Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-08-10 / 22. szám

J357 magam is tettem kirándulásokat, s bár kezdő voltam csak, a nyulat, foglyot vagy szalonkát ritkán hibáztam el. Ugyanekkor egy hatalmas vaddisznó barangolt vidékünkön, melly majd itt, majd amott jelentkezett; atyámnak is volt a vadászlaktól nem messzire burgonya: földje, melyet már párszor látogatásával megtisztelt és nem csekély kárt tett benne, úgy liogy éjjel többször engem állítottak ki örül. Miután lakásunk egy nagyobb terjedelmű, számos melléképülettel biró vadászkastély volt, melly gyakori javításokat igényelt, rendszerint egy langeni kőmives volt ezek véghezvitelével megbízva, kinek 3 fiával igen meghitt lábon állottam ; a legidősebb épen akkor nősülvén, lakzijára engem is meghitt, de atyám sehogyse akarta megengedni, hogy elmenjek, s midőn kéréseimmel már nagyon zaklattam, mindjárt ebéd után bosszúsan a mellékszobába parancsolt azon meghagyással, hogy az asztalon fekvő kimutatást irjam le. Ez persze épenséggel nem volt Ínyemre, minthogy pedig atyám szobája börtönömnek közvetlen szomszédságában volt, rendes úton nem menekülhettem; azon törtem hát fejemet, mit tevő legyek, s miután két borzeb és kis vadászfegyverem szintén e szobában volt, bátor elszántsággal az ablakon ugrottam ki, s nem múlt belé 5 perez, mire fegyverrel vállamon, két kutyám kíséretében a közel erdőnek tartót-, tam, azon szándékkal, hogy az ott levő rókabarlangokat veszem szomügyre, s ha lehet rókát lövök. Lefűzvén mind két ebet, nem sokára egy rókát kergettek fel és búvójába szorították, hol az egyik tacskó, szokása szerint, mindaddig csaholt, mig atyám vagy én hozzáértünk; mielőtt utána mehettem volna, épen egy elkerülhetlen természet parancsolta szükségletnek tettem eleget, midőn a másik borzeb is hirtelen mutatva magát» egy szemközti sűrüsbe futott, s ott erősen csaholt. Nem sok súlyt fektettem eleinte e jelenségre, mert ezen kutyában kevésbbé lehetett megbízni, s úgy hittem, liogy fatolvajt láthatott ; de nem így volt, a kutya folyton csaholt, s nagy meglepetésemre egyszerre csörtetést hallok, a kutyát a sürüsböl sietve kiiramlani látom, utána pedig kibukkan egy roppant vaddisznó. Nem törődve derangirozott toilottemmel 3-mas számú s ö r é 11 o 1 töltött fegyverem után nyúlok, s lábaim közé osont ebemet elrúgva, a 10 lépésnyire közeledett emsét vérten lövöm, mire az legnagyobb örömemre összerogyott és többé nem mozdult. — Egy pillanatig se kétkedtem , hogy a sokszor emlegetett nagy vaddisznót ejtettem el, s mihelyt izgatottságom és örömem kissé csillapúit, toilettemet rendbe szedve, haza siettem, és atyámat, ki engem még az Íróasztal mögött vélt, azon hírrel leptem meg, hogy a vaddisznót elejtettem. Mellőzöm az első magyarázatokat, mellyekhez atyám nádpálezája is hozzászólt, s miután anyám sokszor tapasztalt bölcs interventiójának sikerült az öreg úr haragját lecsillapítani, körülményesen beszéltem el a történteket, mire mindketten szekér kíséretében kimentünk a helyszinére a vaddisznót hazaszállítandók. Csak nagy nehezen tudtuk a kocsissal együtt hárman a szekérre felrakni, mert a disznó, mint később láttuk, bárom mázsánál többet nyomott; megjegyzem, hogy csak 3 serétszem hatolt koponyájába.