Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-02-10 / 4.szám

50 Itt mindjárt kezdődik a görönd, egyes ligetek és gyepcsíkok által megszakasztva, de a sziget többi bokrosaival végetlen összeköttetésben; jókora darabot fogtunk föl, de jó fél órai cserkészés alatt alig esett egy-két lövés, és bár vizsláink ismét szeleskedtek, s e miatt néhány darab tán elmaradt, mégis kénytelenek voltunk önmagunknak bevallani, hogy ide bizony majdnem híjában jöttünk. A cserkészés is e tájon sokkal fárasztóbb volt mint másutt. A magas füvei benőtt disznóturások és zsombikok, és a cseplyének galagonyával kevert bujább növényzete fárasztóbbá tették az áthaladást és a sok tövisbokor miatt mindegyikünk szitkozódott. A mint így nem épen a legjobb kedvvel a bokrok közt kényszerű óvatossággal bujkálnék, észrevevém, hogy valaki utánam jár; ha megállottam, ő is állott, és mihelyt elindultam, az a valaki ismét utánam csörtetett. Azt hivém, hogy talán valami pásztorfiu, kit a kíváncsiság bánt. Egyszerre csak megszólal valaki hátam mögött, és tiszta „szögödi" magyarsággal kérdi tőlem, a „kérőm alássant" előrebocsájtva : hogy mikor és hányan jöttünk ?... Hátranézek s szemeimnek alig hittem, a megszólalt magyar ember középkorú, de természettől bajusztalan, furfangos képű, hosszú, térdig érő ködmönbe burkolt, meztelen lábán papucsot, vékonyhaju fején pedig fehér s verescsíkos hálósüveget viselő egyéniség volt, mely fejdísznek hosszú zacskója és rojtja a ködmön vállán pihent, mintha csak egy felső ausztriai kocsist láttam volna magam előtt; alig tudtam neki felelni, annyira meg voltam lepve; ugyanazon perczben pedig mellettünk termett Pernőfy vadásztársam, ki, mielőtt én válaszolhattam volna, azzal viszonozta a kérdező kíváncsiságát: „hát kendet minek hozta az ördög ide, mit keres itt'? hordja el magát innét!" ,Kérőm alássan, csak meg akartam tudni, valljon nem jönnek-e az urak hozzám, már régen várom, — mindent elkészítettem számukra fájnul.' „Ugyan mit készített volna kend, talán bizony azt a vén két kakast akarná velünk megetetni, mely a háza körül éhségében bogarászik, s melynek már tudja isten mióta nem adott enni", vágott vissza Pernőfy. — „Van neköm kérőm alássan mindönöm, a mit parancsolnak; egy köpii méhet öltem, van két szép malaczom, csirkém, almám, szép halat fogtam a Dunában, az ágyak is rendben vannak", dicsekedett a jövevény. „Igen ám, de mi legfőbb : az még sincs ; egy jóravaló menyecske vagy leány, ki az ételt megfőzze, és az ágyat jól megvesse a kend házánál, ugy-e nincs ? Kendnek a főztje pedig nekünk nem kell, nem is tudnánk belőle jó izüt enni", fejezé be barátom szidalmait. Erre a vendéghivó elhallgatott mint a csuka, mi elindultunk, ő meg szótlanul kullogott utánunk, de Pernőfy a szó teljes értelmében elkergette. En nem tudtam magamnak ezen ember kilétét és az egész eseményt magyarázni, mig P. el nem mondta, hogy e furcsa embert Csicserinek hívják csúfnéven, hogy ez asszonygyülölő magányzó — ki különben jól ellátott házában egymaga él, mert nemcsak hogy kerülik saját ismerősei, hanem maga mellett nem is tűr senkit, hanem maga süt, főz és tisztogat, az ide vadászni járó urakat házába csalogatja, s azért mit nekik adott, jól meghúzza ; üres óráiban pedig, minőkkel egész napon át bőven rendelkezik, ingujjakat himez és csipkéz a legények számára drága pénzért, ezeket hébe-korba jól megvendégli mézes borral és pogácsával, hogy folyvást nála varassanak, maga pedig egész őszön sült tökkel s pattogatott kukoriczával él, és e sajátszerű életmód mellett, úgy látszik hogy jól érzi magát.