából elővett egy könyvet, hogy a várakozás unalmát elűzze, mig a hevesb vérű erdészgyakornok majd a szóméit nézte ki a vadlesésben, várván annak a rozsból „kiötlését." Nem is telt bele több egy félóránál, midőn egy halk „no itt van most!" — szakitá félbe a grófot olvasásában, s valóban ott állt ö egész daczos pompájában, — tülökjeit magasra emelve — finom neszelöit mozdulatlanul látva — pompás kép volt, magát a grófot is meglepte, bár azért gyorsan s a távságot gyakorlott szemmel mérve, tevé hozzá: „messze van! fegyverem nem hord annyira, megkísértem őt meglopni. Maga itt marad!" ... Ezzel el is távozott az épület egyik hátulsó ajtaján át, s az épület által fedve elérte a közeli erdőt, s nagyot kerülve, megkísérté a rozs által takarva a bak hátába kerülni. Alig haladt azonban vagy száz lépést, midőn a bak az eddigi tisztásról — vagy hogy neszt fogott, vagy bogy a legyek nyugtaianiták — visszatért a magas rozs közé, s itt ugyan nehéz volt őt meglátni. Ez alatt a gróf mesteri ügyességgel cserkészve közelebb jött, de nagy boszuságára észre is vette a „hatos" visszavonulását; s ez felingerié öt. Ma el kell esnie ; s miután nem lehetett várni, hogy a rozsot egyhamar odahagyja, hajtókért küldött a gróf, maga pedig a vetés egyik sarkára állva, szemmel tartotta annak két oldalát. A hajtók megkezdték működésűket a majdnem ember magasságú életben, s lépésről lépésre közelebb jöttek a gróf által elállt sarokhoz, de a bak csak nem mutatta magát! Miféle ujabb cselt gondolhatott ki ismét ? ki nem szökhetett, mért nem jő hát ki? Ismét néhány lépést tettek a hajtók, s ismét fogyott a távolság köztük, s a sarkot őriző gróf között, s még mindig semmi — de im — itt tör ki egyszerre roppant szökéssel a vén ficzkó, s egyenest a grófra rohan, úgy mellbe ütve őt, hogy gróf és őzbak bukfenczet vetve repülének a gyepre, hol egyik felül, hol a másik. Szitkozódva futának közelébb a gyakornok és a hajtók, de a bak már csülökre kapva, tova iramodott a közeli erdőbe, s annak mesgyéjén még megállva, legmélyebb bassusban ballatá „bakogását", — mellyben egy jó adag kárörvendő kaczajt lehetett kivenni ujabb merényletének sikerén, azután pedig végkép eltűnt, s csak nehéz döngölését lehetett hallani az összecsapódó bokrok közt. A gróf ugyan ez alatt feltápászkodott annyira, hogy térdelve fegyverét czélzásra emelheté, s egy pillanatra úgy látszék, mintha a vén bűnös korán örülne győzelmének, de részint hogy a heves üt ődés megzavará a grófot, részint mert szemüvegét elejté, elég az hozzá, hogy a halált küldhető cső ismét leereszkedett, s a bak ezúttal is elmenekült. A gróf — ki már most személyes boszút esküdött ellene, s ki e találkozásnak némely jeleit arczán viselé — nem szűnt meg naponta utánna cserkészni, de mind hiába. A baknak volt elég esze, hogy a rozsosban többé nem mutatta magát, az er-