Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-12-30 / 36. szám

568 vett magának a Samtól nyert pénzen s az öreg lovat abba fogta volt -- mint a következő esemény tanúsítja. Mintegy három év múlva Londonban fordultam meg, s egy délután a Farringdon utczán csoportosúlt néptömegre bukkantam. Oda menve láttam, hogy két három rendőr egy lovat foglal le, melly felszerszámozva két oldalt egy tört rúdvillát czipel maga után. A tömeg, mint illy esetekben szokás, ácsorogva beszélgetett a történtekről ; világos volt, hogy valami borzasztó összeütközésnek kellett végbemenni, mert többen ismét egy felfordult és összezúzott cab darabjait szedegették össze. En egy állongó és pipázgató kocsis embertől kérdezém mi baj esett s ez hosszasan bár és zavartan, de roppant nyelvpcrgéssel körülbelől igy beszélt: „Mi baj esett ? hát egy brumot elragadott egy ló. Világéletemben az apám lelke se látott ollyat. Mint a veszekedett ménkő jött a dombról lefelé s a tört rúdvilla darabjai csak úgy verték oldalait, — egy hentestaligát ama vászonkereskedésbe vág be — aztán egy kettős fogatba ütközik s bezúzza a hintó oldalát — aztán meg egy phaetont lök fel — s ha épen most nem megy neki annak a cabnak, fel nem dönti s bele keveredve nem kénytelen megállani — nem tudom nem történt volna-e valami szerencsétlenség? Megköszönve az értesítést a tömeghez mentem, hogy közelebbről láthassam a lovat — s imc ez Morgan Rattlcr volt, ép olly frissen és épen, mint midőn az én kanczámmal versenyezni indult. Rá ismertem volna nem csak alkatáról, hanem lógó füléről és sütött lábairól, ha a rókaképü captain nincs is mellette. Ekkor láttam őket utoljára. Es Sam Westböl mi lett ? — Ha olvasómat még nem fárasztottam ki, ám elmondom. Mint már említém, kivándorolt Ausztráliába, és mintegy tizenöt évvel későbben, mikor az aranyásás divatba jött, én is követtem példáját. En nem sok időt töltöttem az aranyásóknál, hanem inkább kangaroot vadásztam az erdőkben. Vadásztanyánkat két bajtársammal Melbournetól dél felé, körülbelől harmincz mérföldnyire ütöttük fel. Ritkán volt több egy öltöző ruhánknál, lia aztán kellett, készen vettünk ujat Mclbourneban, ezt addig viseltük, mig csak tisztcséggel viselhettük, s aztán ismét ujat szereztünk. Igazán furcsa volt az, amint akkoriban az aranyásók és vadászok „vedleni" szoktak. Ócska ruhájokban Melbourneba jöttek, ott felkeresték a kész férfiruha-boltot, és uj ruhát vásároltak tététől talpig valót. Aztán e nyalábbal lementek a bolt végén levő udvarba, vivén magokkal egy veder vizet és szappant is. Itt kimosakodtak, új ruházatukba öltöztek s a régit az udvar szegletében lévő ócska rongyok halmazára dobták és olly elváltozottan távoztak, hogy legbensőbb bajtársaik is alig ismertek reájuk. Azon tanya, a mellyhez mi tartoztunk, körülbelől évnegyedenkint egyszer szokott „vedleni." Egy ízben mindhárman együtt mentünk e czélból Melbourneba. Egyikünknek sem volt egy shilling is zsebében, hanem a városban kellett pénzt kapnunk. Délután indultunk el a sátorból, és estig folyvást mentünk. Az idő mártius volt, a mi Ausztráliában őszt jelent, és a nap ama íelhőtelen tiszta légben kelt fel, melly annyira sajátja e szép vidéknek. Igen kellemes reggel volt, midőn hét óra