Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-05-20 / 14.szám

221 s csak lágyan sziszeg a szellő a közeli fenyves tűin át, s csak halk morgás hat ide fel a mélyen alattunk zugó hegyi patakból. De kihalva nincs az élő világ, mert a parlagi pacsirta — alauda arborea, nemorosa — vigan zengi dalát még 10 óra után is, mint azt nem egyszer éjfél után 2 óra előtt is már hallottam ; a hegyoldalakból a búbos banka beszél, majd a baglyok mélabús nászbangja, majd egy őz bakogása hallatszik fel, most ismét a lappancs szól — srrr, srrr hangján, gyakran pedig a magasan felettünk elvonuló darvak krukolásait is hallhatni. Végre lepihenünk mi is, de aludni ez első éjjel a nagy izgatottság — a légnyomás kisebbedése miatt — s a szokatlan ágyon senki sem tud, s csak is második s többi éjjeken át fogunk jobban aludni. E tapasztalást minden alantabb lakozó ember teszi itt, s magamról tudom minden évben, hogy legyek bár mily fáradt, s nyughelyem bár mily kényelmes s csendes, első éjszaka kerül az álom. Éjféltől egy—két óráig megindul a társaság 4—5 felé, a különböző irányban s távolban fekvő dürgterekre. Ha helyünket akár a díirgö siketfajd szomszédságában, akár a nyirfajd leseken elfoglaltuk, s jókor, mielőtt még pitymallanék , megérkeztünk : akkor van alkalmunk az állatvilág fokonkénti ébredezését, párhuzamosan a keleten derengő hajnallal megfigyelni, s a természet ezer változatú szépségpinek ezen eddig előttünk ismeretlen nemében gyönyörködni. Meg sötét minden, csak a tiszta ég csillagai tündöklenek felettünk, a szél is alszik 8 oly mély csend van, bogy a völgyi viz zúgását, mi nappal e magasságra soha fel nem hat, sőt saját szivünk verését is, meghalljuk. S íme az erdő felől többszörös srrr, srrr hangjával a lappancs jelentkezik ; kissé későbben, ha kelet felől az ég csak kissé is világosabb, már csipp, csipp, kvar, kvar hangjával az erdei szalonka jön, de bár közel mellettünk húzott el, meglátnia csillagos ég daczára sem sikerült. A parlagi pacsirta is rákezdi még sötétben énekét, s a világosodó reggellel az erdős oldalakból is több és többféle hang ébredezik. Itt a banka, ott a fekete harkály szóllal meg, majd ismét a vadgalamb búkolása vagy egy őznek bakogása hallatszik fel. Ébredezik a hegyi rigó is — turdus torquatus— melynek szép, messze hallatszó zenéjét legszivesben hallgatom az itteni éneklők közül. Valóban, ki ily szép reggelen leshelyén szunnyadozni vagy aludni tud, az a természet kellemeit nem birja megérteni! Halad már annyira a regg, hogy a kopasz fenyéren, hol lesünk készült, szürke világosság kezd derengeni s ime brh-brh-brh-brh — sebes szárnyalás felráz merpngésünkből s szivünk erősebben kezd verni. E hang erős madarat jelez. Itt van a nyirfajd kakas. Kis idő múlva csakugyan halljuk ömledező énekét, s közbe raeszszébb elható tsihú tsihú hangját, de látni őt még nem lehet. A legnagyobb csendben kell maradnunk, sem köhinteni, sem fészkelődni nem szabad, mert érzékei oly élesek, hogy a legkisebb nesz őt rögtön elriasztaná. Mind inkább világosodik, s nem sokára meg fogjuk őt látni, előre nyújtott nyakkal s pulykamódra szétterjesztett szárnynyal s farkkal, ideoda iramodik, körbe