Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-07-20 / 20. szám

J318 A vendégszoba sötét ronda és sztik falain különféle szent képek lógtak; egyikük az öreg Noét ábrázoló, a mint lovagló csizmákban lép ki bárkájából. Soha sem tudtam nyomára jönni miért, de bizonyos és különös dolog az, hogy többnyire ott lehet szent képeket látni, hová legkevésbbé illenek. — A szobában lábait yankee módra a kandalló sarkaira támasztva, a fekete ló tulajdonosa ült, és pipaszó mellett valami sárszinü grogféle keveréket szörpölgetett. Ugyanazon egy perczben néztünk egvmásra, nem sokáig ugyan, de elég hosszan arra, hogy kiki ösztönszerűleg a lódolgában járó egyéniségre ismerjen emberében. Ama bizonyos szabad-kömivesi tapintattal, melly aféle embereken olly jellemző, az idegen odább húzván székét, helyet adott a kandalló előtt, mellyet Halliwoll táján aprilban ép olly kevéssé lehet nélkülözni, mint télközépen. Sáros csizmáimra egy pillantást vetve, a társalgást igy kezdé meg: „Nem volt ma vadászat. Sir?" Leülvén, kérdésére kivánt felvilágosítást adtam s lovakról, kutyákról és más eféle tárgyakról folyván a beszéd, azalatt társam külsejével megismerkedtem. Csinos külsejü, sas orrú,élénk szemű ticzkó volt; kissé őszbe vegyült kondor hajára és barkójára különös gondot, látszott fordítani, tartása kissé feszes, de azért mozgékony ; a nyeregben 98 fontnál alig nyomhatott többet. Öltözete orthodox vadászdivatszerü, hosszú derekú szürke kabátból állott, mellyet gombok helyett két rókafog tartott össze; mellénye hosszú ; nadrágja felül bö, a lábszárak felé szűk szabású s mindenféle titokteljes modorban kivarrva. Wellington-esizmái jól kikerekítve, vörös pettyes fehér nyakkendőjébe arany lópatkó alakú tü volt szúrva. Egyenes karimájú kalapja mellett erős lovagló ostor és kutyabörből készült csinos kesztyűk bevertek. Most már tisztában voltam ; az istálló és csakis az istálló lehetett foglalkozása, csak azt nem tudtam, váljon fashionable lócsiszárral, lovászmesterrel vagy pedig valami akadályverseny lovarral van-e dolgom. Gentleman semmi esetre sem lehetett, de ama fekete kabátú úrlovasokhoz sem tartozott, kik falkánkkal vadásztak; hogy a mai vadászaton részt nem vett, azt tiszta nadrágja és csizmái tanúsították: de ki lehetett, és minő járatban jött a holliwelli kocsma füstös vendégszobájába, azt kitalálni sehogy sem tudtam. Fényes Wellington csizmáin alig lehetett port vagy sarat látni s én ezt megemlítvén neki, felelete a titkot megfejté. „Oh én, feleié az idegen, többnyire igen tisztán szoktam lovagolni, és az utak sem voltak rosszak, mielőtt ebbe az Istentől elhagyott fészekbe jutottam." „Messziről jő kegyed ?" kérdérn. „Vagy 15 műdről," s ezzel megyénk fővárosát nevezé, hol lovasság feküdt. „Gazdám ezelőtt két héttel önök falkájával itt vadászván, megtudta, hogy Holliwellben egy eladó jó vérű csikó áll, mellybol csatamén válhatnék, de a jövő ősszel talán a lovassági serleget is meglehetne rajta nyerni, átküldött tehát, hogy a lovat megnézzem. Nevem Turner, s lovászmestere vagyok." „S mi ön gazdájának a neve ?" „C. százados a . . . -ik ezredben; hiszen a falkával több izben láthatta." Csakugyan láttam a századost, sőt egy alkalommal meg is haragudtam reá, jóformán ugyanaz nap, mellyen ő a Plover-csikó hirét hallhatta.