Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-03-10 / 7.szám

100 kem, hogy Anson ezredes már képtelen tovább menni, azonban egy madárral többje van, mint nekem, s ez okból ajánlja, hogy a fogadás eldöntetlenül maradjon. Rám nézve közel ezer font sterling forgott koczkán, tiz perez óta már nem jutottam lövéshez, s azon remény, hogy egy negyed óra alatt s ily késő időben még egy pár madarat lőhetek, nagyon bizonytalan volt, s igy tekintve a nagy összeget, jónak láttam az ajánlatot elfogadni. Hanem oly jó kedélyben éreztem magam, s annyira érdekemben is volt, hogy megmutassam, miszerint soha sem tekintem magam legyőzöttnek, hogy az összegyűlt 5—600 főnyi tömeg előtt késznek nyilatkozám bárki ellenében is 500 fontban fogadni, vele rögtön Londonba menni, vagy pedig ugyanez összegért a mai fogadást holnap ismét megújítani." Elgondolható, hogy egy ily nap után, mely senkire sem hozott veszteséget, a mulatság a lord dúsan rakott asztalánál élénk és kedélyes volt. Azonban, mint az elbeszélő fájdalmasan említi, ma már az egész társaságból senki sincs életben, csak ő. Es épen azért, ő még mindig, minden tekintetben helyt áll magáért; a ki valamikor jelen volt Wimbledonban valamely vadászaton, az ismeri a még mindig élénken résztvevő, személyére nézve öreg urat, Ross Horatiót, a ki — a mivel kivüle senki sem dicsekedhetik — egy év alatt mind a bárom nagy dijat: a társulati kehelyt, a Wimbledon-kehelyt, s a Cambridge herczeg által alapított kehelyt megnyerte. Gyermekei sem ütöttek el tőle. — Ross Edward 19 éves korában már az első királyi dijt lőtte, s a felvidéki lövész-egyletben 13 dij közül ö és atyja 11-et nyertek meg. — A másik íiu, Rosz Hercules, Indiában, mint tigris-ölő, nagy nevet vivott ki magának, s a sipoy felkelés alatt az ellenséggel szemben is, kik nem kevésbé valának vérszomjasok, mint a tigrisek. — Egyszer 18 mértföldnyire lovagolt egy gázlóig a Gográn keresztül (a Gangesnek egy mellékfolyója), melyet, mint tudomásra jutott, a felkelők egy része át akart lépni; egy üregben elhelyezkedve, több puskával s egy vagy két társsal, néhány száz főnyi ellenséget valóban órák hosszáig feltartóztatott, embereket és állatokat tömegesen gyilkolt, különösen tiszteket és bennszülötteket, mihelyest az átmenetelt megkisérték, mig végre egy brit csapatosztály jött segélyére, tüzérekkel együtt. Ez ugyan akkép hangzik, mint egy történetke a lovagkorból, hanem azért jól ismert és hitelesített tény. Ez által megmentett egy brit telepet, mely számos betegből, nőkből és gyermekekből állott, kik azonnal lemészároltatnak, ha a sipoyknak az átmenetel sikerült volna. Az elejtett szarvasok tömegében az atya vetélytárs nélkül áll. O maga igy ir: „1820-ban, azon évben, melyben Anson ezredesseli fogadásom volt, az Atholei herczegtől egy nagy környéket, Feloart béreltem ki. Ez évben 87 szarvast lőttem le saját kezeimmel. Természetesen, többnyire már reggel 3 órakor talpon voltam, s ritkán tértem haza esti 7—8 óra előtt. Mindig mentem, futottam, mászkáltam. Ez okból érkeztem meg november l-jén Milden-Hallba annyira „idomítva," a mint csak egy győző jelenbetett meg aDerby-napon Epsomban. 1851-ben Mar-Forestben 118 szarvast lőttem, egy napon 13-at a lövésemre került 14-ből. Továbbá 1837-ben Sutherlandsbireben 75-öt ejtettem el. Ezek voltak legjobb három éveim." (Vége köv.)