Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-11-20 / 32. szám

520 jan lándzsákkal, azonkívül ketten pánczélos ingben. Embereim zavarba jöttek, de én azt kiáltám : ne féljetek ! A nyilat lábamból kihúzván, lovamról leugrottam és egyet czélba vévén — puff — ez le is fordult. Rayshetaeff lekapta a másikat. A többiek látván, hogy nem tágítunk, odább állottak. Most fiúk utánuk ! mondám, — és csakugyan mindegyik a maga emberét iizöbo vette. Rayshetaeff egyet a pánczélosok közül kergetett. Már olly közel volt hozzá, hogy majdnem ostorával csapdoshatta; azonban az üldözött rögtön megfordul. Látom, hogy a tolvaj pánczélos ingével, — melly legalább 100 rubelt megér — el akar szökni, útját állom; jó ló van alatta, de az enyém még jobb, — vágtatásközben a kirgiz megfordul és lovam torkába egy nyilat röpit, mire a szegény pára velem együtt felfordúl. Lovamat sajnáltam ugyan, de még inkább boszankodtam azon, hogy a zsivány megszökik. Nem, ennek nem szabad történnie. Egyik pajtásom lovára ülök,— de most merre? — Mire lóra kaptam, a többiek majdnem egy verstnyire haladtak és én leghátúl maradtam. A kirgiz iszonyú iramban vágtat, és minél tovább mennek, annál inkább marad el Rayshitaeff. Csakugyan kár, gondolám, már megszökik, — s im egyszerre csak a kirgiz lovastól felfordúl; kétségkívül valami marmotalyukban botlott meg lova. Rayshetaeff és a többiek rárohannak és megkötözik, mire oda érek s a kirgiz pofáját meglátom, úgy felháborodik bennem a vér, hogy neki megyek és fülét leharapom." Most a kozák elbeszélését félboszakítá, és kezét szeme fölé tartván, a távolba nézett. „Eh, eh, eh, — mondá — igenis, ott van egy pár száz!" „Micsoda — kérdezém — kirgizek?" „Nem, sa'igák." Csakugyan a mutatott irányban nézvén, sok világossárga foltot láttam, mellyek minden oldalról egy zöld vonal felé futottak. Ez nem volt egyéb, mint valamelly az Uraiba szakadó folyónak partja, hova a szomjas sa'igák siettek. „Hát ezekhez hozzá férhetünk-e ?" „Nem, — válaszolá Raypnikoff — ha jókor a fűbe elbújunk, talán egy felénk jött volna, de most már elkéstünk." A saigák száma folyvást szaporodott, nagy falkákban siettek a vizhez; minél tovább néztem, annál inkább megtágult a látkör. Az egész sivatag néhány verst kivételével saigáktól hemzsegett. „Mennyi kincs — mondá a kozák — a szem láthatja, de a fog nem fér hozzá." Mindamellett tovább lovagolván, egy telepedett falka közé jutánk. Ezeket társaink valószínűleg már előbb észrevehették, mert mintegy két verstnyire négy lovast ovatosan a dombnak tartani láttunk, de mi közelebb valánk és kedvező széllel jártunk. Lovamról leugorván, mászni kezdék, de a saigák már több puskalövésnyire megindúltak. Most a többi vadász, útjukat elzárni elibük vágtatott, úgy hogy a vad két tűz közé szorúlt. Tőlünk igen távol voltak s nem igen hittük, hogy közelébb juthassunk; de társainknak, kiket a domb eltakart, csakugyan sikerült az utat elállni. Az egész falka zavarbajövén megállott. Egy vén bak előre futván félre szökött, de a vadászok egyike lováról lepattanván, azon pillanatban lőtte le, midőn épen roppant nagyot ugrott.