Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868
1868-01-10 / 1.szám
hogy az egész hó folytában egy csöp eső esett volna. E írnél fogva az erdei szalon kának rnult őszszel a budai hegyekben hire sem volt, mert az erdőségnek éjszaki oldalán sem maradt egy talpalatnyi nedves folt, mely az ezt kereső szárnyasokat itt tartóztathatta volna. És megvallom, a távirat daczára, mely azt jelenté, hogy érdemes lesz Mohácsra lerándulni, még sem valék a vadász at sikere iránt sok reménnyel eltelve, mert attól féltem, hogy ha ott is van, a nagy hi deg és aszály miatt a szalonka csakhamar majd tovább megyen, s a neki szánt nyolcz napon át, ott hol más vad épen nincsen, nem lesz mire vadásznom. Különben midőn néhány ismerőm, ki a napot rendesen fűtött szobában, az estét pedig casinoban, vagy a sörcsarnok és kávéház iszonyatos gőzében szokta tölteni, és itt igen jól érzi magát, esetleg meghallá, hogy én e hidegben elég hosszú, s fáradalmas útra csupa kedvtöltésből, s csak azért kelek, hogy egy lakatlan szigeten Robinson módjára barangolva, ott néhány szalonkát ejtsek : a gondolattól is megborzadva szinte szánalommal vőn tőlem búcsút, mintha csak azt mondotta volna: r r Ur Isten, de sok bolond ember van a világon ! En meg viszont ezen barátim sportbéli abderitismusán sajnálkoztam magamban, s nem épen phariseusi érzülettel köszöntem az úr istennek, hogy van még elég erőm és kedvem a kedélyzsibbasztó s gépszerű mindennapiságból kibontakozni, s az úgynevezett világ vagy inkább emberzajtól távol néhány napon át a szabad ég alatt oly foglalkozást keresni, mely a lankadt testizmokat újra edzi, a szellemi erők miikü désének pedig a kültermészethez inkább vonzó s rokonabb irányt adva, azokat ujabb tevékenységre készti. Váljon melyikünknek volt igaza? E kérdésre röviden és találón ugy lehet válaszolni,hogy: chacun a son goűt! Én ugyan valódi örömmel készültem útra; kis bőröndömet nagy gonddal raktam meg oly félével, mire a vadonban élősködni akaró embernek szüksége lehet, és október 20-ának derült, de igen csipős hideg reggelén a gőzösön termettem. Az alsó gőzösön az utazás bár lefelé gyorsabban megyen, hacsak véletlenül kedves ismeretségünk nem akad, épen nem tartozik a kellemes dolgok közé, és pedig azon egyedüli oknál fogva nem, mert rendesen igen meg van — mindenféle emberrel rakva, mi a társalgást és együttlétet nem szokta vonzóvá tenni. Most is végig nézve e tömegen, úgy vettem észre, hogy legjobb lesz merő szemlélettel s hallgatással foglalkoznom, s e végből a födélzeten foglaltam helyet, hol még ekkor nagy mozgás volt. Egy huszár tiszt lovait, midőn a hidláson már nagy bajjal átvezették, sehogy sem tudták a födélzeten levő ketreczbe állitani, mert a helyett, hogy még a parton kötötték volna be szemeiket, ezt csak akkor tették, miután már a ketrecz előtt vagy negyed óráig az egész hajós nép hasztalanul iparkodott a négylábú utasokat szép szerével és íitleggel beállásra birni. Végre egy öreg hajós, ki eddig másutt volt elfoglalva, szótlanul egy vastag dorongot hozott elö; már attól féltem, hogy tán ezzel akarja az egész testükön reszkető állatokat beütlegelni, de az öreg szép csöndesen megleste a pillanatot, midőn a ló ép a nyilás előtt állott, s akkor a dorongot hirtelen a ló farához keresztbe fogva, társainak intett, s ezek segélyével a lovat egy perez alatt a ketreczbe taszította; ugyanezt tette a másikkal is, mindnyájunk megnyugvására, mert e lovak nem sikerült elhelyezése miatt már is időt