Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-04-20 / 11. szám

169 Öcséim zsibói vadászatjain lévén, özeknek újból beállása megható benyomást tett reám. Megnyiltak a rokoni és baráti körnek újra azon helyek, mellyek hazánknak épen szomorú múlt éveiben valának zárva, mintha a sors rendelete lett volna, hogy Zsibó kies vidéke ép akkor nyerje vissza szellemi s társadalmi fényét, midőn a boldogabb jövendő hajnalát hazaszerte is derengeni látjuk. W. M. bátyámmal 1832-ben vadásztam itt utoljára — azóta sok, sok év mult el, sok változott. Ma is kedveseim között ugyan, de más körben voltam s részemről tetemesen változott szereppel: — hajdan én valék itt a fiatalabb s most a vénebb; és alig akadt a társaságban egy-kettő, kivel ifjúságomban e vadásztéren már találkozám. A zsíbói vadászatok végeztével magamhoz hivtam meg a kis társaságot s gr. B. B. — b. W. M. — b. B. A. eljővén, első nap Korondon B. B. egy 274 fontos emsét lőtt szivén keresztül remek lövéssel. Másnap Apáczán az első hajtásban egy konda vaddisznó lövés nélkül tört ki; a másodikban egy általam jól ismert magánjáró a hajtókat bevárván, köztük visszament. Erdészem a harmadik hajtást a kerek erdőben, a vaddisznók legkedveltebb tanyáján akarta intézni; én azonban a hegyhátat választám, ismervén az illy magánjárók szokásait, mellyek — kivált midőn makk bősége miatt hízottak, a hosszas sétát nem igen szeretik. Elálljuk tehát a hegyhátat; vendégeim az ismert forgókon foglalnak állást, én a hajtőkön alól álltam fel. Megkezdődvén a hajtás, mellyben a puskások állása szegletet képez, B. A. és W. M. még az egyenes falon állván, alattok kezdődött törése a sornak ; egy csapat őz sebes irammal mellettem tört ki, de én a kannak hajtásban lételét szinte bizonyosnak tudván, nem lőttem, bár jobbra balra az egyenes falakon derekasan folyt már a puskázás. Alig telt bele pár perez, látom a kant előttem 50—60 lépésnyire öcséim felé lépdelni, kiknek örömét zavarni nem akarván, nem lőttem rá, annálinkább, mert köztük való kitörését bizonyosnak tudtam. E szemlélődéseim közt durran a fegyver, a nagy kan összerogy, a sikeres hajtás végeztével összejövünk s kérdés támad, ki lőtte a kant, mert öcséim mindketten lőttek és olly egyszerre, hogy a két lövést mindenki egynek hallotta, bár a durranás hangossága nekem mindjárt feltűnt. Vizsgáljuk a lövéseket s kitűnik, hogy mind a kettő halálos. W. M. a jobb lapoczka előtt a kan tüdőjén keresztül küldte golyóját Lefaucheux fegyveréből s a 16-os golyó a bal lapoczka felső csontjában akadt meg. B. A. 20-as golyója a jobb oldali lapoczka hátulján hatott be s vékonyán ki is csapott. Tehát mind a kettő derék lövés, halálos s olly egyszerre történt, hogy senki se mondhatta, hogy egy durranás ne lett volna. Bíróságom elé kerülvén a kérdés, ki ejtette a kant, ítéletem igy hangzott: „Fiaim, mindkettőtök lövése remek és helyben halálos; mindenitek elmondhatja, hogy vadkant lött. — E magánjáró 374 fontot nyomott. Végül, a vadkant lövőknek vadásszá folavattatása következett, melly szertartást a legrégibb puskás, a 76 éves Vincze András, vagy a mint mindnyájan neveztük András bácsi vitte véghez. Ezen epizóddal azon napi vadászatunk befejeztetett, másnap pedig időlágyulás s nagy olvadás állván be, nem vadásztunk tovább. Telünk általában igen kedvezőtlen; keveset vadásztam azután, de nekem a vadlövésben óvatosnak is kell lennem, mert szomszédságaimat — b. W, F. területét kivevő -"»