Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-01-10 / 01. szám

és szárnyas lakói pedig még semmi életjelt som adtak. A rengetegen uralkodni lát szőtt mély csöndet egyszerre valamellyik dunamolléki távol falu harangja szakítá félbe, s hegyen völgyön messze csengő hangjaival az álmukból alig fölocsúlt híveket reggeli imára s a rájuk virradt uj nap küzdelmeire inte. E hangok, mellyekbc nem sokára a távol környékből mások is vegyültek, a távolság és reggeli köd által sokszorosan megtörve, pereznyi merengésbe ringatták kedélyemet, s perezre elfeledtetek, miért állok itt ez órában. Vivos voco ! hangzott felém mindenünnen — kelj föl ember fia, s ébredj örömre, mclly tán igen rövid, vagy fájdalomra, mclly hosszú leend — mindegy! ím ismét egy nap számodra, élvezd, használd mint tudod, munkálkodj és tűrj ; ha a te napod is leszálland — talán már ma — akkor ismét megszólalunk s elbúcsúztatunk szépen ez árnyékvilágtól, s voltál bár te ennek diszo, vagy szemetje, vagy csak helyet töltöttél ki a nagy űrben, egyre megy; e szép hegyek s völgyek ismét vissza fogják hangoztatni búcsúszavainkat; mi keseregni fogunk éretted: Mortuos plango ! így szóltak hozzám mind e hangok, mcllyokböl egyszersmind azt is kivohetém, és ez szinte megnyugtatásomra szolgált, hogy hozzám legalább is két mértföldnyi távolságra falu nincsen. Azalatt a szürke ködfellegek átlátszókká s halvány rózsaszínűekké váltak, a lég hűvösödni, a homály pedig a távolabb mélységekből is oszlani kezdett; itt ott egymást hívogatva és jó reggelt izengetve megszólaltak a lég urai, mi mind annak előjele volt, hogy a nap a láthatár vonalára emelkedni s az útját álló sűrű ködtorlattal megküzdeni készül. Eljöttnek hivém én is a perczet, mellyben a lovadnak, ha a hajtókörben van, jelentkeznie kell s az előttem elterülő vágáson feszült figyelemmel jártattam végig szemeimet. Erre különben nem is volt olly nagy szükség; mert hisz akkor, midőn az erdőben tökéletes csend és nyugalom honol, látköriinkben egy falevél is alig buli le észrevétlenül; a legkisebb madárkát is máitávolról látjuk, ha szótlanúl is röpkéd eledelt keresve, vagy jobbra balra, fel s alá kandikálva szökdel egyik gallyról a másikra. A legkisebb nesz is megüti füleinket, s igy én is nemsokára a száraz gallynak távol recsegését jóval előbb haliám a szemközti hegyoldalról, mintsem annak okozóit megláthattam volna. A fövadászatnál kétségkívül ez a legkellemesb pillanat. A gímvad, midőn megindúl, bizonyos gondatlansággal tördeli agancsaival az útjában álló gallyakat, arra hogy lassú elönyomultában is ne csörtessen, csöppet sem ügyel, hanem mindig rezget vagy ropogtat. Ha egyszer biztosítva körültekintett, bizonyos büszkeséggel hordja fejét s maga elé nem is nézve bátran lépdel előre. Ugy is illik, mert ö az erdők fejedelme, ebez pedig nem méltó, hogy mászva vagy csak úgy suttomban s gyáva óvatossággal kullogva jelenjen meg előttünk, mint ama vérszomjas dúvadak, mellyck vele együtt lakják az erdőt s mollyeknek már életmódjuk is azt hozza magával, hogy folytonos rettegésben kerüljék a tisztást s a napvilágot, mintha gonosz tetteiket szégyenlcnék. A vad rezgotcsc mindinkább tisztábban hallszott, s egyszerre csak az erdőnek vágásfelőli szélén egy erős szarvast láttam kiötleni s rövid biztosítás után a közel tisztáson megállapodni. Nyömábau egy borjú, s leghátúl egy suta jött, míg azonban a két első legelészni kezdett, ez utóbbi merevül állva folyvást biztosított. Nem csoda, a szegény anyának nem csak magáról, de fiáról is kellett