Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-09-30 / 27.szám

440 talmas szenvedélytől űzetve, mely keserű órák után vigaszt és üdülést nyújt, s a gyönyöröknek egész birodalmát tárja fel a meg nem fásult szivnek. Ebből önként következik, hogy a vadászatnak azon ünnepélyek között, melyeket a herczeg tiszteletére rendezének, egyik főszerepet kellett játszania. A st.-. germaini s vincennesi vadaskertek nagyszerű hajtóvadászatoknak valának színhelyei, s ezek képezték az eddigi ünnepélyeknek fénypontjait. Az ünnepélyek sorozatát is vadászatnak kellett tehát befejeznie, még pedig Compiégneben, a P i c c a r d i a-felé vezető országúinál, melyen az angol követség a királyi menyasszonynyal a Calaishoz vezető útra érend. A m i e n s volt kitűzve bucsúhelyként, hol Francziaország királya utolsó Istenhozzádot mond a magas vendégeknek és Henriette herczegnőnek is. Szegény szép Henriette! Minő szomorú sorsnak mégy eléje ! Az udvarnak több napon át Compiégneben tartózkodása alatt rendezett összes mulatságokat, egy már-már ritkább időtöltésnek, a sólyom-vadászatnak kellett befejeznie. — Maga XIII. Lajos is némi büszkeséggel gondolt azon élvezetdús napra, mert miként édes atyja IV. Henrik, ő is nagy kedvelője volt a solymászatnak, a mely nemes foglalkozást nagy ügyességgel űzte vala, jóllehet ezen mulatság a nagy gascognei halála után mindinkább kiment már a divatból. Compiégnere irányult a királ)nak legfőbb gondja. Azt akarta a fejedelem, hogy az ottan átélt napok emlékezete vendégeinek lelkében túlélje a Francziaországban töltött többi élmények emlékezetét. Es minthogy — szerencsére — a fő-fő solymászmester, az üres fejű herczeg Monbaqon, a bibornokkal való ujhúzása következtében ez időtájt a Bastille kellemeivel kényszerült megismerkedni, a derék Saln o v e küldetett el Compiégnebe, hogy a király utasitása folytán mindazon szükséges előintézkedéseket megtegye, melyek egy nagyszerű sólyomvadászat megtartásához kívántatnak. A napjainkban már zajossá vált Compiégne kevés házból álló csendes városka volt még akkor. Magának a várnak sem volt még azon időben udvari színezete. Hosszú éveken keresztül elpusztulva állt mint más királyi várkastélyok a polgárháborúk idejében. Mindenekelőtt tehát rövid idő alatt nagy költséggel, s legalább annyira lakályossá kellett tenniök az épületet az udvar és a vendégek számára, hogy az akkori mindenesetre nem nagyon túlfeszített igényeket kielégítse, melyre a 17. század első felében a kényelmet és comfortot illetőleg magoknak a főranguaknak is számitaniok lehete. Királyi pompával, s csillogó fénynyel azon korban csakis a királynő s Henriette herczegnőnek termei ékeskedtek. Azonban sem a királynak, sem a bibornoknak még csak sejtelmök sem volt a felől, hogy a búskomor szobasorokat s magát a még komorabb tekintetű kastélyt néhány nap alatt tündérvárrá alakithassák. Ki készité elő mindezen meglepetéseket? A kastélyban alig volt elegendő hely arra nézve, hogy benne a fejedelmi vendégek elhelyezkedhessenek. A főurak, testőrség és az udvarnépnek he kellett érniök a legegyszerűbb helyiségekkel is a városkában. Eme szokatlan szorongásért azon-