Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-12-10 / 34.szám

556 lövés eldördülte után, mint ha mi b

aja sem volna — eliramlott, vagy 100 lépés meghaladta után egyet „bakogott", még egy pár szökést tett, azután felbukott és megdermedt. A lövés jó helyen talált. Annál különösb volt az őz bakogása, mert ha lövés után bakog az őz, úgy hibázottnak tartja s utánna sem néz közönségesen a vadászA hangyák megölik a fiatal nyulat, mint ezt a m.. ri kasznár beszélé, ki ákáczosában, a hangya túrások mellett több izben fiatal nyulakat talált. Lehet hogy ha gyenge nyulacska illy helyen lenyugszik, a hangyák által hirtelen ellepetvén — bódult lesz és bele is vesz. Róka van az éléskamarában. Sok esetben bebizonyult már, hogy a rókának igen szívós élete van. Sok tréfás esetnek lett ez már okozója, s sokszor nehéz volt meghatározni: nem több ravaszság és tettetés volt e a látszólagosan önkivüli állapotban — mint komoly valóság. Egy hasonló történetben adta elő magát nem rég a C . . ri erdömesternél, mi annál nagyobb tréfának tetszett az ismerősök előtt, mert az esemény főszemélye természettől fogva igen komoly és phlegmaticus ember. De ne nevessük el előre a javát s menjünk rendiben. H. . . y erdőmester és vadász, a jó régi világból, a mult hó egyik estején egy derék rókát lőtt „egerészés" közben, minek nagyon megörült; egy részről a szép irhának, másrészt, hogy kedvencz fáczányainak egyik legnagyobb ellenségét pusztította el. S igy jókedvüleg diimmögött hazafelé, bokrétájánál fogva maga után vonszolván az állatot. Haza érve nyitva találta az éléskamarát, s a helyett, bogy mint közönségesen — a rókát szegre akasztaná, szokása ellenére a téglás padlóra veté, az ajtót rázárá, s a szobákba ment, bogy az estebédre összegyűlt családnak mai szerencséjét elmondja. Elbeszélése, különösen a ház nőnemű részénél, nagy örömöt és megelégedést keltett, tekintetbe vévén, hogy a ludak, kacsák és tyúkok élete miatt egygyel kevesebb gondja volt a gazdasszonynak. Az egész család mintegy megkönnyebbült lélekkel ment aludni. Másnapra kelve a mint épen a reggeli fogyasztásnál ülne a család, s az aznapi teendőkről beszélgetnének, csak szalad ám be lélekszakadva az egyik szolgáló s elvisítja magát: „él ám a róka, ott ül a lisztes hombáron!" — Az egész család felugrált s szaladt ki a hihetetlen dolog látására, mig a szolgáló a gyerekeket iparkodott elijeszteni, mutogatván, mint vicsorgatta rá éleit a kelepczébe jutott ravasz. Maga az erdőmester is egy nagy bot után kapott s ment a kamra felé, még mindig erősen kételkedve a szolgáló beszédjén. Hisz lövés közbenbukfenczet vetett az állat, mi ugyancsak „jól találásnak" a jele. A mint vigyázva felnyitja a kamra ajtaját, hát csakugyan ott guggol a ravasz a lisztes hombár és egy állvány közt a sarokban, mellyen mindenféle befőttös üvegek parádéroztak — s mutogatja fogait a belépőnek, miközben apró, dühtől lángoló „világitóival" ide oda tekinget. „No várj csak bestelélek, majd megtanítlak én komédiázni," morogja barátunk magában, s a két kézre kapott fütykössel ollyat húz — egy roppant üveg eczetes ugorkára, hogy az ezer felé repül, mert a róka már félreszökött a túlsó sarokba, s minden ijedtsége mellett is kárörvendőleg vicsogott az erdészre. — „Ej, hogy a manó bújjon beléd — ne várj csak... s egy második ütés