Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-10-20 / 29.szám

475 ki nem fáraszták még szárnyalásában. Fáradtnak tetsző szárnymozgatással, mintha felhőkről aláereszkedett láthatlan fonalszálakon egy helyben csüngenének, várakoztak a bekövetkezendő viadalra. — Gaston! üdvözletét küldi a kócsag a magasból nekünk, kiváltképen pedig a bibornoknak, — szólalt meg a király hangosan íelkaczagva a szorongatott madárnak vijjogásán. XIII. Lajos ritkán nevetett. Leginkább csak akkor, ha a bibornokot valamely baleset érte. Richelieu igen jól ismerte urának érzelmeit, s nem is szokott adós maradni soha. — Kegyelmes úr, a kócsag nem kiméli a legszentebbet sem ; jegyzé meg Buckingham tréfálkozva, de azért inkább a királyné minta bibornok felé fordúltan. — Bizonyára meg is lakol érette! viszonzá a bibornok sajátságos mosolygással. — Van talán királyi úrnőmnek valamely kivánsága ? kérdezé Richelieu oly hangon, mely épen oly hódolatra, mint saját hatalma érzetére utalt. — Nincs! — felelt a királynő, mintegy hirtelen fölriadva rövid és pedig kellemetlen ábrándjaiból. — De mégis,van! — tevé hozzávidorabbarczkifejezéssel, — óhajtom, hogy magas vendégünk, Buckingham herczeg, a legkellemesebb emlékezésekkel hagyja el Francziaországot. — Ki ne kivánná ezt, felség, mi mindnyájan, s bizonynyal maga a herczeg is. Buckingham mély, néma meghajlással köszönte meg a bókot a királynénak és a bibornoknak is. Egy pillantás a királynőre legjobb tolmácsa volt annak a mi keblében élt. A bibornok hosszúkás halvány arcza elveszité eredetileg nemes és megnyerő kifejezését. Az anyakirálynő, Medicis Mária, szokta volt állítani a bibornok felől, bogy senki sincs a ki ábrázatát annyira elváltoztatni képes volna, sőt bogy senki sincs, ki oly művészileg s oly Ízletesen sirni is tudjon mint ő. Azonban voltak pillanatok, midőn a színlelés művészete nekie sem akart sikerülni. Kürtök jelzék, hogy a támadás kezdetét veszi. Az első hajtás szép látványt nyujta. A solymok váltakozva majd mellette, majd meg alatta voltak a kócsagnak. Csigakörben emelkedett emez mindegyre magasabbra, magát a támadó ellenségektől nyilgy ors fordulatokkal minden oldalról védelmezve. Ugy tetszék, mintha a solymokat hányta-vetette volna magától a levegőben. — Előre ! előre! szólt a király, s vágtatva haladt a lovag csoport a magas fákkal köritett mezőségen, legelöl a király és Salnove nyargaltak, mig a lég-csatának távol magasban egy másik jelenete fejlődök ki. A solymok, miután a kócsag sebes menekülése következtében már már elvesziték a csatát, újfent körülfogták az üldözöttet. Valamennyien elcsöndesültek egy pillanatig, mintegy ujabb csatára készülődvén. — Lelkemre mondom! — szólott a király lelkesülten — gyönyörű látvány!